Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén

L. JUHÁSZ ILONA

Miután a románok hadat üzentek az Osztrák–Magyar Monarchiának, és 1916. augusztus 27-én megtámadták annak keleti határait, a lakosság menekülni kényszerült, majd a kormány is elrendelte bizonyos területek kiürítését. Kezdetben nagy káosz alakult ki, s a menekülteket szállító vonatok az eredetileg kidolgozott tervekkel ellentétben főleg a budapesti pályaudvarokra futottak be, majd később nagy részüket innen irányították tovább, Magyarország különböző területeire, így az északi megyékbe is.

Arról azonban, hogy hova s mennyien kerültek, nem készült pontos kimutatás, csupán egy 1927-ben megjelent, egyebek mellett az erdélyi menekültáradatról szóló beszámolókat is tartalmazó kiadvány jelent meg (Kádár Béla–Sarbó Vilmos szerk.: A nagy vihar hajótöröttei. Hivatalos feljegyzések, tanulmányok és más írások a háború és a pusztító béke idejéről. Budapest 1927), amely viszont alig tartalmaz adatokat a mai Szlovákia vonatkozásában. Csupán annyi tudható meg, hogy „Nagyszombatba 250 menekült érkezett, Pozsonyban 250 felnőtt és közel 1000 gyermek volt. Itt voltak a legtöbb gyermekes családok.” Egy további adat, hogy az augusztus 30-án este Petrozsényből Budapestre befutó szerelvényen utazó bányászokat saját kérésükre Selmecbányára irányították tovább. Arról azonban, hogy mennyien utaztak ezen a vonaton, semmit nem tudunk meg. Az erdélyi menekültekről eddig megjelent publikációk alig néhány szerzője közül Csóti Csaba magyarországi történészt, valamint Veres Emese Gyöngyvér erdélyi származású néprajzkutatót emelhetjük ki. Utóbbi a hétfalusi csángók menekülését dolgozta fel egy adatgazdag, 2008-ban megjelent kötetben.

A kutatás során a ma Szlovákiához tartozó területek vonatkozásában egyetlen forráscsoportot, az itt megjelent regionális lapokat tekintettem át, azzal a céllal, hogy bemutassam, ezek alapján milyen mértékben kutatható és prezentálható a téma. Kiderült, hogy sokkal nagyobb mértékben, mint azt eredetileg feltételeztem. Az eredmények teljes körű bemutatására helyszűke miatt nincs lehetőség, így csupán a legfontosabb aspektusokat vázolom fel. Kiderült, hogy menekültek minden, ma Szlovákiához tartozó megyében tartózkodtak, tehát az északi, szlovákok, valamint németek lakta vármegyékbe is kerültek, nem csupán a magyarok lakta vidékeken helyezték el őket.

Érdekesség, hogy a román támadás idején a kassai színház éppen Brassóban vendégszerepelt. A Kassán megjelenő lapok beszámolói szerint a hirtelen menekülésre kényszerült társulat kénytelen volt hátrahagyni a kellékeket, valamint több színész személyes holmijának egy részét is. A románok kiűzését követően Brassóba utazó színigazgató azonban szinte mindent épségben talált, így lemondott arról a támogatásról, amelyet Kassa városa szavazott meg a társulat talpra állítására. Brassó kapcsán említést érdemel, hogy az innen indult, vasutascsaládokat szállító szerelvény volt az első olyan menekültvonat, amely a mai Szlovákia területére (Ipolyságra) érkezett. „E hó 2-án délben egy órakor érkezett egyenest Brassóból a máv mozdonyával a brassói helyi érdekű vasút apró kocsijaiból összeállított vonat, melyet Scholtz Károly üzletvezető főmérnök vezetett, ki Brassóból Ipolyságig a vonat mozdonyán, a gépész oldalán tette meg fáradságos útját...” – olvasható a Honti Lapokban.

Gyűjtések, adományok, bizottságok

A román támadást követően a sajtóban egymást követték az erdélyi menekültekről szóló hírek, adakozásra, a menekültek befogadására kérve a lakosságot. Sok lap szerkesztőségében azonnal gyűjtést indítottak, s ettől kezdve rendszeresen közzétették az adakozók névsorát a pénzösszeggel együtt, de a természetbeni adományokról, továbbá a hatóságok, illetve mások által szervezett gyűjtések eredményéről is beszámoltak. A kimutatások néha egy egész oldalt megtöltöttek. (Ebben a tekintetben figyelemre méltó adat, hogy például Árva megyében összesen 8 ládányi, pontosabban 21 000 darab ruhaneműt gyűjtöttek, ezeket a Budapestről hazainduló menekültek között osztották szét.) A fontosabb pályaudvarokon helyi fogadóbizottságok alakultak, melyek az átutazó menekülteket látták el élelemmel és itallal, illetve gondoskodtak azoknak a szerelvényeknek az utasairól, melyek végcélja éppen az adott állomás volt.

Országszerte helyi segítő bizottságokat alakítottak, ezek feladata volt a menekültekkel kapcsolatos feladatok intézése, s nem utolsó sorban az adományok gyűjtésének megszervezése. Olyan településeken alakultak bizottságok, ahova ugyan nem érkeztek menekültek, azonban az adományok gyűjtéséhez szükség volt rájuk. A földönfutókat kollégiumokban, különféle otthonokban szállásolták el, a komáromi izraelita hitközség például erre célra felajánlotta a hitközség tanácstermét is. Többen befogadó személyekhez, családokhoz kerültek.

„Tarhonya készítést elvállal...”

A tehetős, azaz – ahogy a lapokban szerepelt – „az intelligens menekültek” a városokban maradtak, a szegényebbeket, elsősorban a gazdálkodókat általában falun helyezték el, mivel a magukkal hozott állatok elhelyezését és takarmányozását leginkább ott lehetett megoldani. Bár az adományok felajánlására ösztönző felhívásokban „egy szál ruhában” elmenekült erdélyiekről írtak, sokan magukkal hozták háziállataikat is (marhát, sertést, baromfit egyaránt), és többen élelmet, bútort és más vagyontárgyakat is felpakoltak.

A kormány is hozzájárult a menekültek ellátásához, azonban ez nem lett volna elegendő, nagy szükség volt a lakosság támogatására. A munkaképes menekültek igyekeztek minél előbb valamilyen keresethez jutni, közülük néhányan hirdetések útján próbáltak munkát találni, mint például a Komáromi Lapok 1916. szeptember 23-i számában megjelent hirdetés feladója: „Tóth Józsefné szül. Nagymádi Kovács Mari (Megyeház utca 18., Stark ház). Szép hangú levelet irt hozzánk, amelyben a komáromi hölgyközönség támogatását kéri az erdélyi menekültek számára. Horgolást, kötést, hímzést, mosást és tarhonya készítést elvállal. Minden megkeresésre válaszol és a munkáért kezeskedik.”

A helyiek különféle kulturális rendezvényeket is szerveztek, amelyek bevételét az erdélyiek támogatására fordították. „A sajógömöri ev. konfirmált leányok egyesülete által rendezett háborús estély, f. év. nov. 11-én, a helybelieknek és a vidék előkelő úri családjainak nagy érdeklődése s a zsúfolásig megtelt tornaterem közönségének általános tetszése mellett folyt le. Az estély jövedelme 763 K 68 fillért tett ki, amelyből a tiszta jövedelem az erdélyi menekültek részére fordíttatik” – olvasható például a Rozsnyói Híradó 1916. november19-i számában. A lapokban megjelent hirdetések között olyanok is akadtak, amelyben a menekülés közben egymástól elszakadt családtagok keresték egymást, vagy pedig a katonai szolgálatot teljesítő férjek érdeklődtek családjuk holléte felől: „Zsigmond András Alsórákos (Nagyküküllőmegye) a pozsonyi Szent Erzsébet kórházban mint beteg, keresi feleségét: Antal P. Sárit és három gyermekét. – Magila Mihály palota-ilva-i (Maros-Tordavármegye) lakos jelenleg a pozsonyi Szent Erzsébet kórházban beteg, keresi feleségét, Magila Máriát, gyermekét és édesanyját. Aki tud az illetőkről, adja meg a címet, akár szerkesztőségünk útján is.” (Nyugatmagyarországi Híradó, 1916. szeptember 26.)

A mezítláb érkezett menekülteknek, elsősorban a gyerekeknek mielőbb lábbelit kellett szerezni, de a hiányos ruházatukat is pótolni kellett, mivel közben az időjárás egyre hidegebbre fordult. Meg kellett szervezni a diákok iskoláztatását, taneszközökkel való ellátását is. „A vallás és közoktatásügyi minisztérium „a székelyudvarhelyi áll. főreáliskolát az 1916/17. tanévre Szakolcára helyezte át. A főreáliskolának ez évben csak I-VI. osztálya fog működni. Ugyancsak Szakolcára helyezték el a székelyudvarhelyi és a dévai áll. főreáliskolai és az erzsébetvárosi állami főgimnáziumi internátusokat. A főreáliskola és az áll. internátus működése előreláthatóan november elején kezdődik meg” – olvasható az egyik kényszerintézkedésről a Nyitramegyei Szemlében.

A székelyek

romantikus képe

Szólnunk kell az erdélyi meneküléssel és menekültekkel kapcsolatos versekről is, amelyek szerzői között ugyan „hivatásos” költő is akadt, de általában lelkes műkedvelők tollából származtak. Az alkalmi költeményekben az aktualitásokon – a menekültek megpróbáltatásain, a románok árulásán, majd vereségén – túl az erdélyi magyarok, elsősorban a székelyek romantikus képe és a velük kapcsolatos pozitív sztereotípiák is megjelennek (ezek lényegében a mai napig jelen vannak a szlovákiai magyar közbeszédben, valamint az írott és elektronikus sajtóban). A pozitív kép különösen nagy hangsúlyt kapott az adakozásra buzdító felhívásokban. A székelyekről a legigazibb magyarokként írtak, akik megőrizték a magyarság ősi gyökereit, s akiknek hálával tartozik Magyarország és Európa is, mert mindig hősiesen védték a keleti határokat a betolakodók elől, megvédve az ezeréves hazát, amiért hálával tartozik nekik a magyarság, éppen ezért mindent meg kell tenni az érdekükben. A lapokban néhány olyan hír is felbukkant, amelyben az adományozók kimondottan kérték, hogy a támogatást kizárólag a székelyek kapják.

A Kassán megjelenő lapok tanúsága szerint a városban Székely Társaság is működött 1909 óta. A Felvidéki Újság 1916. szeptember 10-i számában Hol vannak a kassai székelyek!? címmel megjelent írás erős kritikát fogalmazott meg vele szemben, mert nem sietett azonnal a menekült székelyek segítségére: „…Úgy-e érthető, ha keressük: hol vagytok kassai székelyek, kik gyűléseztetek, mikor béke volt s mikor oly szűk működési teretek volt, most pedig, mikor a háborús nyomorúság vándor botjára támaszkodva vérzik a székelység, mikor van éjjelre-nappalra egyaránt telő székely-mentő munka, mélységes hallgatásba mélyedve eltűntök?” A társaság azonnal jótékonysági rendezvényt szervezett a menekültek javára.

K itett magáért

a hátország

A szövetséges haderő 1916. október 4-re a megszállt területekről kiűzte a románokat, azonban a menekültek nem térhettek vissza azonnal otthonaikba, hanem fokozatosan indultak haza, attól függően, hogy a belügyminiszter melyik régió lakosainak adott engedélyt. Komáromban (és Magyarország más vidékein is) még 1918 elején is voltak menekültek, akik csak májusban indulhattak útnak.

A Trencsénből búcsúzó menekültek a Vágvölgyi Lap 1916. novemberi számában megjelent köszönőlevelének szerzője külön kiemelte, hogy „Trencsén vármegye megtette azt, amit talán sehol az országban, hogy teljesen új ruházattal és cipővel ellátva engedi útnak sok száz menekültjét. Most, hogy az utolsó percekben vagyunk, sok minden eszünkbe jut: most látjuk csak, hogy adósa vagyunk mindenkinek. Köszönettel tartozunk a helybeli sajtónak, hogy a menekültek ügyét állandóan ébren tartotta, azoknak, kik ingyen lakást adtak a menekülteknek, kik a sok száz új ruha elkészítésénél közreműködtek és köszönettel tartozunk sok másnak ... talán mindenkinek!”

A lapokban közzétett számadatokat összesítve meglepő eredményt kaptunk: a mai Szlovákia területéhez tartozó vármegyékben elhelyezett menekültek száma elérte a húszezret.

Hogy reálisan értékelhessük a hátország lakossága által az erdélyi menekülteknek nyújtott segítséget, fontos megemlíteni, hogy 1916 szeptemberében már több mint második éve folyt a háború, aminek következtében a gazdasági helyzet nagyon rossz volt. A hadiözvegyek, hadiárvák, valamint a harctérről hazatérő rokkant vagy sebesül katonák száma folyamatosan nőtt, s a polgári lakosságnak folyamatosan adakoznia kellett valamilyen célra. Az élelmiszer-ellátás területén egyre nagyobb gondok mutatkoztak, a rekvirálások is egyre gyakoribbak voltak. Sok ipari termék és ruházati cikk (mint például a cipő) hiányzott a boltokból, az árak elszabadultak. .. s még hosszasan sorolhatnánk a háború okozta megélhetési és egyéb mindennapi nehézségeket, amelyek az elkövetkező években egyre csak fokozódtak.

A szerző a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központjának munkatársa; megjelenés előtt áll a témával kapcsolatos kutatásait összegző kötete