Erdélyi anziksz, 2. rész. Bölön, Barót, Brassó

KISS TIBOR NOÉ

A patak egy hónapon belül másodszor is elmosta a falut. Tönkretette a termést, felborította a hűtőszekrényt a polgármesteri hivatalban, elvitte magával a többtonnás földgyalut és egy 51 éves tanítónőt is. Elvitt mindent. Katasztrófaturizmusra nem készültünk. A helyiek sem, nem fényképezünk, nem bámészkodunk. A környékbeli falvak egyformák, egyutcásak, zsákutcásak. Köpec, Miklósvár, Bölön, Apáca, Nagyajta, az Erdővidék déli része. Majdnem minden faluból származik egy híres ember. Apácáról Apáczai Csere János, Bölönről Bölöni Farkas Sándor. Utóbbi egykor beutazta az „Egyesült Státusokat”. „Szorgalom és jólétre s a szabadság érzetei közt mívelődött emberekre találni mindenütt” – jellemezte Amerikát 1834-ben a lelkes Bölöni, aki még a függetlenségi nyilatkozat szövegét is közreadta könyvében. Amit a Habsburgok azonnal betiltottak.

u u u

Apáca felé behajtani tilos, zsákutca. A táblákkal nem kell törődni, mosolyog egy bácsi az árokparton ülve. Az Olt túloldalán fekvő falvak lehangolóan mutatnak. Ürmösnél az út elfogy, csak a gödrös salak marad. Ürmösön három nemzetiség él együtt, magyarok, románok, cigányok. A magyarok és románok körében 65 százalékos a munkanélküliség. A cigányok körében 99 százalékos. A faluban nagyjából ezer roma él, közülük öten dolgoznak Brassóban. Marad a kéményseprés meg a téglavetés, az olcsó „cigánytéglára” nagy a kereslet errefelé. Az út szélén embertömegek, mintha egy metropoliszban korzóznának. Fekete arcú gyerekek bámulnak az autó után, a kamaszok közül néhány talán be is kéredzkedne mellénk. Teljes kilátástalanság. A földhányások mellett három színes műanyag konténer. Szelektív hulladékgyűjtők.

u u u

Erdővidék központja egy bájos kisváros, Barót. Az útikönyvek számára nem létezik, ez benne a vonzó. Baróton mintha megállt volna az idő, nagyjából 1970 körül. A vegyesbolt kirakatában tekercses Kodak-film, műanyag hajcsat, abakusz, horgászorsó, CD-lemez, körömvágó olló. Gimnazisták súgnak össze mögöttünk, kik lehetünk. Kórház a város szélén, kocsma a főút mellett. A teraszon egy férfi ücsörög egymagában. Az asztalon egy korsó sör. A főtéren szobor, három bányásszal, a szénbányák Baróton még működnek. Barót működik. Az utcákon elhajított csikkeket sem látunk. Nem csoda, a városban negyven lakosra jut egy köztéri szemetes. Mindenki biciklizik vagy sétál. Csak a lakótelepen bukkanunk autókra, azok is parkolnak. Lakótelepi ábécé, bevásárlókocsi. Egy kicsit tologatjuk, dobálunk bele gumicukrot. Mindenki minket bámul, amikor kijövünk az üzletből.

u u u

„Probably the best city in the world”, hirdetik a kávéházi napernyők Brassóban. Nincs ebben sok túlzás, Brassó különleges, pezsgő város, Pécset idéző kulturális kisugárzással. És a világ legjobb krémfagyijával. Egy cigánylány kezeli a gépet, mélán, pipával pöfékelve. Extragiga adag, 150 forintért. A háttérben lottózó, az eladónő egymás után próbálja fel a virágmintás nyári ruhákat. A bejárati ajtó előtt pózol, forgolódva nézi magát az üvegben. Mellette egy macska alszik a macskaköveken. Brassó főtere, július vége, kora délután, tizenöt fok, szemerkélő eső. Ortodox templom, Kentucky Fried Chicken, Pireusz Bank, balkáni mozaik, középkori díszletek között. Galambok százai gyűlnek össze a kövezeten. A tócsákban tocsognak, amíg egy kisfiú közéjük nem hajt biciklivel. A galambok tesznek egy tiszteletkört a levegőben, majd leszállnak a földre, és tovább kergetőznek a gyerekekkel.

u u u

A monumetális Fekete-templom hátat fordít a főtérnek. Gótikus, evangélikus, legfőképpen mégis fekete: az 1689-es nagy tűzvész során a korom feketére színezte a falakat. Grandiózus épület, hossza 89 méter, kupolája 65 méter magas, nagyharangja héttonnás, orgonája 3993 sípot számlál. A templombelsőt 119 anatóliai szőnyeg díszíti, amelyeket szász kereskedők ajándékoztak az egyházközségnek. A templom oldalán Johannes Honterus szobra áll, száz év múlva talán ő lesz az utolsó szász a városban. A szászok a középkorban virágzó céhes kultúrát hoztak létre, s még a 19. század közepén is többséget alkottak Brassóban – mára alig tizenöt ezren maradtak egész Erdélyben. Ceausescu a nyolcvanas években fejpénzért adta el őket az NSZK-nak. A román állam tízezer márkát kapott egy szászért.

u u u

A libegő két és fél perc alatt visz fel a Cenk-hegyre. A „teleferic” piros, nyikorgó szerkezet, berozsdásodott segélykérő telefonnal. 955 méter magasan vagyunk, 350 méterrel a város felett. Fentről látszik igazán Brassó. A kép tökéletes, kirajzolódnak a belvárosi utcák cikcakkjai, a távolabb fekvő lakótelepekből csak szürke sziluettek látszanak, ennyi most elég is. A fényképezőgép a háztetőkre zoomol, ezzel a belváros egy impresszionista festménnyé változik. „Vörös város.” Így is szokták emlegetni Brassót, ahol a 18. század óta a házak csak kőből és téglából, a tetők pedig csak cserépből épülhetnek az ismétlődő tűzvészek miatt. Búcsúzóul átnézünk a bádogon, a tízméteres betűkből kirakott BRASOV felirat rései között. A hollywoodi hangulat helyett Bolgárszeget keressük, az egyik legrégebbi negyed kacskaringós utcáit. Akkor még nem tudjuk, hogy a Szent Miklós-templom temetőjében a sírok szinte ráomlanak a szomszédos háztetőkre. Nem tudunk semmit az egy méter széles Zsinór utcáról és a medvetaxiról. Csak annyit tudunk, hogy nem utoljára jártunk Brassóban.