Erdélyi anziksz, 1. rész. Arany, Petőfi

KISS TIBOR NOÉ

Egy férfi kamiont tankol, a kasztnin matricák. Meztelen nős légfrissítő, aranylánc. A hűtőszekrények ajtaját belepi a por, az üdítő drága. A benzinkutas mogorva, de őt is Kiss Tibornak hívják, ettől jobb lesz a kedve. Tíz percig tart, amíg kitölti a „rovignettát”, a főutak használatához szükséges bérletet. Hét nap, tizenhárom lej, kábé ezer forint. Rendőri ellenőrzésre fel kell mutatni. Kiss Tibor marketinget végzett az egyetemen, de jó neki itt benzinkutasként. Kapott jobb állást, messze északon, de nem akar elköltözni. Mi viszont északra megyünk, Nagybányára. Sok arrafelé az erdő, a levegő sokkal tisztább, mint itt, mondja Tibor. Köhögve szállok be az autóba. Dudálást, majd csörömpölést hallunk. A benzinkút mellett elzötyög egy kékre mázolt vonat.

u u u

Az út Nagykároly és Szatmárnémeti felé elviselhetetlen. Hol az egyik sáv lezárva, hol a másik. A burkolat toldozott-foltozott. Mindenütt útépítő munkások dolgoznak. Román és szerb kamionok szorítanak le az útról, nyolcvannal előznek a falvakban. Az útszélen szétrebbennek a tyúkok, felszállnak a babakocsik tetejére. Elviselhetetlen a forgalom. A térkép alapján nem érdemes rövidíteni, a térképen fehérrel jelzett út – földút. Ne menjünk arra, mosolyog egy anyuka a faluszélen, arra nincs semmi. Csak két kutya, üzekednek. Átszáguldunk Nagykárolyon és Szatmárnémetin, pedig volna miért megállni. A patinás épületek és közterek nem látszanak a főútról. Nem látszik az érintetlen nagykárolyi városközpont, és nem látszik a szatmárnémeti Tűzoltótorony. A főútról csak szürke, koszos betonépületek látszanak. Negyven fok. Petőfi Sándor a nagykárolyi Arany Szarvas fogadó ablakából látta meg először Szendrey Júliát. Még Petőfi kedvéért sem állunk meg.

u u u

Nagybánya környékén egyetlen magyar többségű falut találunk, Koltót. A falut, útjelző táblák hiányában, nehezen találjuk. Találomra hagyjuk el Nagybányát, holdbéli tájon haladunk. Földhányások, villanypóznák, néhány ló, elszórtan, csak úgy, dísznek. Egy sárral teli gödörben két férfi dagonyázik, egy nő nézi őket az útról. Jobbra, aztán Katalinnál újra jobbra, igazít útba. Koltó éke-dísze a 18. századbeli Teleki-kastély. 1847-ben oda utazott nászútra Petőfi Sándor és Szendrey Júlia, jelenleg Teleki–Petőfi-múzeum. Petőfi negyven napot töltött Koltón, s ezalatt, szeptember végén, huszonnyolc verset írt a híres somfa alatt. Ahol éppen táncház zajlik. Néhányan népviseletbe öltözve, mások tornadresszben. Zenekar nincs, magnó van. Kisbusszal érkezett magyarországi turisták ülik körbe a betonpályát, a fiatalok táncolni kezdenek. Valaki elmorzsol egy könnycseppet. A kerítésen túl, a kocsma előtt gyülekeznek a helyi aranyifjak. Egyikük Mercedesszel érkezik, egyedül vele van nő. A nap lebukik a kastély mögött, jégkrémet nyalunk, amikor megjelennek a tehenek. Libasorban haladnak egymás után. Nyolc óra, a csorda bevonul a legelőről. Minden tehén tudja, hol az otthona. Néz, mint borjú az új kapura, Koltón értjük meg a mondást.

u u u

Nagybányát betelepített, s később elmagyarosodott szászok alapították a 12. században, ma minden háromszázadik ember beszél németül a városban. A magyarok számaránya közel 15 százalék. „Nagy-Bánya ószerű épületeivel s góth tornyával, mint egy darab középkor, mit itt felejtett az idő. Ó mennyire szeretem e várost! (…) Ezek a vén házak olyan barátságosan köszöntik az érkezőt.” Petőfit idéztük. A házak ma is gyönyörűek a belvárosban, kedélyesek s kétségkívül vének is. A főtér pedig tényleg egy darabka középkor, az összképen csak az autók rontanak. Meg a kávéházak ponyvái, Coca-Cola, Frutti Fresh, oda az idill. Látnivalókban amúgy nincs hiány, ásványmúzeum, falumúzeum, a nagybányai festőkolónia művésztelepe. Gyönyörű templomok a belvárosban, műemlékek egymás után. Csak turisták nincsenek, ez is Nagybánya mellett szól. A centrumtól délre monumentális görög katolikus székesegyház. A misének vége, ünneplőbe öltözött hívek csoportjai oszlanak szét az utcákon. Csak a félkész bazilika sötétlik az éjszakában, szemben a hegyekkel.

u u u

Nagybánya másik arca. Széles sugárutak, tágas terek, bárok és üzletek egymás után. Nyüzsgés. A panelépületek még véletlenül sem kocka alakúak. Ívek, kanyarok, hullámok. Minden második ablakhoz tartozik egy erkély, rengeteg a virág. Benézünk két ház közé, egy kis darab Rómát találunk. Aztán benézünk a következő két ház közé, ahol egy víztorony foglalja el a teret. A parkokban hinták, felnőtt méretben, az összes foglalt. A járdán végiggurul egy lajtos kocsi, a platóról gumicsizmás nő öntözi a virágokat. Az egyik sarkon cigány kisfiú koldul. A szirénázás hallatán a reklámtáblák mögé bújik. A mentőautó elrobog, s mi is robogunk tovább a Fernezelyi-tó felé. A kép egyre komorabb, a városszéli cigánygettónál lassítunk. Az élet zajlik ezerrel. Kutyák rohannak utánunk, ugatva. A fiúk a bicepszüket mutogatják kajakra, egyikük az autó felé indul, de az gyorsabb nála. A kanyar után egy tízéves kislány rohan a porban, zokogva. Éjfél van. A háttérben egy bezárt bánya romjai. Arany, ezüst. És a cián.