Érdekeink józan összehangolása

Köztudott és elfogadott tény, hogy minden tudományágnak megvan a maga szaknyelve, amelyen a beavatottak kommunikálnak egymással. Ám ha a kutató valami oknál fogva fel akarja hívni a laikusok figyelmét is egy-egy tudományos problémára, hasonló taktikához folyamodik, mint az előadó-művészetben szokás: átrándul a „könnyű műfajba”, vagyis ismeretterjesztő munkát ír. Ezt cselekedte nemrég Tölgyessy György akadémikus és dr. Miklós László, a szlovák kormány környezetvédelmi minisztere is. Környezetünk és mi címmel megírták az első szlovákiai magyar környezetvédelmi kézikönyvet a nagyközönség számára. A kéziratot állítólag segédtankönyvnek szánták eredetileg, nyilván ezért is bízták a Szlovák Pedagógiai Kiadó gondozására, de végül is ilyen kategóriai besorolásra nem kárhoztatták a munkájukat. Mondhatnánk, hál’ istennek, mert ha tankönyv vagy segédkönyv lett volna belőle, valószínűleg megtorpanásra késztetné a spontán érdeklődőt. A kötelezőnek, ha csak egyszerű olvasmány is, van ilyen bénító mellékhatása. E könyv elé pedig kár lenne ilyen akadályt gördíteni.

A szerzők tíz fejezetre osztották mondanivalójukat, kezdve az élettelen táj bemutatásával és befejezve az élővilágra vonatkozó legfontosabb ismeretek leírásával. Hogy közben mi minden található a könyvben, nehéz, vagy inkább kár lenne részletesen felsorolni, mert ezáltal az olvasásélménytől fosztanánk meg az érdeklődőt. Azt azonban nem árt előrebocsátani, hogy nem egyszerű olvasnivalóról van szó, mert olyan nagy mennyiségű tényanyagot tartalmaz e könyv, amelyet egyszeri elolvasás folytán nem lehet emlékezetbe vésni, de felesleges is volna az ilyen törekvés, mert mint utaltunk rá, e sokrétű munka szükség szerint bárhol és bármikor fellapozható, persze ha egyszer már végigjárta a témát az ember. Hogy kézikönyv, arra leginkább az Aranyat érő víz című fejezet táblázatai, vagy az olyan számadatok utalnak, mint amilyenek a 101. oldalán találhatók a bioszféráról.

Az ember ha kezébe vesz egy új könyvet, önkéntelenül lapozni kezdi, és itt-ott beleolvas. Ha megnyeri tetszését egy-egy érdekes gondolat, kíváncsisága felfokozódik, és hajlandóságot érez arra, hogy az egészet elolvassa. Ha pedig idegennek érzi a mondatokat, becsukja a könyvet, és leteszi. Kár lenne, ha a Környezetünk és mi többek által jutna erre a sorsra. Hiszem, hogy ilyesmi nemigen történhet meg vele, mert eleve a könyv grafikai kivitelezése is figyelemfelkeltő. Sokszínű rajzok, grafikonok, térképek és fényképek teszik mindjárt az első látásra vonzóvá. Ami ugyancsak divatos manapság: a leíró szöveget mind tartalmilag, mind formailag színes széljegyzetek gazdagítják. Mivel a szerzők a tudomány művelőinek élvonalába tartozó magasan képzett szakemberek, sok szakkifejezést használnak, ám aki olvasni kezdi e könyvet, mindjárt az elején rájöhet, hogy náluk ez nem más, mint megfontolt pedagógiai szándék, hiszen minden szakszónak megadják vagy a magyar köznyelvi megfelelőjét, vagy pedig a magyarázatát. Tudományos ismeretterjesztő könyvet nem is szabad másként megírni, mint tudományos igénnyel, csupán a stílus az, ami által fel lehet oldani a mondanivaló szakirodalmi merevségét, helyesebben a tömörséget.

A szerzők több helyen is hangsúlyozzák, hogy a környezetvédelem közügy, nyilván ez késztette őket arra, hogy mondanivalójukat a nagyközönség számára leírják. Számos figyelmeztető gondolatot is rögzítettek egy-egy oldalon, például a 13-on is, ahol az alábbiak olvashatók: „Napjaink generációja sokkal inkább felel a jövő generációjának sorsáért, mint bármelyik korábbi. A politikai, állami és tudományos vezető körök világszerte felismerték, hogy óvatosságra van szükség, és az eddigi tapasztalatokat igen gondosan kell értékelni. Első ízben döbbentek rá arra, hogy az emberiség sorsa békés körülmények között is veszélybe került. Pánikra nincs ok, de megfelelő elővigyázatosságra szükség van.”

Ugyanezen az oldalon fejtik ki azt is, hogy a természet rendjébe való beavatkozásnak nincsenek mellékhatásai, mert mindenfajta beavatkozás egyensúlyt bont meg. Például egy faj kiiktatása a táplálékláncból a hozzá tartozó többinek vagy legalábbis némelyikének a pusztulását is okozza. Mi magunk is tudjuk, hogy manapság boldog-boldogtalan használ növényvédő vegyszereket, de vajon hányan teszik ezt rendeltetésszerűen, s ha mégis, mennyi más kárt okoznak ezzel önkéntelenül is a természetben? Ezek mellékhatások lennének? Korántsem. Ugyanakkor Miklós László már az Előszóban felteszi a filozofikus kérdést: „Elvehetjük-e az emberiségtől az »érdekeihez« való ragaszkodás jogát?” De miféle érdekekre gondol? Hiszen mint fentebb leírja, mindenkinek szüksége van levegőre, táplálékra, vízre. Viszont energiatermelésre, közlekedésre, árutermelésre is ugyanúgy szüksége van. Az érdekeket azonban az „élet fennmaradásának feltételeivel a Földön” valakiknek össze kell hangolniuk; s éppen ő, a miniszter és tudós az egyikük, szerzőtársával, Tölgyessy professzorral egyetemben.

Hogy mennyire nem száraz olvasmány a könyv szövege, arról olyan már-már szépirodalmi kifejezések is tanúskodnak, mint például a tájsebek, tájsebészet vagy a szilárd víz, a sarki jég világa stb. Vajon mit nevez az ökológia tájsebeknek? A részletes és pontos választ a könyv második fejezetében adják meg, amikor a környezet szennyezését és védelmét taglalják a szerzők. Térképek segítségével még arra is rádöbbentenek bennünket, hogy a környezet sérüléseinek is vannak fokozatai. Ami ugyancsak kitűnő írói fogás: úgy tudják bemutatni a részleteket, hogy közben egyszerre láttatják velünk az egész világot, vagy legalábbis a Földet.

Aki kezébe veszi a könyvet, nyomban tapasztalhatja, hogy nem valamiféle vaskos enciklopédiával került kapcsolatba. Inkább egy könnyen kezelhető, tekintélyesebb füzetszerű kiadványról van szó, de lám, mi minden belefért, még olyasmi is, mint a településszerkezetek felsorolása, a hajléktalanság mint világprobléma, valamint a civilizációs betegségek térhódítása. Közlik velünk, hogy Brazíliában mintegy hétmillió elhagyott gyermek él, s a világon százmillió embernek nincs semmilyen lakhelye. Azt is elárulják, hogy miért lehetséges a Földön a rádiózás, mi óvja a Földet a napkitörések ártalmas sugárzásától, vagy mi az a „csapdába ejtett hő”.

Nyilván tudjuk, csak éppen nem tudatosítjuk, hogy a levegőszennyezésnek vannak természetes és mesterséges forrásai. Az utóbbiak közül a legintenzívebbek az ipar, a közlekedés és a háztartási tüzelőberendezések. Leírják a savas esők keletkezésének mechanizmusát, és az általuk okozott károk közül a „haldokló erdőkről”, valamint a pusztuló műemlékekről közölnek megrázó képeket.

A tíz fejezetben megírt mondanivaló témaköreit megközelítőleg egyforma súllyal ejtik latba, de ugyanakkor egyforma elbírálással is. Miért fontos ezt hangsúlyozni? Mert a környezetvédelemben, úgy tűnik, vannak attraktív és kevésbé figyelemre méltó problémák, amelyekkel a hírközlők túl intenzíven foglalkoznak, vagy éppenséggel félvállról veszik őket. Az utóbbi idők izgalmas kérdéseiként tárgyalják az atomerőművek veszedelmeket rejtő voltát, a tengerek olajszennyezését vagy a hatalmas erdőtüzeket. Viszont alig esik szó a tájvédelemről és a talajok állapotáról. A tájvédelem korántsem egyszerű esztétikai probléma, mint azt sokan vélhetik, a talaj pedig az emberi lét egyik nélkülözhetetlen feltétele a Földön. Bolygónk szárazföldterülete 148,9 millió km2, s ebből mindössze 14,6 millió km2 a szántóterület, az a pár centiméter vastag földréteg, amely élelem termelésére alkalmas. Az európai talajok átlagvastagsága mindössze harminc centiméter. A könyv 63. oldalán egy tömör széljegyzetben olvashatjuk, hogy hány élőlényfaj milyen egyedszámmal kap a talaj egy négyzetméterében helyet. Lélegzetelállító adatok. Gondoljuk csak el, hogy az egy hektárnyi jó termőképességű talajban lakó élőlények össztömege meghaladhatja a húsz tonnát, hacsak egy-egy felelőtlen vagy csupán meggondolatlan beavatkozás egyik napról a másikra tönkre nem teszi őket. Ám ha ez megtörténik, a termőképességnek is vége. Ezeknek az élőlényeknek ott szerves anyagra, azaz táplálékra van szükségük, amit rendszeresen pótolni kell. Vajon ki vonja felelősségre manapság a rablógazdálkodókat? E témával konkrétan a könyv sem foglalkozik, nem is ez a célja. Elsősorban alapismereteket kíván nyújtani, de egyben felébreszteni a lelkiismeretet is és továbbgondolásra ösztönözni.

Egy könyv megírásánál sokféle szempontot figyelembe kell venni, az olyan gazdag mondanivaló formába öntésénél, mint a Környezetünk és mi, különösképpen. Ami tán feleslegesnek tűnik benne, hogy a szerzők egy-egy problémát többször is felvetnek más-más fejezetekben, holott az előzőekben vagy a későbbiekben részletesen szólnak róla. Ez azonban lehet pedagógiai fogás is. Az viszont már inkább kifogásolható, hogy helyenként keverednek a szövegben az élőlényekre vonatkozó faj és fajta fogalmak. A Közvetlen környezetünk élővilága című (10.) fejezetben, de másutt is, a könnyebb azonosítás végett nem ártott volna feltüntetni az élőlények latin, azaz biológiai megnevezését, s ugyanakkor szigorúbban ragaszkodni a rendszertani felsoroláshoz. Hiszen végeredményben tudományos ismeretterjesztésről van szó. Persze mindez csupán nézőpont kérdése. Viszont igen következetesen alkalmazzák a szerzők az ökológiai fogalmakat a 9. fejezetben (például: populáció, biom, biotóp stb.), s ez különösképpen fontos, mert a mai felnőtt nemzedék a valamikori alap- és középiskolás tanulmányai folyamán ritkán találkozhatott velük.

Hangsúlyozottan kap helyet a könyvben a táplálékláncok, táplálékpiramisok és a táplálékhálók felépítése. Ez főleg azért szükséges, hogy végre beépüljön a köztudatba: nincs a természetben káros és hasznos élőlény. Ott minden fajra egyformán szükség van. A 103. oldalon ki is mondják: „A bioszféra működése révén önszabályozásra képes rendszer, így dinamikus folyamatok útján stabilizálja magát.” Persze ha e folyamatokba nem avatkozik bele durván az ember. Ám sajnos sokszor kénytelen. Itt van hát az az ütközőpont, ahol egymással szembekerülnek az érdekek, nemcsak az embercsoportok eltérő érdekei, hanem a természet és az emberiségéi is. Nem a sokat emlegetett túlélésre kell törekedni, hanem arra, amire Miklós László nyomatékosan hívja fel a figyelmet, s valójában az egész könyv erről szól: miként érvényesüljön az egymástól elválaszthatatlan természetben és emberi társadalomban a „fenntartható fejlődés elve”.

Csicsay Alajos