Elfújta a szél...

A huszadik század végére a folytatás önálló műfajként definiálja önmagát az irodalom egyre benevolensebb piacán. Való igaz, nem új jelenség (Lásd a XVII. század elején pl. Fernández de Avellanedát, aki megírta a Don Quijote folytatását — Cervantestől függetlenül!), de igaz az is, hogy soha nagyobb keletje nem volt a folytatásoknak, mint a világvégétől rettegő elmúlt években, amikor a ponyva- és az elitirodalom határai az intertextualitás csábításainak önmagát egyre inkább kiszolgáltató Irodalom szentélyében is elmosódtak már.

Amíg csak Margaret Mitchell Scarlettje indul új utatkra, nincs nagy baj. Tájékozódásunkban nem zavar a detektívtörténetet újraíró Umberto Eco sem. De vajon mit kezdünk egy olyan szöveggel, mint amilyen Béla von Goffáé, aki Borkopf/Talamon világát megidézve tesz kísérletet a folytathatatlan folytatására. Igaz ugyan, Esterházy is megírta önmaga javított kiadását, de ez még az alteregók tudathasadáson inneni kategóriája, amely a saját szöveg belső játékterét alakítja újra.

A Szivarfüstben című kötetben az alteregók és a megelevenedő fikció áldozatai leszünk. Béla von Goffa, egy Hajtman Béla nevű személy feltételezett alteregója, aki Samuel Borkopf — egy Talamon Alfonz nevű írót felidéző személy/alterego — visszaemlékezéseinek alanya (s mint ilyen: fiktív; azaz a „valósággal” való kapcsolata irreleváns), könyvet ír (anekdotafüzér?), melynek címzettje Borkopf. Történeteinek szereplőit Borkopftól kölcsönzi, és a világ, melyet megidézni szándékozik, ugyancsak borkopfi találmány (illetve kicsit Krúdyé is, aki Gyula, de lehet , hogy Szindbád vagy Rezeda Kázmér).

Goffa története folytatás, mert Borkopf nélkül talaját veszti, de annál több, mert nemcsak folytatása, hanem kiterjesztése is az eredeti, a Trianon előtti „reb Marmonstein Matesztől (Ólov hasolom)” örökölt kocsma vendégeit felidéző képeknek/történeteknek. A több valahogy mégis kevesebb. Igaz, Szabó Dezső is úgy írta meg a Feltámadás Makucskánt, hogy le sem tagadhatná a rokonságot Mikszáth Új Zrínyiászával, de a mi párosunkban csupán Borkopf az, aki Szabó Dezső és Mikszáth társa lehet. Goffa is ismeri őket, de Borkopf virtuozitása hazai tájainkon a fehér hollónál is ritkább, ezért nem szégyen, ha valakinek (majdnem senkinek) nem jut belőle. Ettől függetlenül Goffa valahol mégis méltósággal viseli ezt az eleve reménytelen helyzetet. A szöveget életre hívó szándék őszinteségéhez és mélységéhez ugyanis nem férhet kétség. Azt pedig már Borkopf is tudta, hogy Goffa hajlamos eleve kilátástalan helyzetekbe hozni önmagát: „az tartotta izgalomban a lakosságot, vajon melyik megszálló hatalom hadserege veszi birtokába gazdátlan városkánkat” — írja Borkopf, majd rögtön hozzáteszi: „szegény Béla von Goffa, aki tévedésből az aktuális világháborús térképek helyett a harmincéves háború hadmozgásait tanulmányozta egy Temesvárott kiadott szerbhorvát nyelvű könyvből, melyet Schön Attilától orozott el, hogy titokban, senkit be nem avatva kiokoskodhassa a helyes sorrendet, jelentős összeget vesztett azzal, hogy reményeiben bízva megjátszotta a svéd hadsereget...” (S. Borkopf; 28).

Borkopf Goffa, „a jobb sorsot érdemlő kántor” iránti elnéző szeretete eleve biztosítja a folytatás olvasójának rokonszenvét. Goffa tévedéseit Borkopf fejcsóváló (talán marházó), de megértő olvasata teszi elviselhetővé. Vajon ki az, aki neheztelve fordulna el a számos nőügye terhei alatt roskadozó „titkos ász”-tól, aki hogy maga és társai becsületét mentse, az eleve kilátástalan labdarúgó-mérkőzésen „hastífuszra igyekszik játszani” és emellett „bárányhimlőre utaló tüneteket szimulál”; sőt elviseli azt is, hogy „az élethűbb alakítás érdekében megitattunk vele liternyi sós kávét, rábíztunk egy kék krétát, mellyel észrevétlenül megfestheti az arcát...” (S. Borkopf; 41)

Béla von Goffa az, aki önkéntes tűzoltóként is a megmentendő lányokról ábrándozik elsősorban, akik majd hálásan omlanak karjai közé, miközben ő tűztől hólyagos tenyerét szerényen háta mögé rejti („mire hat-hét lány is ugrik, hogy, hogy elsősegélyben részesítse” — S. Borkopf; 97). Borkopf időnként Borkopfnál is szemérmesen bújik Béla von Goffa háta mögé, aki erotikus álmairól tart szemérmetlen részletességű beszámolót, melyek egyikében „Gabinka, a tót szolgálólány vérvörösre pirosított szájjal hálószobájában, az ágyon heverve hosszú szál kolbászt ízlelgetett” (S. Borkopf; 146). De Borkopf, talán mert Krúdy tanítványa, soha sem vulgáris. A borkopfi világot megidéző Béla von Goffa azonban gyakran nyers, időnként kicsit közönséges is.

Béla von Goffát hiába kérdeznénk, ő nincs, mert fiktív; Hajtman nevű alteregója meg honnan is tudhatná a választ, hiszen a regények figurái a szerzői akarattól, szándéktól függetelenül élik életüket (von Goffa egyébként is borkopfi találmány). S ha mégis válaszolna (valamely csoda folytán), akkor sem lehetnénk biztosak, vajon nem téved-e, mint például akkor, amikor Gabinka ablaka helyett az egy emelettel lejjebb lakó „Mrkvicska Arzén, kaiserlich und königlich zoopatológiai konziliáris alezredes” ablakán mászik be, és a lány helyett az összecsukló agg hadfi ölelgeti.

Béla von Goffát egyébként is bűntudat gyötörheti a sikerült éjszakai hecc miatt, mikor Stofek Tamással egyetemben sírt idézően bokrétázták fel Borkopf ágyát (feltéve, ha valamilyen módon — akár a szavak közvetlen jelentésén túl — hitelesnek gondoljuk, amit Borkopf mond): „tagjaim alig tudtam megmozdítani a rám hányt csokroktól és koszorúktól, egy pillanatra talán még a lélek is elszállt testemből, amint felpillantva ravatalomat láthattam magam előtt... (S. Borkopf; 178). Vezeklésének oka lehet az is, hogy ő volt az első, aki a házasságba menekülve elárulta barátait (megelőzve azok árulását).

Goffa Borkopfot imitáló világa eleve kudarcra ítélt. Hiába ragaszkodik a Borkopf által neki szánt Gabinkához, hiába lesz egy éjszakára Bandler Stefivé, pusztán azért, hogy Borkopf végre együtt lehessen a vágyait megszemélyesítő „eredetivel”, hiába idézi meg a „footballt”, a von Kuffner bárótól kölcsönbe kapott benzinbatárt, az aviatika csodáit, a „puellákat”, a vándormozit, a cukorgyári tűzvészt; hiába jelennek meg zsidómotívumok (a korsót vivő zsidó fiúba szerelmes Judith, aki a galánthai jeshivában tanít: „Bocsánatkérően a jarmulkáját igazította meg hajfürtjein. Szelíden rám mosolygott. Megigézett jámbor tekintete. Halálosan szerelmes lettem belé” — Goffa; 135) —, a mozaikokból nem áll össze semmi.

Borkopf Trianon előtti kocsmája nyitott világ, amely elnéző bölcsességgel és távolságtartó szeretettel veszi tudomásul önmagát. Goffa Trianon utáni lakosztályában a Szlovák Nemzeti Párt csónakjain Garamot járó, belátó megalkuvás szelleme kísért, s ezen sem Herr Vincenzó lábszaga, sem Beccadelli, sem Adler Samu bácsi, sem Asbóth Oszkár, sem Simonyi Mária, sőt Tsúszó Rebecca sem tudnak segíteni: „ĺgy különváltak útjaink. Mialatt te a hangárokban és a Köbler kocsigyárban tökéletesítetted magad a repülőgép-technika dolgában, mi a vonatban hunyorogtunk majdani útvonalunknak, a Nap tükrében fodrozódó Garamnak csillogásától.” (Goffa; 69)

Dusík Anikó

Az idézetek forrásai: Talamon Alfonz/Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából. Pozsony. Kalligram Könyvkiadó, 1998; Béla von Goffa: Szivarfüstben. Pozsony. AB-ART, 2003.