Elég volt a női bugyikból!

LAMPL ZSUZSANNA

Kíváncsi természetű ember – ráadásul szociológus – lévén a reklám felkeltette az érdeklődésemet, s bár (egyelőre) nem vagyok tetves, megkérdeztem gyógyszerész barátnőmet, hogy (1) tényleg sok-e a tetű, s ezért kell a sampon, vagy (2) sok a tetűellenes sampon, s most itt van ez az új, hát azért kell a reklám, hogy aki sampont vesz, ezt vegye. Barátnőm kijelentette, hogy Pozsonyban az utóbbi időben nagyon elterjedtek a tetvek, ezért valóban fogy a sampon. Ám mivel a tetű egyre ellenállóbb, a meglevő sok sampon mellé kell egy újabb, hatásosabb is. Még azt is hozzátette, hogy az ember tisztálkodhat, amennyit akar, bárhol beszerezheti a tetűt. Mondanom sem kell, hogy tükröt ragadtam, és gondosan átvizsgáltam a hajam, s miután szerencsére egyetlen élősködőre valló jelet sem fedeztem fel, egy kicsit szabadjára engedtem a fantáziámat. Tegyük fel, hogy vannak olyan emberek, akik mindenek felett állónak érzik magukat, de a tetűt ez bizony nem érdekli, nem válogat, megtalálja a fejükre vezető utat. Jön valaki jó szándékkal és tükörrel, hogy íme, tele van a fejetek serkékkel. De a mi embereink biztosak a dolgukban, hiszen ők már csak jobban tudják, mi nő a fejükön, s nincs ott bizony a hajon kívül semmi! Dehogynem, ott vannak a serkék, mondják a jó szándékú tükrös emberek, mire amazok megsértődnek és lepocskondiázzák a tükröt is, meg a tükröt tartót is. Egészen addig, amíg a tetvek ki nem kelnek...

Szociológusként magam is a tükröt tartók közé tartozom, s mint az előbbiek, teszem ezt én is azzal a hittel és jó szándékkal, hogy ha vannak a társadalom fején serkék, akkor jobb őket addig likvidálni, míg nem lesz belőlük tetű, mert az aztán már csípni is tud… Vannak azonban olyan emberek, akik feltehetőleg úgy tartják, hogy a szociológus és a tükre maga a pokol, vagy legalábbis az oda vezető út (amiről ugye azt szokás mondani, hogy jó szándékkal van kikövezve, jut eszébe embereinknek), s bizony széllé is kürtölik nemtetszésüket. Igazából tizenöt éve űzöm a szakmámat, előtte gyűjtöttem a tudást és a bátorságot, hogy olyan kemény fába merjem vágni a fejszémet, mint a társadalom, s bizony a tizenöt év alatt nemegyszer találkoztam munkám eredményeit érintő lekicsinylő, hitetlenkedő, sőt lesöprő reakciókkal – no nem a szakma, hanem elsősorban néhány politikus, meg magát annak tekintő személy részéről. Bevallom, először rosszul esett, de azután rájöttem, hogy a hiba nem bennem van, én tisztességes munkát végeztem, többet nem tehetek. S különben sem fontos nekem, hogy mindenki imádjon.

Legutóbb D. Čaplovič nevezte tendenciózusnak a Fórum Kisebbségkutató Intézet általam vezetett közvélemény-kutatását. Nem is elsősorban az ő véleményére akarok reagálni, mert az teljes mértékben hidegen hagy, s a Fórum Intézetnek sincs szüksége magyarázkodásra, hanem a vélemény és az említett férfiúval az Új Szóban (2008. november 8.) megjelent kisinterjú kapcsán szeretném felhívni a figyelmet néhány jelenségre, amely egyre inkább általános érvényű, s egyértelműen manipulatív, ezért veszélyes és megalázó.

Az illető a sajtóirodának adott nyilatkozatában azt mondta, a felmérés tendenciózus, s amíg olyan intézmény készíti, amely a magyar kisebbségpolitika alapjain áll, más eredmények nem is várhatók. Kérdezhetném, hogy akkor a Szlovák Tudományos Akadémia kutatásai is tendenciózusak-e, mert a szlovák többségpolitika alapjain állnak (s ez sokkal inkább igaz, mint az, hogy a Fórum a magyar kisebbségpolitika alapjain áll)? Netán ez is „rosszul” feltett kérdés? No de mindegy. Szóval, a felmérés tendenciózus, jelentette ki az említett férfiú péntek délelőtt, holott a 22 oldalas kutatási alapjelentést pénteken reggel kapta meg. Talán joggal feltételezem, hogy bokros teendői közepette nem állt neki azonnal tanulmányozni. Talán csak belepillantott, vagy belepillantatott az ilyen dolgokra szakosodott munkatársával. Egy szó mint száz: olyan rövid idő alatt nem alkothatott róla megalapozott véleményt. Akkor pedig csak egy magyarázat van: tendenciózus véleményt mondott, azaz olyat, amelyhez bele sem kell nézni az adott anyagba, elég tudni, kitől jött. Ezt egyébként tudományosan előítéletes gondolkodásnak szokás nevezni, s valóban nem kell hozzá tudomány. Sőt: a tudomány veszélyes az előítéletes gondolkodásra nézve. Aki ezt tudja, annak nemcsak hogy nem kell a tudomány, hanem egyenesen tagadja a tudomány létjogosultságát. Ennek az utóbbi években egyre több jelét látom. Például: részt vettem tavaly egy szemináriumon, ahol az iskolaügyi minisztérium egyik fontos bürokratája előbb kijelentette, hogy manapság aki egyetemen tanít, az vagy tehetetlen és máshol nem tud elhelyezkedni, vagy rugalmatlan és nem tud váltani, vagy öreg. Néhány mondat után, amelyet dühömben nem voltam képes regisztrálni, arra figyeltem fel, hogy szerinte – és ezzel a minisztérium álláspontját tükrözi – csökkenteni kell a pénzt az alapkutatásra és inkább az alkalmazott kutatásra kell koncentrálni. Ez körülbelül annyit jelent, mintha azt mondanánk, hogy a házépítésnél az emeletre kell koncentrálni, az alapok nem fontosak. Vagyis a tudományban csak az a fontos, ami gyors eredményt hoz, s ezt már én teszem hozzá, ha a társadalomtudományokra gondolunk, akkor megfelelő eredményt. Márpedig ha valaki nem azért kutat, mert kíváncsi a dolgok állására, hanem azért, mert megfelelő eredményt akar produkálni – ehhez persze tudni kell, hogy mi a megfelelő, s ugye, mindenkinek más a megfelelő, tehát azt is tudni kell, hogy kinek a szájíze szerint haladjunk –, akkor ez nem felhívás tendenciózus kutatásra?

A kicsit „joviálisabb” hangvételű miniinterjúban már nemcsak a Fórum felmérése megbízhatatlan, hanem „a felmérésekben nem bízom, szerintem olyanok, mint a női bugyi: egyszer ilyenek, máskor olyanok”. Tessék? Mi az, hogy egyszer ilyen, máskor olyan, mármint a női bugyi? Egyszer csipkés, máskor „bombargyák”? Egyszer tanga, máskor panty? Egyszer tiszta, máskor piszkos? Vagy milyen??? Erre a kérdésre sem várok választ, biztosan rossz kérdés ez is, mert mi szociológusok nem tudjuk, hogyan kell kérdezni, mi még sosem hallottunk kérdezéstechnikáról, bizony... Inkább beszéljünk a jelenségről. Arról, hogy magas pozícióban levő tisztes kinézetű férfiak miket engednek ki a szájukon nyilvánosan. Mert ha egy „kanbulin” hangzanának el női bugyit érintő megjegyzések, azt mondom, jól van, élvezkedjenek a fiúk, ha jólesik nekik. De amikor olyanokat hall az ember, hogy jó, hát Obama az amerikai elnök, de attól nálunk nem lesz olcsóbb a kenyér (R. Fico egyik aranyköpése, mintha az ő miniszterelnöksége óta Szlovákiában olcsóbb volna a kenyér, egyébként tipikus populista beszólás, mert ugyebár ha kenyér van, főleg olcsó, akkor minden van, csak egy kis ártatlan cirkusz kell...), meg ez a bugyizás, hogy másokat ne is említsek, akkor a cikkíró nem beszélhet urakról, úriemberekről meg végképp nem, csak férfiakról, mint ahogy én is tettem ezt fentebb. Úriember és úr alatt most nem egyfajta társadalmi pozícióból származó „helyezést” vagy puszta megszólítási formulát értek, hanem jól nevelt, az illem és az adott közegben normának minősülő etikett hordozóját. Úgy látszik, politikusaink egyre inkább úgy érzik, hogy az ilyen beszédstílussal mentálisan, azaz szellemileg közelebb kerülnek a néphez. Majd mondják a melósok a sör mellett, hogy „jól megmondta azoknak a felfuvalkodott, okoskodó értelmiségieknek, hogy a felmérések olyanok, mint a női bugyi! Micsoda jó humora van a pasinak! S nézz oda, hogy ért a női bugyikhoz! Ez aztán tudja, mit beszél, bugyiügyben meg politikában is!” Hát mi ez, ha nem színtiszta populizmus? Azért én még hozzátenném, hogy azok között a melósok között vannak ám úriemberek, akiknek nem biztos, hogy tetszik az ilyen duma. S nehogy most valaki Berlusconival érveljen! A bunkóságnak is van internacionalizmusa!

A következő dolog: a felmérések egyszer ilyenek, egyszer olyanok. Igen, ezt már más politikusoktól is hallottam. Hát persze, hogy így van. Csakhogy ez nem a felmérések megbízhatatlanságát igazoló érv, hanem épp ellenkezőleg, bizonyíték a megbízhatóságukra. Minél érzékenyebb jelenséget kutatunk – s most nem fehérneműre és a bennük levőkre, hanem olyan társadalmi jelenségekre gondolok, amelyekkel kapcsolatos vélemények a napi történésektől függően változnak –, annál inkább érvényes, hogy az eredmények, vagyis a közvéleményről alkotott leképezés is változik. Vannak persze rossz felmérések is. Mitől rosszak? Attól, hogy nem jó szociológus csinálja őket, mert ahogy van jó orvos és rossz orvos, ugyanúgy van jó szociológus és rossz szociológus is. Bár tapasztalatom szerint aki az egyetem elvégzése után erre a pályára adja a fejét, azt tényleg érdekli a szakma és akkor igyekszik is megtanulni. Sokkal valószínűbbnek tartom tehát azt, hogy a rossz felméréseket nem szociológusok, hanem a dilettantizmus különböző fokán álló személyek készítik, akik így nincsenek is tudatában annak, hogy mit csinálnak rosszul. Az általános képlet a következő: itt ez a téma, na, dobjunk össze egy kérdőívet. Engem is már sokszor felkértek ilyen kérdőívek kommentálására. Ezt elvből elutasítom, mert a szociológiai felmérés nem a kérdőívkészítéssel kezdődik, s most nem jó vagy rossz felmérésről beszélek, hanem úgy általában „a” szociológiai felmérésről. Amit egyébként még véletlenül sem lehet a kérdőívvel azonosítani. De hát ez tűnik a legjobb módszernek: ugye sok papír fogy el, sok embert kell megszólítani, olyan nagyszabású az egész, látszik, hogy megy a munka, zajlik az élet. Hogy az eredmény sokszor nesze semmi, fogd meg jól? Van, akinek ez nem számít. Mi, szociológusok, nagyon jól tudjuk ezt, nem véletlen, hogy a kilencvenes években a kiváló szociológus Iveta Radičová vezetésével elindult egy kezdeményezés, amelynek szociológiai kamara megalakítása volt a célja, a szakma hitelét rontó dilettánsok kizárása miatt (a kályhakészítők, orvosok stb. kamarájához hasonlóan), de tudtommal az utóbbi lobbi nagyon erős volt, s így minden maradt a régiben.

Az említett kisinterjúban hangzik el a következő megjegyzés is: „nem szívesen dolgozom statisztikai adatokkal, inkább saját tapasztalataimra alapozok.” Ezt is hallottam már a politikusok okoskodó és mindenkinél mindent jobban tudó fajtájától. Természetesen mindenkinek joga van a munkájában arra alapozni, amire akar (járhatok én Trabanton, ha nem kell a Lamborghini). De azt már helytelennek tartom, hogy emellett nyilvánosan kétségbe vonja azon dolgok létjogosultságát (tehát a Lamborghiniét), amelyekre nem akar alapozni, s amelyeket nem is ismer. Mert az biztos, hogy nem ismeri, hiszen a helyes megnevezést sem tudja. A Lamborghini ugyanis nem Mitsubishi Pajero, mint ahogyan a statisztikai adatok nem empirikus adatok (a felmérésekből származó eredmények). Két különböző adattípusról van szó, mind a kettő hasznos és jó, csak tudni kell, mire és mikor, s természetesen tudni kell használni, élni vele. S a saját tapasztalatok? Hát igen, azok a jó kis mindennapi kellemes és kemény tanulságok! Milyen érdekes, hogy a Bevezetés a szociológiába órán, amelyet elsősöknek szoktam tartani, azzal kezdem, hogy létezik ún. hétköznapi megismerés és tudományos megismerés. Aztán kiderül, hogy a kettő között alapos különbségek vannak. Például az előítéletes gondolkodásmód tipikus velejárója a hétköznapi megismerésnek. Vagy a szelektív látásmód, amely abban mutatkozik meg, hogy azt látom, amit látni akarok – vagyis tendenciózus a látásmódom, különböző oknál fogva, amelyet sokszor magam sem tudatosítok, nem akarom látni, hogy tetves a fejem. De hát nem óra ez, nem folytatom. Inkább azt mondanám el, amit az ilyen típusú politikusi diskurzus mögött látok. Egyetlen üzenetet látok emögött, mégpedig a következőt: emberek, ti médiától és ún. tudósok okoskodásától meg nem rontottak, ne higgyetek nekik, ne higgyétek, hogy többet tudnak nálatok. Ne higgyétek, hogy a ti tudásotok ennél kevesebbet ér. Ne engedjétek magatokat befolyásolni, megtéveszteni, ne foglalkozzatok ti ilyenekkel, foglalkozzatok csak szépen a ti kis életetekkel, a többit majd mi elrendezzük. Igen, ezt látom, ezt a populista manipulációt, amely a szellemi elitben keresi az ellenséget. Pedig mi, munkánkat tisztességgel és tudással végző szociológusok, egyéb társadalomtudósok, többi tudós, művészek és többi értelmiségi nem nézünk le senkit. A politikusokat sem, mert köztük is vannak mesterek. De mi, szociológusok – s talán minden józanul gondolkodó ember – tudjuk, hogy az embernek az egész társadalomról, vagy akár a társadalom egy kis szeletéről sem lehet átfogó, tudományos hitellel bíró, azaz felelősséggel általánosítható hétköznapi tapasztalata. Nincs is erre mindenkinek szüksége. De aki társadalmat vezet, az talán ne kérkedjen azzal, hogy csak a tapasztalataira hagyatkozik. Vagy próbáljon álruhában járni, esetleg szlovák környezetben magyarra váltani. Elképzelhető, hogy mást fog tapasztalni, mint ismert politikusként. Akkor melyik tapasztalata lesz a hihető, és melyik a tendenciózus? Vagy talán most is rosszul teszem fel a kérdést?

PhDr. Mészárosné Lampl Zsuzsanna, PhD. szociológus, a nyitrai Konstantin Egyetem oktatója, a Fórum Kisebbségkutató Intézet kutatásvezetője, női bugyik viselője