Egy könyv (lány?, történet?) helye

Az alsó sor utolsó vékony darabja volt, A vakok országa és más elbeszélések, míg csak balszerencsésen és visszavonhatatlan el nem kölcsönöztem, s azóta sincs meg. Egy lánynak adtam olvasásra, mert volt benne egy történet, egy találkozásról, egy elszalasztott nem is tudom, miről, lehetőségről (megismerésről?, valaminek a megszerzéséről?). Még együtt olvastuk. Aztán a könyv nem került többé szóba, és mi sem találkoztunk. Ami volt, volt, és fokozatosan beleveszett más történések útvesztőjébe. Csak magamat hibáztathatom, tulajdonképpen nem kértem vissza, kár tagadni.

Azt a bizonyos történetet sokat el-elbeszélgettem magamnak, néha lerövidítettem, máskor megtoldottam, ezt-azt kicseréltem benne, különösen Pozsonyból Párkány felé, a vonaton: Ivanka pri Dunaji (Ivanka? — akkor lány, de ha Ivánka, akkor fiú), Bernolákovo, Veľký Biel, utána Szenc, sok egymás mellett futó sínnel, és itt többen is leszálltak, aztán Reca, Pusté Úľany… Ezek az ablakon túl úgy ötpercenként követték egymást, akkor is, ha az ember nem nézett fel, és mindig így, ebben a sorrendben jöttek, megkerülhetetlen bizonyossággal. Megállók, melyekhez nem mindig tartozott falu, csak állomás, vagy még az se, egy bakterházféle szürke palafödémmel, az eresz alatt jókora fanyelű sütőlapát, macska a csóványban, ecetfa, ilyesmik, a szokásos. A szem kitekint az ablakon, és azt gondolod, aha, anélkül, hogy meg kéne szakítani a történetet.

Az alma. Nem valószínű, hogy még felszállás előtt került volna a hozzá. Inkább már menet közben, a vonaton, ahol a fiú (a férfi?) olyan idegentől kapta, aki vele utazott, mellette ült vagy odakéredzkedett, egy különös alak, talántán megbízhatatlan is, sőt, egész biztosan, egy ámokfutó, hirtelen és gyors beszédű, olyan, aki felugrik Diószegen, és leszáll Galántán. Hat perce van. És oda is adná az almát, meg nem is. (Ez lényeges, a szerencsétlen őrült ragaszkodása az almához, hogy ugye, akkor minek kínálgatja, eleve miért hozza szóba, ha meg már egyszer megvált tőle, odaajándékozta, mit nyújtózkodik, nyúlkál, ugrál már kint, utólag, megkésve, a peronon, fut a vonat után, csápol mellette, hadonászik, de már nem érteni, mit kiált.)

A tudás almáját adta a vonaton ülő férfiúnak, nem biztos, hogy azt, de alighanem, mi másét. Aki megeszi (beleharap?), az… — az nyilván mindent tudni fog, nem tudom, erre már nem emlékszem, meg amúgy sem ette meg, hanem zsebre vágta. De mindegy is, mert ez csak az előzmény volt, amolyan bevezetésféle. Aztán ő is leszállt, és elindult valamerre gyalogosan, amikor is feltűnt egy vele szemben jövő lány (egy nő?), ami zavarba hozta, mármint a közeledő nőszemély látványa feszélyezte, meg az a tudat, hogy a nadrágzsebét szemmel láthatóan és érezhetően majd szétnyomja az alma, úgyhogy egy óvatlan pillanatban szépen kiemelte és az árokba hajította. Aztán már nem sok maradt hátra, egyre fogyott a távolság köztük, és egészen biztosan elhaladtak egymás mellett, tán a tekintetük találkozott, vagy lesütötték... — itt tágas terek nyíltak a képzelet számára, de a legtöbb változatban nem történt semmi, legalábbis látszatra. Igyekezett minél hamarább túljutni ezen a ponton, megúszni ezt a fölöttébb gyanús helyzetet, úgy képzelem, behúzott nyakkal szedte a lábát, és az almára gondolt (a lányra?), arra, hogy mindjárt megállhat és visszamehet érte, ami végül meg is történt. Persze, már nem volt ott. Vagy ott volt, de nem találta. Pedig átkutatta az árkot (a töltés mögét, a váltókezelő házát?).

ĺgy valahogy. Annyi bizonyos, hogy A vakok országa és más elbeszélések helyére ezért került Az időgép, az alsó sornak hosszú időre ez lett az új utolsó darabja, de már nincs meg, nem tudom, mikor, hová lett, nem is olvastam, nem érdekes. Csanda Gábor