„Döntő hatása volt az utcának”

Mint általában a közép-európai forradalmak, a 89-es is több okra vezethető vissza. Mi volt fontosabb a kirobbanásában? A hazai elégedetlenség vagy a nemzetközi helyzet?Nagy hatással volt az eseményekre az, ami a környező országokban történt. A magyarországi, lengyelországi helyzet, az NDK-s menekültek áradata, a berlini fal leomlása. A júniusi választáson győzött a Szolidaritás Lengyelországban, nyáron már átvágták a szögesdrótot. Csehszlovákia és az utolsó „posztfeudális diktatúrák” – Bulgária, Románia – le voltak maradva. Ebből a szempontból érdekes, hogy a viszonylag fejlett Csehszlovákiában megtartotta pozícióit a brezsnyevi, ortodox politika. Ennek mi a magyarázata?Az okok 1968-ban keresendők. Akkor félreállították a reformkommunistákat, a normalizáció alatt pedig már nem alakult ki a párton belül fiatalok liberálisabb szárnya, mint például Magyarországon. És hiányzott az erős ellenzéki tömegmozgalom is, mint amilyen Lengyelországban volt a Szolidaritás. Ehhez tegyük hozzá, hogy a titkosrendőrség és a represszív apparátus nagyon profin működött. Az 1988-as gyertyás felvonulás résztvevőit durván szétkergették, szofisztikáltan verték szét a különböző ellenzéki megmozdulásokat. Sikeresen tudták fenntartani a félelem légkörét, nagyobb megmozdulásra nem jutott energia a disszidensek részéről. Ha tehát nem változik meg alapvetően a nemzetközi helyzet, ha nem omlanak össze a kommunista rendszerek a környező országokban, akkor 1989-ben nincs Csehszlovákiában forradalom?Több mint valószínű, hogy nincs. A kommunisták ugyanis az 1988-as pozsonyi gyertyás tüntetéssel szerzett tapasztalatok után minden ilyen jellegű, nyilvános manifesztációba készek voltak keményen beavatkozni. Ezt lehetett látni a 89-es Palach-hét alatt is. Több kisebb akció volt, amelyeket már csírájában elfojtottak, például már az állomáson vagy a parkolóban lekapcsolták a résztvevőket, a szervezőket perbe fogták, bebörtönözték. Ha korábban ilyen határozottan reagált az ŠtB és a rendőrség, mi történt november 17-e után, hogy egyáltalán nem avatkoztak be, és gyakorlatilag tétlenül nézték, ahogy pár hét alatt összeomlik a rendszer?A kommunisták egészen az utolsó pillanatokig bíztak abban, hogy kézben tartják az eseményeket. A november 17-i eseményről is ezt hitték, az ugyanis hivatalosan engedélyezett akció volt, eredetileg az 1939-es eseményekre reflektált. Egy nappal korábban Pozsonyban volt egy békés diáktüntetés, melyen egyetemistaként én is részt vettem. Ez volt az első olyan akció, amelyet nem oszlatott szét a rendőrség. Úgy vélem, a pártvezetőség, ezt látva, azt mondhatta: nem engedheti meg magának, hogy holmi diákok a főutcán vonulva békésen tüntessenek, szabadságot követelve. Azt mondhatták: ha Prágában másnap ez lesz, keményen fellépnek. Az ŠtB egyébként nem ült tétlenül, 1989. december végéig több akciótervet is kidolgozott (Ék akció, Norbert akció), amelyek célja a disszidensek letartóztatása, eliminálása volt. November 17-e tehát nem csak szimbolikus dátum volt, hanem az az esemény, amely után már nem mertek a kommunisták még egyszer agresszívan közbelépni?Igen. Csehszlovákia a többi posztkommunista országhoz képest abban is különleges volt, hogy itt döntő hatása volt az utcának. A tüntetéseket sikerült jól megszervezni, az emberek eljöttek rájuk, az ellenzéknek sikerült jó követeléseket megfogalmaznia, és kitartott azok mellett. A forradalom az első hónapjaiban nagyon következetes volt. A tüntetéseken való részvétel pedig a siker szempontjából kulcsfontosságú volt. Honnan vette az utca a bátorságot, hiszen korábban, ahogy említette is, a titkosrendőrség mindent brutálisan elnyomott?1989 novemberére a dogmatizmus szigete maradtunk. Az emberek kellően informáltak voltak a nyugati médián keresztül, így pontosan tudták, hogy mi zajlik a környező országokban. Amint pedig látták, hogy a rendőrség nem lép közbe, egyre nagyobb tömegekben csatlakoztak a megmozdulásokhoz. November végén, december elején már több mint félmilliós tüntetések voltak Prágában – ez párját ritkító a közép-európai térségben –, és komoly demonstrációk minden nagyobb városban. Mivel voltak az emberek elégedetlenebbek? A gazdasági-szociális helyzettel vagy az emberi, politikai jogok állapotával?Mindkettővel, de az utóbbival inkább. Az emberek látták, hogy a rendszer mennyire képmutató és hamis. Ez az, amit kevésbé szoktak hangsúlyozni, a szociális elégedetlenséget szokták emlegetni első helyen. Ám úgy vélem, ezek voltak inkább azok a dolgok, amelyek után szomjúhoztak az emberek: a becsületesség, a kultúra, a szabadság, az értékek, a világgal való kommunikáció hiányzott. Ha megnézzük a VPN első megnyilatkozásait, ezeket találjuk az első pontok között. És természetesen, elégedetlenek voltak a gazdasági helyzettel is: hiszen a nyugati médiákból láthatták, hogy lehet jobban is élni. A rendszer gyakorlatilag pár hét alatt összeomlott. Ennyire gyenge lábakon állt?Nem állt agyaglábakon. Csak az ŠtB-nek 15 ezer munkatársa és ügynöke volt, ami – a lakosság számához mérten – nagyon sok. A kommunista pártnak sok százezer tagja és tagjelöltje volt. És ott voltak a felfegyverzett Népi Milíciák, valamint a hadsereg. A hadsereg vezetésében szintén ortodox tábornokok ültek. A hadügyminiszter például még november 17-e után is azt javasolta a kommunista párt központi bizottságának ülésein, hogy nehézfegyverzetet vessenek be a tüntetők ellen. November 21-én behívták a Népi Milíciák tagjait, és éleslőszerekkel fegyverezték fel őket. A párt legfőbb vezetése viszont végül elutasította a hadsereg vezetésének terveit. Látták, hogy több százezres tömeget már nem lehet brutálisan elverni, lemészárolni, szerencsére ezt már nem merték vállalni. Miben bíztak a régi káderek? Ha az átlagemberek látták, mi zajlik a szovjet érdekzónában, hogyan dőlnek meg egymás után a kommunista rendszerek, a pártvezetésnek még jobb információkkal kellett rendelkeznie.A helyi pártvezetés tagjai viszonylag öregek voltak, s főként nagyon konzervatívak. Abban bíztak, hogy Gorbacsov előbb-utóbb megbukik vagy megpuccsolják, ismét pozícióba kerülnek a szovjet dogmatikusok, akik majd, úgymond, rendet teremtenek a rebellis közép-európai államokban. S akkor ők, a csehszlovák kommunisták lesznek az éltanulók, akik kitartottak, s elutasították a gorbacsovi reformokat. Van olyan érzésem, hogy az ŠtB-től sem kaptak elég információt. Szerencsére a legfőbb pártvezetés nem engedélyezte a forradalom brutális leverését, s innentől kezdve már esélytelen volt az egyeduralomra. Tudatosítani kell még egy dolgot: a bársonyos forradalom nagyon gyorsan zajlott le, a helyzet napról napra változott, így nagyon nehéz volt helyesen kiértékelni. A kommunisták kezdetben azt hitték, az ellenzéket leszerelhetik kisebb engedményekkel, például a pragmatikus apparatcsik Ladislav Adamec kormányfővé nevezésével. Ám – és ez kulcsfontosságú volt a forradalom sikerét illetően – az ellenzék nagyon taktikus volt, fokozatosan adagolta a követeléseket, s nem engedte leállítani a folyamatot. A forradalom első két-három hónapja ebből a szempontból abszolút sikertörténet. Hipotetikus kérdés: meddig működhetett volna a kommunista rendszer, ha novemberben nem így alakulnak a dolgok?Sokáig valószínűleg már nem. És ez nem csak a gazdasági helyzettel függ össze, habár tudjuk, hogy a gorbacsovi nyitás egyik alapgondolata annak felismerése volt, hogy a rendszer gazdaságilag nem tartható fenn. 1985-től folyamatosan, mondhatni exponenciálisan nőtt a különböző ellenzéki csoportok és aktivitásaik száma. Például az 1987 őszén megindított, 31 követelést tartalmazó petíciót, melyet a morvaországi katolikusok kezdeményeztek, fél év alatt félmillióan írták alá – ez volt a kommunista rendszerek elleni legnagyobb petíciós akció. És alapjaiban megváltozott a nemzetközi helyzet: nehéz lett volna úgy fenntartani a represszív diktatórikus rendszert, hogy közben például Magyarország és a Nyugat között már nincs szögesdrót, és szabadon járhatnak az emberek, nincs már berlini fal, a kelet-berliniek szabadon mehetnek át Nyugat-Berlinbe. Ilyen körülmények mellett egy éven belül mindenképpen megdőlt volna a rendszer. Volt olyan momentum a forradalom során, amely után már visszafordíthatatlanná váltak az események?Az általános sztrájk – pedig kockázatos volt tíz nappal november 17-e utánra meghirdetni, ám abszolút sikert hozott. A lakosság 75 százaléka részt vett benne, ettől pedig megijedtek a kommunisták. Ebből láthatták, hogy az embereknek tényleg elegük van az egészből. Ezután még volt egy próbálkozásuk, december 3-án ismét Adamec vezetésével olyan kormány alakult, amelyben többségben voltak még a kommunisták. Erre reakcióként az ellenzék bejelentette, hogy ha nem változik a kormány, pár napon belül megszervezik a második általános sztrájkot is. A kommunisták pedig tudatosították, hogy akkor nekik végük lenne, egy újabb nagy munkabeszüntetésnek pedig komoly gazdasági következményei is lennének. És visszaléptek, december 10-én Marián Čalfa vezetésével nem kommunista többségű kabinet alakult. Többször kiemelte, hogy a forradalom első hónapjait nagyon jól menedzselte az ellenzék. Ugyanakkor számos kritika is érte, főként utólag, a disszidenseket, hogy a bársonyos forradalom túlságosan bársonyos volt, sok egykori kommunista funkcionárius 1989 után is hatalmon maradt.Abból a szempontból jó, hogy bársonyos volt, hogy nem voltak a forradalomnak áldozatai, nem úgy, mint például Romániában. A változás vezéralakjai entellektüel, nagyon finom lelkű emberek voltak, sok esetben a művészvilágból érkeztek, így érthető, hogy nem preferálták az erőszakosabb megoldásokat. Másrészt úgy vélem, az elemi igazságszolgáltatás szempontjából következetesebbnek kellett volna lenniük. A rendszer számláján sok brutális tett volt – illegális határátlépők meggyilkolása, papok és disszidensek kivizsgálatlan halála, az ellenzéki tömegmegmozdulások brutális leverése –, ezeket az ügyeket a mai napig nem sikerült kivizsgálni, és a tetteseket felelősségre vonni. Visszatérve novemberhez: nevén kellett volna nevezni a politikai-jogi felelősséget, hiszen erre voltak paragrafusok. Például 1989 decemberében egy parlamenti bizottság megkezdte a gyertyás tüntetés szétverésének kivizsgálását. Három hónap alatt komplett kivizsgálták az ügyet – az archívumban erről ötdoboznyi anyag van: orvosi látleletekkel, rendőrségi dokumentumokkal, a felelősök neveivel –, ám büntetőjogi következménye mégsem lett. Ez már az új politikai vezetők következetlensége, puhánysága volt. Törvényszerű, hogy a forradalom felfalja gyermekeit? Vezérarcainak nagy része a rendszerváltás után gyorsan kikerült az irányításból.Nem törvényszerű, a vezérek hibáztak. Ján Budaj jó vezető volt, ám nem tudta feldolgozni azt, hogy az ŠtB munkatársaként vezette – és eléggé hiú is volt. Fedor Gál nem értette meg, hogy a politika a lehetőségek művészete, és hátrább lépett. Gál kiváló analitikus, sajnos a hazai antiszemitizmus megkeserítette az életét, és el kellett hagynia Szlovákiát. Ján Čarnogurský sem volt kellően következetes, 1991-ben kormányfő lett, ám Csehországgal ellentétben nem alkották meg a lusztrációs törvényt, így a kommunisták és a volt ügynökök visszatérhettek a hatalomba. Milan Kňažko pedig a rendszerváltás után – igaz, csak pár évre – összeállt Vladimír Mečiarral. De összességében Szlovákiában kevés forradalmi vezető volt. Mint minden forradalmat, a 89-eset is különböző összeesküvés-elméletek lengik körbe. Az egyik szerint a forradalmat a kommunisták szervezték, hogy átmentsék a hatalmat, egy másik szerint az egészet a Nyugat irányította.A Nyugatot szintén felkészületlenül érték a változások, főleg az, hogy mindenhol egyszerre zajlott. Volt mit csinálniuk a kelet-német menekültekkel, a német kérdéssel. Ami pedig a hazai kommunistákat illeti: ahogy már mondtam, itt teljes mértékben hiányoztak a reformkommunisták, a pártvezetés tele volt ortodox politikussal. Még az ŠtB is készen állt – az utolsó pillanatokig – a forradalom véres leverésének forgatókönyveivel, ám mivel a tömeg láttán úgy értékelték, hogy ez már kivitelezhetetlen, elálltak tőle. Természetesen az összeesküvés-elméletek híveit ez aligha győzheti meg, ők nem a racionális érvek alapján szoktak ítéletet mondani.