Csőbe húzva

Az nembert állítólag a nevetés képessége különbözteti meg az állatoktól. Szerintem meg az, hogy ki lehet nevetni. Aki állatokon nevet, az valójában emberi tulajdonságokkal ruházza fel őket, és éppen ezt tartja mulatságosnak. Bergson szerint azon nevetünk a leggyakrabban, ha az amúgy szabad akarattal bíró teremtmény gépszerűen viselkedik. Csak látszólag nem tartozik ide, hogy az elmúlt kétszáz évben tapasztalható események picit fölülírták Kantot, semmi csodálkozás, az éjszakai égbolt borús, az erkölcsi törvények helyén pedig a nagyobb fiúktól való ovis rettegés terpeszkedik.

Ennyit a világnézetemről.

A továbbiakban Grendeléről lesz szó, minden hasonlóság a véletlen műve. A szerző, legkevésbé sem a teremtés hübriszével, ám mégiscsak fölépített egy várost, New Hontot, ezt önmagában tekintsük optimizmusnak, neve legyen hontderű. Szavakból építette, de annyira van, hogy már a harmadik regénye játszódik itt.

De azt is írhattam volna, a semmiben.

„A városnak volt becsületes, történelmi neve is, amikor még város volt, amikor még volt történelme is, és erre a történelemre még emlékeztek a városiak. Aztán a város eltűnt, és a helyén üresség maradt, hiába voltak itt házak, terek, uszoda meg futballpálya, ez már nem az a város volt, amelynek hajdan történelme is volt.”

Föltehető, történelmen Grendel valami olyasmit ért, amit mások sorsnak hívnak, történetet, amit az ember alakít, nem pedig elszenved, amelyben van még esély a választásra, még, ha úgy lehet, két rossz között kell is választani. Nagyvonalúbban boldogtalan korszakokban az ilyesmit hívják tragédiának. Grendel szerint a világ annyira piti, hogy ez, mármint a pitisége maradt az utolsó tragédia. Bár a siralom völgye, ép érzékkel még egy rendeset sírni se lehet. Bőgő masina helyett egy gép, amit más gépek kinevetnek, finom kis alternatíva.

A Mátyás Király New Hontban az úgynevezett bársonyos forradalom után játszódik, 1991-ben, Csehszlovákiában, egy másodperccel az újabb rémület előtt, amikor a csehek minden lelkiismeret-furdalásukat a szlovák tudat alá gyömöszölték, pedig ott már alig volt hely. Jártam ott kilencvenkettő szilveszterén, egy egész ország dermedt a reménytelenségbe, még nem tudtak az EU-ról meg az egységesen tizennyolc százalékos adókulcsról, a főtér olasz kávézója ufóként világított Zólyom főterén.

Mátyás királyt pitiben Király Elvtársnak hívják, finoman szólva meg van fosztva Macbeth léptékétől, korona helyett Hruscsov levitézlett szalmakalapjában sétálgat, mintha egy Nu pagagyi remix kissé elhízott, bűnbánó hőse volna. A szovjet restaurációban reménykedik, de az oroszok jönnek, kispályás maffia a szuterénből, ám még mindig túl nagyok ahhoz, hogy ne szarjuk össze magunkat.

Elhatároztam, hogy nem fogok sztorizni, merénylet volna a könyv ellen, ki lehet nyitni bárhol, élvezni Grendel úgynevezett mesélőkedvét, nagyon bír mesélni, ha nem is egészen azért és úgy, mint Rémusz bácsi. Mégis, a mesélés mélyén ott a rezignáció, hogy ezt az egészet, ami velünk történt, nem lehet rendesen elbeszélni. A rezignációból származtatható Grendel eleganciája, ha mindent nem lehet, hát akkor csináljuk úgy, mintha nem volna túl fontos, vagy másképpen, mintha eleve volna reménytelen. Mesélj finoman, csak épphogy érintsd. Mint aki tudja, végső soron nem számíthat az utókorra, pár évtized, és kirohad a referencia, ki az összes vacak kis történetünk alól.

A humoráról kéne még beszélni.

Ez itt nem egészen a Csimm-bumm Cirkusz, nem csapkodjuk a térdünket, semmi hahota, inkább az irónia folyamatos jelenléte érezhető, az irónia mint módszer, nem mintha választanánk, hanem kieséses alapon. Becsületbeli ügy. Inkább mosolyogva olvasd. Elintézi különben, hogy mosolyogjál, nem nagyon kell felkészülni rá, de ez nem lesz fehér mosoly, még annyira se, mint a havasi gyopár.

Az emberiség állítólag kacagva búcsúzik a múltjától, Grendelnél viszont mintha a jövőnek intene pápát, sötéten mosolyogva. A mosoly egyébként grimasz, szépen továbbfejlesztett atavizmus, korántsem a jókedvünket fejezzük ki vele, állítólag annak idején az erdőben találkozó emberszabásúak ijesztgetésképpen, tehát félelemből egymásra vicsorogtak, ezt a vicsort háziasítottuk pár évezred alatt, látható eredménynyel.

Kedves olvasó, vigyázz, Grendel behúz a csőbe, mondhatnám optimistán, de hát pont erről van szó, csőlakók vagyunk, eleve, szépen befedett egyirányú utca a miénk, csak néha hülyeségből elfelejtkezünk róla. Szóval, úgy húz be mégis, hogy elintézi, mosolyogd végig a könyvét, csiribú-csiribá, mosolyogsz, mindenen át és túl, egészen a végéig, csak ott fagy az arcodra, az utolsó mondatoknál.

Németh Gábor

(Az Élet és Irodalom 43. számában megjelent recenzió újraközléséért a szerzőnek és Károlyi Csabának tartozunk köszönettel.

Németh Gábor fényképe: terasz.hu)