Bukfencek és bakik

Vékony, karcsú kis könyvecske a Vércse Miklós által válogatott és feldolgozott meséket tartalmazó könyv, A Nap leánya. Hatvan oldal sincs illusztrációstul. Ebben a hatvan oldalban azonban egy híján húsz mese kapott helyet.

A kötet első felében 14 rövid, szinte jelzésszerű történet szerepel Kis állatmesék címmel. A címben szereplő jelző nyilván vonatkoztatható az írások terjedelmére, hisz legtöbbjük épp hogy eléri egy anekdota hoszszát, bár stílusban és mondanivalóban egyaránt elmarad az említett kategória mögött. Fabulaként olvasva a Kis állatmesék alakjai nem meggyőzőek, az állatszereplők és az emberi tulajdonságok párhuzama nem hiteles. A kaméleonról általában a színváltoztatási képessége jut eszünkbe, tehát az emberi tulajdonságok szintjén az alakoskodás. Ezzel szemben a kaméleon mint kicsi és erős állat szerepel, amely erejével kivívta, hogy méltó legyen az elefánthölgyike (sic!) kezére. Hibás alapgondolat, abszurd párosítás (Hogyan múlta felül a kicsi a nagyokat?). Képtelenség, sajnos, nem egy akad a kötetben. A holló szánját húzó halak, melyek a szárazföldön nemcsak lélegezni és közlekedni, de beszélni is tudnak (Halasfogat). A törpe, aki azért akar nagy és erős lenni, hogy messzebbre lásson (A törpe és a bagoly). Az imádkozásra rávehető sakál stb. A mesében persze mindent szabad. De csak egy bizonyos meselogikán belül. A halak például elélhetnek a szárazföldön, de csak valami varázslat segítségével. Márpedig a fabulában nincs keresnivalója varázslatnak, mert nem tündérmese, hanem egy bizonyos negatív emberi tulajdonság vagy magatartásforma példázata. A talaj ingoványos: nem szabad lelépni a biztos útról, vagyis nem mindegy, melyik állatot választjuk szereplőnek, milyen tulajdonsággal és képességgel ruházzuk fel, milyen biológiai környezetbe helyezzük, milyen további állatszereplőkkel hozzuk öszsze. Szükséges azonkívül pontosan meghatározni, mi az a negatív jelenség, melyre az adott mese rámutat, és hogyan lehet a problémát megoldani (tetten érhető didaktikusság nélkül). A törpe ugyanis nem attól fog meszszebb látni, hogy erős, hanem attól, hogy fölmászik a fára. Hogy mindenáron erős akar lenni, nem vezet eredményre, hisz kicsi és gyenge létére is föl tud mászni a fára.

Szerencsésebbek és ötletesebbek azok a történetek, melyekben a sakál mint talpraesett, magát a bajból kivágó lény szerepel. Ezekben a mesékben van csattanó, van feszültség, és a „szereposztás” is megfelel. (Az oroszlán meg a sakál; A beteg oroszlán).

A kötet másik részét a tündérmesék kategóriájába sorolható írások alkotják. Az öt történet színvonala változó. A király meg a parasztember szép, tanulságos, mélyen emberi történet, több is, más is, mint mese. A bátor kislány alapmotivációja hibás, mert kapzsiságra vagy nagyravágyásra enged következtetni, de története érdekes, szabályos, a mesék egyik alapkövén, a vándorúton és feladatteljesítésen nyugszik. Az aranyat szóró juhászlegény ötletes és jópofa lenne, de logikai bukfencek és következetlenségek teszik tönkre. Ha valaki egy varázslat miatt nem tud beszélni, se mozdulni, hogy mutogathat és hogy inthet óva egy másik szereplőt? Kár volt a meseötletet így elrontani. A vetélytársak meg a szépséges leányzó című írás érdektelen és lapos. A kötet címadó meséje pedig mintha több meséből volna összegyúrva, stilisztikai és tematikai váltások érzékelhetők benne, egységekre különül. A cselekmény lezáratlan, több szereplő sorsa függőben marad, a főszereplő neve melléfogás. A mese egyedüli pozitívuma a líraian stilizált bánat, melynek sajnos nincs igazi karakterformáló ereje.

A kötetből éppen az hiányzik, ami a belső címlapon olvasható, tudniillik hogy a meséket válogatta és feldolgozta valaki. A válogatásnak nincs alapelve, ezért a gyűjtemény sem tematikailag, sem műfajilag, de még nyelvi megformálás szempontjából sem egységes. A feldolgozásnak szintén nem látszik nyoma. Aligha válthat ki visszhangot az olvasókban. (Plectrum, Losonc 2002) Kozsár Zsuzsanna