Bicska Maxit nem adja másnak

Szórakoztatóan hirtelen haragú. Főiskolai osztály- főnöke, Máté Gábor állítja ezt Mészáros Mátéról, aki most ment „szabadságra” a Vígszínházból. Eddig oszlopos tagja volt a társu- latnak, ősztől két régebbi szerepét játssza csupán.

Találónak tartja egykori tanára megállapítását. Valóban lobbanékony, sőt robbanékony alkat. Színészetét is óriási belső energiák mozgatják. „Van egy láncolat az agyamban, amit összekapcsolok, és ideges leszek, de aki hallja és látja, micsoda erő szabadul fel bennem, nem tudja, honnan az indulat – mondja. – Az előző pillanatban ugyanis még semmi jele nem volt.” Higgadt, megfontolt, joviális természetű, de bivalyerőt sugárzó ember, aki hirtelen belobban. Pedig, ha nem hergelik, nem fortyog, és nem pöfög, mert nem egy vulkanikus alkat.

Két filmje futott párhuzamosan a mozikban. A Swing és a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan. Szigorú étteremigazgató az előbbiben, alkoholista földrajztanár az utóbbiban. Hogyan élte meg a két film hatalmas közönségsikerét?

Vadidegen emberek állítottak meg az utcán. A leggyakrabban kutyasétáltatás közben. Megérintették a vállamat, hogy: „Milyen jó volt a filmben!” Engem ez meglepett. Új élmény volt.

Könnyen közel engedi magához az embereket?

Nem gondolom, hogy a szívembe kellene engednem például azokat, akikkel dolgozom. Nagyon jó társasági ember vagyok. Ha van egy jó munka, motorja tudok lenni a csapatnak, különösen akkor, ha jó a szerepem. Kitűnően tudom érezni magam azokkal, akikkel együtt próbálok, még bográcsozni is elmegyek, ha hívnak, de ahhoz, hogy a szívembe engedjek valakit, ennyi nem elég. A főiskolán sem volt olyan osztálytársam, akit ma nem szeretnék, de olyan igen, aki közömbös számomra, vagy nem tartjuk a kapcsolatot, illetve bőven elég az a két hét, amit az AlkalMáté Társulattal nyaranta együtt töltünk. Ha azon felül is találkoznánk, lehet, hogy idegesítene az illető. Vajda Milánnal bármikor tudnék egy színházban lenni, ő hiányzik is akár, mégsem hívogatjuk egymást, hogy találkozzunk. Kovács Patríciát kivéve egyszer mindenki annyira felidegesített a főiskolán, hogy ölni tudtam volna. De ezzel sem vagyok egyedül. Járó Zsuzsa egyszer úgy becsapott egy ablakot, hogy betört. Szoros összezártságban mindenki tud ideges lenni.

A végletek embere, hallom többektől. Elképesztő nyugalom és izzó indulat.

Beütöttem már én is úgy üveget, hogy utána mentővel vittek a kórházba. Ideges lettem egy lány miatt. Kapcsolatban voltunk. Premierbuli, pia, hangulat, és megvolt a baj. De amit mi minden nyáron az osztállyal létrehozunk, ezek a rólunk szóló előadások Máté Gábor rendezésében – ez tényleg különleges történet. Színházi, pedagógiai és emberi értelemben egyaránt. Az is lehetett volna, hogy állati jó közösségként indulunk, aztán a végére megutáljuk egymást. Ez a nyári előadássorozat természetesen Gáborról is szól. Hogy évad közben mennyire hiányzik, hogy már nem néz minket úgy, mint régen, nem adhat instrukciókat, nem kritizálhat bennünket, hiszen különböző társulatokban játszunk. Ezért mondtam, hogy ez pedagógiai értelemben is siker. Csúcsteljesítmény, hogy évente létrehozhatunk valamit.

Másfél órán át folyamatosan tükörbe nézni, hallgatni mindazt, amit a többiek gondolnak rólam, nem lehet könnyű. Engem lelkileg biztosan megviselne.

Semmit sem szégyelltem, bennem csak jó érzés maradt az előadás után.

Érett, kiforrott fiatalemberként került Máté Gábor osztályába olyan társak mellé, mint Jordán Adél, Péter Kata, Száraz Dénes, Fenyő Iván, Máthé Zsolt, Dömötör András, Czukor Balázs.

Nemcsak a leginkább kiforrott, hanem a legidősebb is én voltam köztük. Volt, akitől hat év választott el. Huszonnégy évesen kerültem be a színművészetire, előtte Pécsre jártam két tannyelvű, olasz-magyar tagozatos gimnáziumba. Egyébként székesfehérvári gyerek voltam.

S már ott is ilyen testesebb, köpcösebb fazon?

Akkor még nem. A főiskolán is vékony voltam, utána alakult ki a testalkatom. A hajam megritkult, őszül is már, és sörhasam lett.

Amit olyan bátran bevetett a Mester és Margaréta egyik dinamikus jelenetében.

Húsz évvel ezelőtt, gimnazistaként vaságyastul voltam ötven kiló. Kevesebb pia volt az arcomon, kisebb táskák a szemem alatt, kevesebb stressz az életemben.

És mégis teljes mértékben ura a testének, rugalmas, hajlékony, a mozgása plasztikus. Színésznél ekkora különbség a külső forma és a belső tempó között ritkaságszámba megy.

Ezzel lehet váratlan és érdekes pillanatokat szerezni a színpadon. Hogy elsőre úgy tűnik, meg sem tud mozdulni az illető, aztán kiderül: a reakciói ugyanolyan gyorsak, mint az észjárása.

Ezért lehetett a két véglet: Micimackó és Shylock.

Nem kis küzdelem volt a színművészetin, hogy ne manírhegyeket tanuljunk és ne eszközöket, hanem inkább gondolkodásmódot. Máté Gábornak az volt az alapvető pedagógiai koncepciója, hogy ne fogásokat tanítson, hanem alapgondolkodást a szerepről. Első és második évben azt éreztem, én már mindent tudok a világról. Aztán huszonöt-huszonhat évesen rádöbbentem, hogy Úristen, én semmit sem tudok! A világ újra bizonytalanná vált, pedig már kezdett biztossá válni. És épp akkor kerültem egy olyan szituációba, hogy le kellett menni az alapokig. Máté Gábor azt mondta: ha valaki bent van a színpadon, és csak a szemét akarja kinyitni, már akkor is tudnia kell, hogy kicsoda. Gyarlóságaival és értékeivel együtt. Ami nem is olyan egyszerű, hiszen az emberben él egy másik kép magáról, és nem az, amit a külvilág lát róla. Ezzel tudni kell bánni. Ezért volt olyan nehéz nekem az első két év. Szakmailag nagyon sok prekoncepcióm volt, olyan dolgokon töprengtem mélyen, amelyeken nem kellett volna.

Tízéves volt, amikor elváltak a szülei. Nyilván ez is megviselte.

Kisgyerekként nehezen éltem meg ezt. De kamaszként sem volt könnyű, mert apám, fiatalemberként, erőszakosan próbált befolyást szerezni az életünkbe. Nagy kamaszként meg attól nyomorodtam össze, hogy annyira rám telepedett. Miközben már nem élt velünk. Ha velünk élt volna, lehet, hogy könnyebben enged el, nyugodtabban zajlik minden. Közgazdászok a szüleink, nagyon nyomtak valami felé. Aztán két közgazdásznak két színészgyereke lett, mert a húgom, Sára is az. Nagyban nehezítette a helyzetet az is, hogy anyagilag nem tudtam teljesen függetlenedni. Főiskolásként édesanyámra voltam utalva. Nem volt bevételi forrásom. Pénz kellett az élethez, ettől irtó nagy feszültség volt bennem, lelkifurdalás. Ráadásul anyám mondta is, hogy huszonéves fia van, akit nyáron el kell tartania. A húgom másodévesen már dolgozott. Bekerült A dzsungel könyvébe a Pesti Színházban, és volt pénze. Most Kaposváron van. Jó színésznő.

Az Egerben töltött nyolc év alatt negyven szerepet játszott. A vígszínházi öt évnek milyen a mérlege?

Jó. Nem voltam várakozólistán.

Jó embert keresünk, Vízkereszt, Két úr szolgája, Koldusopera, Mester és Margaréta… értékes előadásokban játszott fontos szerepeket. És most lazít a köteléken. Szabaddá tette magát.

Vakugrás ez bizonyos értelemben, hiszen nem tudom, mi fog történni velem. Mégsem félek. Teszek majd azért, hogy történjen velem ez, az, amaz. Nem tudom, hogyan viselem majd, ha kevesebbet fogok játszani, mint eddig. Jól fog esni, vagy megrémülök? Hiányozni fog? Tizenvalahány év társulati létforma után mit fogok megélni? Közben jó lesz, hogy egy másik rendszerben kell kipróbálni magam. A Vígszínházban minden hónapban 25 fölött játszottam. Bár a kollégáim nem panaszkodtak rám, de az utóbbi időben már elkezdtem puffogni magamban.

A színházban?

Igen. Imádom, és mégis elégedetlenkedtem. Két szerepemet tartottam meg, és most körülnézek, aztán eldöntöm, hogy visszajövök-e, vagy végleg elmegyek. Nagyvonalúság a színház részéről, hogy megadták ezt a választási lehetőséget.

Maradjunk még a színházban. Milyen közérzettel jár be a délelőtti próbákra, s az esti előadásokra?

Nem vagyok az a típus, aki reggelente jól ébred, vagy jókedvűen megy be játszani. Nem olyan állapotban indulok el otthonról, mint aki a szerelméhez megy. Nem látszik rajtam semmi. De hétkor, amint belépek a színpadra, igen. Addig viszont köszönni sem szeretek. Utálom, hogy minden áldott nap ugyanazokkal az emberekkel hosszasan üdvözöljük egymást, kezet fogunk, lapogatjuk egymás hátát. Délelőtt, délután, este, mindig. Engem ez idegesít, fáraszt. Dühít, hogy sok energiámba kerül egy nap, és kevés marad a civil életemre. Többet adok a színháznak, mint az életemnek. Előadás előtt keveset kommunikálok. Ez a szerelem nálam héttől tízig tart. Hat óra ötvenötkor még nem érzek semmit.

Lazább napokon, vagy előadás után?

Alapvetően szeretek élni. Enni, inni, feküdni, aludni. Bár ez utóbbi nem mindig megy, a stressz, az idegrendszerem nem engedi. Zsinórok futnak az ágyamból, onnan nézek nagyon jó minőségű filmeket. Vagy tévézek. A kényelem az igazi nagy szenvedélyem, ami a művészetre nézve veszélyes. Ha nem lenne kutyám, le se mennék az utcára. Fel se öltöznék a pizsamából, vagy jó időben a meztelenségből. Csak rohangálnék a lakásban. Imádok főzni, főzögetni, főzőcskézni. Kirándulni a kutyámmal járok. Előadás után, késő este is szívesen sétálgatok vele. Amióta kutyám van, szociálisabb lettem. Beszélgetek, idegenekkel is szóba elegyedek. Egyébként jól elvagyok magammal. Negyvenéves leszek, most kellene Ványa bácsit játszanom, aki az életét kilátástalannak tartja.

Rengeteg szerepet megformált, korosztálya egyik legjelesebb színésze, remekül zenél, kiválóan énekel, a mozgáskultúrája egyszerűen lenyűgöző, humora van, drámai vénája.

Sokszor úgy érzem magam, mintha semmit nem csináltam volna. Van is emiatt egy kis pánik bennem. De nem akarok félni. Sem igazgatóktól, sem rendezőktől, sem kollégáktól, sem parkolóőröktől, sem ellenőröktől, de még a nőktől sem. Tudatosan próbálok nem félni. Egyébként félnék. Sok esetben.

Könnyen felhúzza magát?

Könnyen. És sok mindenen. Azon is, hogy milyen idő van. Leállítom a tévét, és ordibálok a képernyőnek. Főleg a hírműsoroknál. De sem az a szenvedő típus, sem önsorsrontó nem vagyok. Hosszú hetekig elvagyok nyugodtan, kényelmesen. Kevés is elég nekem. Sör, kanapé, jó műsor. Ilyen vagyok. Egy kicsit se más.