Az „öntudatosság” tévútján – gondolatok a nyelvtörvény végrehajtásáról

Sajnos többször olvasni olyan véleményt, hogy a törvény elfogadásával az állam letudta feladatát, most már a kisebbségi polgárokon a sor, hogy éljenek nyelvhasználati jogaikkal. Ennek extrém változata, hogy a nyelvhasználati jogok további bővítésére nincs is szükség, hiszen a polgárok még a mostaniakkal sem élnek. Ez arra az anekdotára emlékeztet, mikor egy nagyváros metróállomásai közül az egyikbe liftet építettek, hogy lehetővé tegyék a kerekesszéket használó utasok lejutását. Mikor a fogyatékos emberek jelezték, hogy az egy akadálymentes állomás bizony kevés lesz, a polgármester rácsodálkozott a panaszkodókra: minek nekik több, hiszen még ezt az egyet sem használják.
A nyelvhasználók passzivitásával magyarázni a törvény hibáit kettős tévedés. Egyrészt a nyelvhasználati gyakorlat adott, azt a törvényalkotónak nem kifogásként felhasználnia, hanem figyelembe vennie és megváltoztatnia kell. Másrészt korántsem biztos, hogy a nyelvhasználókon múlik a törvény sikeres gyakorlati alkalmazása. Ahhoz ugyanis annak elfogadásán túl máslépésekre is szükség van.
Hogy konkrétan milyenekre, annak megértéséhez először azzal a téves elképzeléssel kell leszámolnunk, hogy a nyelvhasználati szabályozás egydimenziós, vagyis hogy az egész szabályozás egységesen jó vagy rossz, vagy valahol a kettő között helyezkedik el egy képzeletbeli skálán. A valóság ennél sokkal bonyolultabb. A nyelvhasználati törvény ugyanis egymástól teljesen különálló területeket ölel fel, amelyekre egymástól független szabályok vonatkoznak. Ezért nem szokatlan, hogy míg az egyik területen a szabályozás előremutató, a másikon nagyon korlátozó, míg egy harmadikon semleges, a jelenlegi gyakorlattal megegyező. Ez a felosztás nagyban meghatározza, hogy az egyes részterületeken kinek és mit kell tennie a gyakorlati alkalmazásért. Az első nagyobb csoportot a kifejezetten korlátozó jellegű rendelkezések alkotják. Azokról a kérdésekről van szó, ahol az államnyelvtörvény a szlovák nyelv használatát kötelezővé teszi, és ezt a kisebbségi nyelvhasználati törvény nem ellensúlyozza kellőképpen. Jó példa erre az elektronikus médiára vonatkozó szabályozás, amely alapján minden kisebbségi nyelven sugárzó televízió köteles szlovákul feliratozni vagy szlovák nyelven megismételni az adását. Könnyű belátni, hogy ez költségessé teszi a magyar műsorszórást, az elő adást teljesen ellehetetleníti, és a magyar tévétársaságok elé súlyos gazdasági korlátokat állít, ami fejlődésük komoly gátja. Nagyon álságos lenne rajtuk számon kérni, hogy miért nincs több magyar műsor, miért nem használják ki jobban a törvény által biztosított „lehetőségeket”. Az előrelépés megoldhatatlan a szabályozás változása nélkül, aminek kulcsa nem az ő, hanem a jogalkotó, tehát a mindenkori parlament kezében van. Ez nem azt jelenti, hogy a tévétársaságok semmit sem tehetnek. Fordulhatnak és remélem fordulni is fognak a hazai és nemzetközi politikai és bírói szervekhez, de tevékenységük alapvetően a szabályozás megváltoztatására kell, hogy irányuljon, nem a mostani szabályozás minél jobb „kihasználására”. Az ebbe a csoportba tartozó kérdéseknél tehát az előrelepés feltétele a jogszabály módosítása.
A következő csoportba azokat a kérdéseket sorolom, ahol a törvény megengedi a kisebbségi nyelv használatát, de emellé sem ösztönző, sem kényszerítő eszközöket nem rendel. Ez tehát egyfajta „nesze semmi, fogd meg jól” kategória, amit az egyszerűség kedvéért nyelvsemlegesnek nevezek, és amely alapvetően semmilyen hatással sincs a gyakorlatra. A most elfogadott módosítás több ilyet is tartalmaz. A községek például feltüntethetik a vasútállomások nevét magyarul is. Ezt eddig sem tiltotta semmi, eddig is feltüntethették volna, csak éppen nem tették. Hasonló módon a törvény megengedi minden nyilvános felirat magyar nyelvű feltüntetését, beleértve például az üzletek, vendéglők feliratait. Ennek ismét nem volt eddig sem semmi akadálya, jószántából bárki eddig is minden felirat mellé tehetett magyar fordítást. Ilyen rendelkezéseknek nem sok értelmük van, mivel minden tartalmat nélkülöznek, senkit semmire nem jogosítanak vagy köteleznek. Azért kerültek a törvénybe, mert az eredeti javaslat szerint kötelező jellegűek lettek volna, ez változott a parlamenti szakaszban megengedővé.
A nyelvsemleges rendelkezések alapvetően a nyelvhasználókra bízzák, milyen mértékben élnek a kétnyelvűség lehetőségével. Ez nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy civil kezdeményezések pótolják a hiányzó törvényi eszközöket, és maguk bírják rá a nyelvhasználókat a gyakorlat megváltoztatására. Ennek jó példája a somorjai, komáromi és dunaszerdahelyi matricás fellépés. Ezeknek nagyon örülök, és remélem minél több lesz belőlük a jövőben. Ez azonban a törvénytől teljesen független jelenség. Tévedés azt gondolni, hogy ez a dolgok normális menete, nincs más törvényi megoldás, mivel az állam nem avatkozhat be a magánszférába. Az állam igenis beavatkozhat a vállalkozók magánszférájába, sőt meg is teszi, például az államnyelvtörvénnyel, mely kötelezővé teszi minden közfelirat szlovák nyelvű feltüntetését. A kisebbségi nyelvek érdekében is megteszik ezt más országokban, és semmi akadálya sem volna ennek Szlovákiában sem. Amíg ez nincs így, az állam a jelenlegi gyakorlatot támogatja, ami nem éppen kisebbségbarát. Lehet csodálkozni azon, hogy a dunaszerdahelyi üzleteken sincsenek magyar feliratok, és lehet mutogatni ezek magyar nyelvű tulajdonosaira, de attól még tény marad, hogy csak az államnak van hatékony eszköze arra, hogy ezen változtasson.
A harmadik csoportba azokat a rendelkezéseket sorolom, amelyek konkrét, az állampolgárok által számon kérhető kötelezettségeket rónak az állami szervekre. Ilyen például a hivatalos ügyintézés nyelvére vonatkozó szabály: ha a polgár kéri, a hivatal köteles magyarul válaszolni beadványára, és kétnyelvűen kiállítani a kért okiratot. E szabályok legfontosabb tulajdonsága, hogy önmagukban nem elégségesek, életbe lépésükhöz további lépéseket igényelnek. Amíg ugyanis nincsenek kétnyelvű nyomtatványok és iratminták, amíg a hivatalnokok nem részesülnek módszertani és nyelvi segítségben, addig bizony sehol nem lesznek képesek magyarul eljárni. Bármennyire határozottan lépnek is majd fel a helyi polgárok, bármennyi magyar beadványt írnak is majd, ezek nem pótolhatják a nem létező kétnyelvű okiratsablonokat, ezért megoldhatatlan helyzet elé állítják a helyi hivatalnokokat. E rendelkezések végrehajtása tehát számos lépést kíván meg, ami alapvetően állami feladat, konkrétan a kormányhivatal hatáskörébe, Rudolf Chmel hivatalához tartozik. Ha ezt elhanyagolják, ugyanaz történik majd, mint 1999-ben: a törvény használható rendelkezései sem tudnak érvényesülni, az állampolgári aktivitástól függetlenül.
A civilek szerepét természetesen nem szeretném kétségbe vonni. Világéletemben civil szervezetnél dolgoztam, és mindig fontosnak tartottam a civil aktivitást. Nagyon örülök annak, hogy egyre több kezdeményezés foglalkozik a nyelvhasználat kérdésével. Ezek azonban nem rendelkeznek az állam eszköztárával, és nem pótolhatják annak feladatait. Csak a kormányhivatal tudja elérni az összes érintett hivatalt és hivatalnokot, hogy képzést tartson számukra és utasítsa őket. Csak a kormányhivatal tud forrásokat és más ösztönzőket biztosítani az önkormányzatoknak ahhoz, hogy fejlessze a kétnyelvűséget ott is, ahol a törvény ezt nem tette kötelezővé. Csak a kormányhivatal tudja a fent említett módon biztosítani a törvény alkalmazásához szükséges feltételeket. Végül csak a kormányhivatal jogosult ellenőrizni a törvény betartását, és szükség esetén szankciót kiróni. E területek mindegyikén van tere az állam és a civil szervezetek együttműködésének. Ettől még azonban tény, hogy a törvény végrehajtása állami, nem civil kötelezettség. Ha az állam magára hagyná a civileket, akkor ők önerőből vajmi keveset tudnának tenni a törvény gyakorlati alkalmazásáért.
Lehet bízni a matricaragasztó és üzletbojkottáló kezdeményezésekben, ez viszont tényleg független a törvénytől, ez egyszerűen egy másik műfaj. Ha az állam továbbra is elmulasztja kötelességét, akkor valószínűleg tovább éleződik a helyzet, és jöhetnek a kirakatbetörő és robbantgató „civilek” is. Ez is egy út, sőt, Dél-Tirol példája alapján akár sikeres is lehet, de akkor felmerül a kérdés, hogy mire volt jó a nyelvhasználati törvény körüli hercehurca. Idáig ugyanis minden politikai szereplő álláspontja az volt, hogy nyelvhasználati problémáinkat a törvény hivatott megoldani – sőt mi több, egyesek szerint már meg is oldotta.
Súlyos tévedés azt gondolni, hogy a törvény alkalmazása most már csak „öntudatos állampolgári magatartás” függvénye (Ravasz Ábel: Az öntudatosság útja. Új Szó, 2011. június 29.), hogy az állam megtette feladatát, a többi már „egyébként is civil téma” (Nagy András: Nyelvkampány. Új Szó, 2011. június 28.). Nagyon remélem, hogy a HÍD vezetősége és a kormányhivatal stábja nem osztja ezeket az álláspontokat. Az állampolgári hozzáállás ugyanis adott, a nyelvhasználati törvény célja épp ennek megváltoztatása. Az mára közhely, hogy a jó törvények sem érnek semmit jó végrehajtás nélkül. Egy törvény végrehajtása pedig elsősorban állami feladat, ennek hibáiért és hiányosságaiért az állampolgárokat felelőssé tenni pedig meglehetősen gyermeteg szerecsenmosdatás. A mostani szabályozás, bár nem jó, ad lehetőséget bizonyos téren az előrelépésre, tehát az adott területen uralkodó gyakorlat megváltoztatására. Ha ebből semmi nem valósul meg, ha egy év múlva ismét csak azt halljuk majd, hogy ezek a fránya magyarok nem akarnak élni a jogaikkal, vessünk majd egy pillantást arra, mit tett ezért politikai képviseletünk.

Fiala János