Az olvasás állomásai

Mert Hálás Olvasó vagyok. Hálás, mert mindenki elkápráztat, aki írni tud. Az én szavaim csak akkor szeretnek, ha kimondom őket. Van ízük, testük, de abban a pillanatban, mikor a papírra kényszeríteném őket, viaskodni kezdenek velem.

Hálás olvasó vagyok. Hálás, mert betűmolyként függök az írott szövegtől. A mennyországot is óriási könyvtárnak szeretném tudni, ahol egy kényelmes, ősöreg karosszékbe kuporodva (nem tudok tisztességesen ülve olvasni) válogatnék a finomabbnál finomabb szövegek között!

Hálás olvasó vagyok, mert tisztelem az írni tudókat. Azokat, akik élettel (színekkel, illatokkal) töltik meg a sima papírlapot. Boszszankodni kissé csak olykor szoktam, ha az író elől menekülnek a szavak, bár talán inkább ilyenkor is pusztán a csalódás szól belőlem, s nem a harag.

Mert hálás olvasó vagyok. Szeretek örülni a szépen szóló szónak. Szeretem ízlelgetni a szavakat, óvatosan a nyelvem alá (igen!) helyezve elrejteni őket a száj barlangjában. Ilyenkor derül ki, vajon a szó nem emészthetetlen kavics-e csupán.

Minden hiába, hálás olvasó vagyok! Ha bosszankodom is, mentségeket keresek. Dicsérem a szöveg cselekményvezetésének dinamikáját, a reális és irreális közötti határ mintegy magától értődő, természetes (!) hiányát. Örülni tudok a Pozsonyból Dzsakartába tartó zeppelinnek. (Még akkor is, ha: 1. a marihuánát nem szeretem, 2. a pedofíliát elítélem, 3. a szorongástól szorongok.)

A Kerékkutyát olvasva eleinte állandóan felugráltam kedvenc karosszékemből. (Fel-le, mint a jojó nevű játék gumiszalagja végén a nehezék.) Hangosan méltatlankodtam, bár máskor, vén zsugori módjára, az olvasottakat csak magamnak akarom. Nem szerettem a történetet mozgató Simont, a magát írónak képzelő, lecsúszott, érzelmi idióta, pedofil hajlamú, szexőrült dramaturgot.

Simon szerencsés ember, mert amputálták az érzéseit, erkölcsi érzékét. Süketen és vakon ingázik a világban, mindennapi marihuánája és tarotkártyái társaságában. Olgától, az élettársától elvárná, hogy megértse őt és megbocsássa, amiért ösztöneinek engedve elcsábította Nórát, Olga 16 éves lányát. Fantáziál a szomszéd 12 éves kislányáról. Szeretőjét, Barbarát megveti. Barbara férjét, Leót (Rehákot, a fotóst), aki állítólag a legjobb barátja, lenézi, érzéketlen és tehetségtelen fatuskónak tartja.

Simon egy csecsemő infantilitásával rombol. Feltartóztathatatlan. Megállíthatatlan. A történet pár napja alatt tönkreteszi a közelében élők életét. Olgáét, Leóét, a várandós Barbaráét, akit — a tökéletesség megszállottjaként — megöl a férje.

A Kerékkutyát olvasva bosszantott Simon ösztönéletének részletező bemutatása, a történetben tévelygő emberek vaksága. Azután valahol, valahogy, elfogadtam a szöveget. Része lettem. Érteni kezdtem. Olyasformán, ahogy megtanuljuk egy társasjáték szabályait, mondjuk a sakkét. Örömet szerzett a stratégia felismerése. Annak tudatosítása, hogy Simon a katalizátor. Az ő cinizmusa, nihilje kell ahhoz, hogy a többiek a szemünk előtt alakulhassanak papírízű, kétdimenziós figurákból érző, szenvedő emberekké.

A Kerékkutya újra rádöbbentett, hogy hálás olvasó vagyok, aki megbecsüli a történetmondókat. Olvasó, akit a történet győz meg arról, hogy oka volt létrejönni és joga van terjedni.

Győry regénye lendületesen megírt „paralell-sztori”, amelyben szavakat zabáló mrűdök, Központi Léghajó Leszállópálya, szárnyas emberek és Bretsnajder rendőrkopó kíséri Simonékat a XIII-as tarotlapig vezető úton (— A Halál — suttogta.).

„A Kerékkutya mindezek ellenére mégis főként erős gyomrú, jó idegzetű, szilárd erkölcsi érzékkel megáldott Olvasónak ajánlható.” Annak az olvasónak, aki az érdekes szövegért cserébe hajlandó elviselni a fogai alatt meg-megcsikorduló szókavicsokat is. Győry Attila ugyanis különös — néha különleges, néha zavaró — szavakkal tölti meg a papírt írás közben. Az ostromló éteri hullámok, hálózatból kieső vonalak legalább anynyira zavarják a történet lendületét követni kívánó olvasást, mint a feleslegesen használt határozott névelők.

Dusík Anikó