Az ógyallai ornitológus

MIKLÓSI PÉTER

„Rozsnyón születtem, de harmadikos elemista koromtól már Komárom volt az otthonom. A patinás múltú Duna menti város, a Benedek-rendi alma mater, a háborús évek, majd az azt követő »széljárta« esztendők csiszolták érdeklődésemet, jellememet. Már az ötvenes évek elején kezdtem felismerni a Duna térségében rejtőző felbecsülhetetlen természeti értékeket. (...) Akkor, 1952-ben, én is – mint a Komáromi járás »konzervátora« – tisztséget vállaltam. Tiszteletbeli funkció volt ez, és nem járt érte egy garas sem, de jó talaj volt törekvéseim megvalósítására az induló kutatómunka első eredményeihez.” Így vallott pár éve önmagáról az ógyallai madarász, aki 1957-ben a pozsonyi Pedagógiai Főiskolán tanári oklevelet szerzett. Friss diplomásként Zsolnán a Vágvölgyi Múzeumban helyezkedett el, ahol megalapozta annak természettudományi gyűjteményét. 1972-ben a Komenský Egyetemen doktorált zoológiából, 1974-től húsz éven át egészen nyugdíjazásáig a Szlovák Tudományos Akadémia óhegyi kutatóállomását vezette. Tudományos munkájában bő hat évtizede szorosan együttműködik a komáromi Duna Menti Múzeummal is. És bár egy madarász hamisítatlan hajléka nyilván a természet, bennünket – műtét után lábadozva – tényleges otthonában, Ógyallán fogad. A házukban, ahol ma már csak kettesben a feleségével, Rózsás Erzsébet képzőművésszel élnek.

Ez a beszélgetés az ön 81. születésnapja előtt két nappal készül. Isten éltesse hát sokáig, további fáradhatatlan tetterővel. Aki ennyi évtizeden át egyetlen pályán maradt és bizonyított, az kiskorában sem szőtt egyéb álmokat?

Anyám azt szerette volna, hogy evangélikus pap legyek, a családban megvoltak a lelkészi hivatás hagyományai. De nem erőszakolta. Nekem a háború forgatagában semmiféle komolyabb elképzelésem nem volt. Legföljebb annyi, hogy először kiscserkészként, majd érettebb kamaszként észrevettem magamon a természet iránti vonzalmat.

Gondolom, az erdők-mezők világáról otthon talált könyvek alapján...

Nálunk nemigen fordultak elő ilyen témájú könyvek. Az ősök német bányászokként jöttek Szepességbe, a dédnagyapám királyi bányakovács mesterként dolgozott Úrvölgyben. Még gyerek voltam, amikor a szüleimmel Komáromba költöztünk. Itt a háború utáni zavaros időkben úgy likvidálták a Baranyai-féle könyvtárat, hogy a rengeteg könyvet kitették az utcára. Serdülő legényekként két barátommal – a ma szobrász Nagy Jánossal és fivérével, akit N. László Endreként tart számon az emlékezet – odajártunk kiválogatni a számunkra érdekesnek tűnő köteteket. Így jutottam hozzá például Herman Ottó 1901-ben kiadott A madarak hasznáról és káráról című zoológiai munkájához és Csernel István Magyarország madarai című kötetéhez. Pályám alakulásában az szintén közrejátszott, hogy gimnazistaként apám szlovák szóra Aranyosmarótra küldött, ahol egy kiállítás megtekintése kapcsán hozzájutottam a cseh nyelvű, máig is megjelenő természetvédelmi lap, az Ochrana přírody több akkori példányához. Abban olvastam először természetvédelmi területeket érintő rendeletekről. Később ennek alapján gondoltam arra, hogy a Keszegfalva határában elterülő értékes gémtanyát, ahol más madarak is fészkelnek, természetvédelmi területté kellene nyilvánítani.

Alig húszévesen csak úgy a homlokára ütött, s ment minden, mint a karikacsapás?

Érdekes história. Apám hivatali írógépén először fogalmaztam egy javaslatot, amit fölküldtem Prágába az állami természetvédelmi felügyelőségnek. Onnan hamarosan megérkezett a válasz, hogy a dolog elvben rendben lenne, ám döntési jogkör tekintetében a szlovák országrészben az oktatás- és tudományügyi megbízotti hivatal magas beosztású felelőse kompetens határozni. Ekkor kerültem közvetlen kapcsolatba Matis Gyulával, aki az ötvenes évek legelején Szlovákia egyetlen hivatásos természetvédője volt. Ez az úr maga köré gyűjtötte az önkéntes természetvédőket, akik közül azután az úgynevezett járási konzervátorokat is kiszemelte. Én is így csöppentem ebbe az önkéntesen végzett tisztségbe. És mert a miniszteri főtanácsosok akkoriban még nem szolgálati limuzinokon furikáztak, Matis Gyula vonaton jött el Komáromba, hogy megtekintse az általam természetvédelmi területnek javasolt terepet. Tavasz volt, a madarak életkedvük teljében, és a Pozsonyból érkezett vendég is el volt ragadtatva szakmailag, s ezúttal már a konkrét beadvány kidolgozását kaptam feladatul. Hát így kezdődött... Későbbet pediglen, a múló idő folyamán a madarak nyelvén is megtanultam.

Mint egykoron Assisi Szent Ferenc? Bár a madarak iránti rajongása láttán, széles körű állatszeretete tudatában a szomszédai meg ismerősei amolyan mesebeli doktor Doolittle-ként is emlegethetik!

Hogy miként szólítanak, ha rólam beszélgetnek, tőlük kellene megkérdezni. Ténynek tény viszont, hogy többnyire távcső nélkül, az énekük szerint is megismerem a madarak hangját. Sőt, tudom a latin nevüket is mindmáig. Ha éjjel az álmomból riasztana föl, akkor is.

Nem volt fárasztó egy életen át erdőn-mezőn kószálni összevissza?

Ó, dehogy! Végeredményben ez pihenés. Árkon-bokron mentem a madarak iránt kíváncsiskodva, a természet más érdekességei felől érdeklődve. A leggyakrabban gyalogszerrel vagy hangtalanul suhanó biciklin, távolabbra olykor motorkerékpáron.

Az ornitológus mikor érzi magát elemében? Mikor megy biztosra? Sokat kell várni egy-egy megfigyelendő példányra, esetleg éjszakázni?

A jó ornitológus pirkadatkor, már napkeltével indul, bár vannak madárfajok, amelyek alkonyatkor szeretnek vadászni. Többnyire a kijelölt kutatási feladat szerint szükséges kint tartózkodni a terepen. Mert például a laboratóriumi vizsgálatokhoz fontos madárköpetet, ürüléket csupán nappal lehet gyűjteni. Vagy a gólyákat gyűrűzni, faluról falura járva. Ez utóbbi munkát végezve az ötvenes években a községi iskolák tornatermeiben aludtam, de akadtak olyan igazgatók is, akik felajánlották, hogy arra az egy-két éjszakára a lakásukban húzzam meg magam. Így jutottam el biciklin egészen Királyhelmec környékéig, a legjobb gólyás területekre.

Időigényes munka a madarászé. A felesége tűrte?

Sokszor velem tartott, képzőművészként őt is ihlette a természet. Leült akvarellt festeni, én meg mentem a madaraim után. Mindig türelemmel voltunk egymás munkája iránt.

Talán két dolog ösztönözhet valakit arra, hogy kinn a szabadban élje a fél életét: az egyik a nagyon-nagyon vonzó kék ég; a másik, hogy a rendszerváltás előtti zártabb világban egyfajta szabadságot adott a természetjárás, a madárfüttyös tölgyesek, gyertyánosok nyugalma, ami talán különlegesebb emberré is tette, mint a többiek.

Tényleg van ebben nem kevés romantika, hiszen egyszer síkvidéken a túzokosban dolgozunk, más alkalommal a hegyek között fenyvesekben, bükkösökben járva. Egy-egy hegygerincről mindig csodálatos kilátás nyílik, de őszidőben kiváltképpen. Persze, a fő indok nem a romantika volt, hanem az, hogy az ornitológusnak teljesen belemerülve a természetbe a munkaideje ötven-hatvan százalékát a terepen kell töltenie. Ami pediglen az egyébként több tekintetben jogos kérdésének második részét illeti, félek, hogy csalódást fogok okozni. Mert az igaz, hogy 1990 előtt egy sokkal zártabb világban éltünk, de őszintén szólva a környezet- és természetvédelem jó pár lényeges kérdésében akkoriban olajozottabban mentek a dolgok. Igaz, voltak viták és összeütközések, hiszen a természetvédő mindig kukacoskodik, hogy ezt emígy és nem amúgy kellene csinálni, de azért többnyire akadtak a szándékainkat értő, segítő emberek. Az eredményeknek szintén együtt tudtunk örülni a legjobban. Szó ami szó, abban az időben nagyobb volt a fegyelem, szemben azzal, hogy mostanában igencsak el van eresztve a gyeplő. Manapság nem sikk becsben tartani a természetet. Ahelyett, hogy a legfőbb gond a természet megőrzése és az emberi mohóság közötti ellentét dilemmájának megoldása lenne. A természetvédelem, a pénzforrásokat kézben tartó kormányzati szinttől a helyi szintekig, a szerzésvágynak látja kárát.

Körbepillantva a régióban, mi több, a világban, valóban meglehetősen szabadosan kezeljük a természetvédelem alapvető kívánalmait. Ön, túl a nyolcadik ikszen, hogyan látja: vesztébe rohan az emberiség? Az ember lehet az első és egyetlen lény, melynek a földi fejlődés folyamán a saját pusztulását nem külső tényezők, hanem saját maga okozza?

Reméljük, hogy nem. Én nagyon reménykedem, hogy nem így lesz. Remény nélkül nehéz élni. Bízom abban, hogy valami jó történik, persze, ahhoz föl kell rázni az embereket. De kérem szépen, nálunk egyelőre az elemi szintű kapcsolatrendszer is rossz. A természettudós, a muzeológus, a természetvédő azelőtt jó viszonyban állt az erdészettel, személyesen az erdészekkel. Manapság ki nem állják egymást! Nekünk az erdészek még segítettek, most a feje tetejére van állítva az egész együttműködés. Pontosabban alig van, vagy egyáltalában nincs is olyasmi. A természetvédőkre az erdészek úgy néznek, mint akik beleköpnek a levesükbe és fékezik a munkát. Csapnivaló az ilyen légkör.

Ha jól figyeltem életmeséjét, már gyerekként rádöbbent, hogy az ember apránként sokat tehet a természetvédelemben. Újabban viszont állandóan azt hallani, hogy a maga módján mindenki ilyen-olyan, és érdemben amúgy sem tehetünk semmit...

Végeredményben az emberek szeretik a természetet, és sokan tisztelik is. Csak volna valami ellenszere a kapzsi mohóságnak! Itt, Ógyallán nemrég egy fölháborító esetem volt. Indultam otthonról az ebédért, amikor látom, hogy egy kőhajításnyira tőlünk két gyönyörű, százéves fát fűrészelnek ki éppen. Nyugodt természet vagyok, de fölforrt a vér bennem. Első indulatomban rögtön a városházára mentem, ahol nemcsak egy paksaméta „indoklási” iratot tettek elém, hanem az is kiderült, hogy én lennék a hibás, mert nem olvasom a hivatal elé kifüggesztett hirdetményeket! Kérdem én: ki olvassa azokat, különösen ha józan ésszel eszébe sem juthat, hogy a lakhelyén kivágják az egészséges, két világháborút átvészelt és az azóta eltelt évtizedeket is épségben megélt fákat?! Mérgemben azonnal kerekítettem is egy cikket erről a járási újságba.

Élére állítva a kérdést: ostoba az emberiség?

Sokszor az. És önző. Ami nem az enyém, ott prédaként szabad minden.

Akár e két szerencsétlen fa példájánál maradva, nem meddő és Don Quijote-i küzdelem a természetvédelem?

Akadnak azért eredmények is, noha jobbára ráklépésben haladunk. Egyet előre, kettőt hátra. Siker például, hogy évtizedek óta fennállnak és máig megőriztük az ország különböző természetvédelmi területeit. Mostanában viszont erősödőben az olyan hangok, hogy csökkenteni kellene a számukat, szűkíteni a kiterjedésüket. Egy részüket esetleg felparcellázni. Sajnos, nemcsak nálunk hallani ilyesmit, hanem Magyarországon is. Híres madarász barátom és kollégám, Schmidt Egon mesélte a minap telefonon, hogy például a Hortobágyi Nemzeti Parkra is vonatkozhatna egy ilyen törekvés. A természetvédelem alapvető célkitűzése ennek homlokegyenest fordítottja: óvni, megőrizni azt az emberi beavatkozástól. És ennek érdekében bizony mindenki minden helyzetben sokat tehet.

Élete kilencedik évtizedének elejét taposva milyen gyakran járja a madarakat figyelve az erdőt?

Már ritkábban. Inkább a temetőket járom, ott is bőven akad madárvilág. De ha olykor kijutok a terepre, úgy érzem, mintha folyamatosan azt végezném, amit egész életemben tettem.

Aktívabb éveinek hátizsákja megvan még?

Meg. Már föl is ajánlottam a liptószentmiklósi természetvédelmi múzeumnak. A bakancsommal együtt. Az bizony jó kopott túrabakancs.

Ha visszatekint munkásságának bő hatvan évére, elégedett vagy szomorú?

Az általunk elvégzett munkát elismeri a jelenkor. A fiatalabb kollégák fel-felhívnak, kérdezősködnek. A jövő pediglen ott van a madárfüttyös erdőn-mezőn.