Az író mint ember

Az író nem ember, legalábbis nem olyan, mint én — gondolja az átlagolvasó (aki természetesen nincs) —, bizonyára nem úgy él, nem úgy gondolkodik, mint akárki, egyébként nem lenne író. Ezért is érdekel bennünket annyira az előző századok íróinak, s nemkülönben kortársainknak a magánélete, neveltetése, családi háttere, hétköznapi tevékenysége stb. Ezért is olvassuk oly nagy élvezettel az életrajzi munkákat, az életútinterjúkat, az írókkal való beszélgetéseket (hiába is mondja Esterházy Péter: „ez nem normális dolog, hogy az írók beszélnek. Az író nem beszélő állat, az író az író állat!”) —, valljuk be, kicsit hasonló kíváncsiság munkál ilyenkor bennünk, mint a bulvárlapok olvasóiban, akik a mai sztárok (az író mint sztár?) magánéletébe próbálnak bepillantani.

Cs. Liszka Györgyi nem bulvárlap-interjúkat készített, de a dunaszerdahelyi Nap Kiadónál Ezüstszálon címmel megjelent kötetében közreadott beszélgetései nagyrészt a fenti kíváncsiságot is kielégítik. A nyolc jeles írót, idősebbet és fiatalabbat, felvidékit és magyarországit (Barak László, Bereck József, Bettes István, Esterházy Péter, Grendel Lajos, Hizsnyai Zoltán, Tőzsér Árpád, Varró Dániel) ugyanis olyannyira testközelbe hozza, hogy néha már-már úgy érezzük, magunk is ott ülünk a beszélgetőpartnerek mellett. A valóságos, élő, baráti beszélgetésekre jellemző könnyedség, fesztelenség, látszólagos kötetlenség, pajkos évődés, intellektuális humor bennünket is felold és magával ragad, már-már a személyes találkozás élményével ajándékoz meg. Természetesen kettőn áll a vásár, de nyilvánvaló, hogy az interjúkészítő személyisége, közvetlenséggel elegy laza erőszakossága, ugyanakkor felkészültsége, az életművekben való jártassága (és a partnerei többségével már korábbról meglévő kontaktusa, sőt a bevezetésben bevallott irántuk érzett szeretete) nélkül nem ilyen szövegek születtek volna. Az pedig az utólagos újságírói, sőt írói teljesítményét dicséri, hogy az írott változatok vissza tudják adni az egykori beszélgetések atmoszféráját, egy-egy pillanat feszültségét éppúgy, mint a varázsát.

Az interjúkészítőt ezúttal elsősorban nem az író, hanem az ember érdekli, pontosabban inkább: az író mint ember. „… szerinted, ki az a Hizsnyai Zoltán?” teszi fel a látszólag bugyuta indító kérdést például a többkötetes költőnek, a szlovákiai magyar szellemi életet a kilencvenes évek elején megbolygató esszéistának, a Kalligram folyóirat főszerkesztőjének. Jön is mindjárt a méltó válasz: „Hizsnyai Zoltán én volnék, aki 1959. február 13-án születtem a Gömör megyei Rimaszécsen…” Vagy az is jellemző, ahogy a Barak Lászlóval, a szintén költőként és publicistaként, a Nap Kiadó igazgatójaként, közéleti emberként ismert alkotóval lefolytatott beszélgetés indul: „Hát ki is vagy te tulajdonképpen, miféle szerzet? — Ember vagyok. Legalábbis úgy néz ki, mintha ember volnék. Végül is.” Az egy-egy ilyen kezdés után lezajló párbeszédből aztán fokozatosan és érzékletesen körvonalazódik maga az emberi arc is.

Abban, hogy valaki milyen emberré válik, nagy szerepe van a genetikai örökségnek, a családi háttérnek, a neveltetésnek, az iskoláknak, a pályakezdő élményeknek és lépéseknek (az első versek megírásának), az emberi kapcsolatok alakulásának. Jól tudja ezt Cs. Liszka Györgyi, rendre rá is kérdez beszélgetőpartnereinél, akik közül többen maguk is épp ezt hangsúlyozzák. A prózaíró Bereck József, aki civilben a Csallóköz című lap főszerkesztője, például azt mondja: „Nézi az ember a szüleit, önmagát, és rá kell jönnie, hogy az élet genetikai folytonosság. Egy végeérhetetlen láncolat, melynek elején és végén maga az Isten áll, és hogy nincs szebb, mint láncszemként ebbe beleépülni. Hogy ők tulajdonképpen én vagyok…”; vagy Tőzsér Árpád így beszél az apaságról: „Ez kapcsolt bele az emberi folytonosságba, ez az a kontinuitás, melyet, ha valaki nem érez, akkor az égvilágon nem értett meg semmit. Hogyha hátranyúlok, még fogom apám, anyám kezét, ha előre, akkor meg már a gyerekeimét… Megérezni ezt a kozmikus egységet, ez az az ezüstpillanat, melyben talán a mindenség található.” A hat szlovákiai magyar íróval való beszélgetés külön érdeme, hogy a múltról beszámoló részletei nemcsak az „emberré válás” folyamatához szolgálnak érdekes adalékokkal, de a felvidéki magyar társadalom-, illetve művelődés- és irodalomtörténethez is, hiszen a felnőtté válások, az írói, közéleti pályák kibontakozása, alakulása az előző, kellően még mindig nem feldolgozott évtizedekben zajlott le.

A szintén rendre visszatérő, ezért a beszélgetéseket (minden élvezetességük ellenére) kicsit egysíkúvá, sztereotippá tevő kérdéskör a nőkhöz való viszonyt érinti. Férfiak emberi portréjának megrajzolásához ez nyilván nem mellékes, és hát nő kérdez férfiakat, talán ez is indokolttá teszi a kérdést, de az igazi magyarázatot mégis inkább az adja, hogy az interjúk többségét az Új Nő című dunaszerdahelyi lap rendelte meg, és rövidített változatuk eredetileg ott is jelent meg. A „Mi a véleménye a nőkről, úgy általában?” kérdés feltevése a többek között az Egy nő című könyvet megíró Esterházy Péternek még csak indokolható is (vagy éppen neki nem?), de hogy a kitűnő költőtől, Bettes Istvántól miért kérdez ilyeneket („Mit gondolsz a nőkről?”; „Szereted a nőket?”) egy nő, még ha egy női magazinnak dolgozik is, az kevésbé világos. Többet megtudunk az emberről, tehát eredményesebb a kérdésfeltevés, amikor a házasság, a család intézményéhez, a gyerekekhez fűződő viszony kibeszélésévé tágul, mint például a Grendel Lajossal vagy az Esterházyval folytatott beszélgetés, ez utóbbi ugyanakkor rövidebb és több szempontból csonkább a többinél, mert másról szinte nincs is szó, hiányzik belőle például a fent vázolt első kérdéskör.

S nekem általában mégiscsak hiányzik az írói életmű, illetve az egyes írói művek, de legalább azok világának szervesebb és gazdagabb felhasználása, mozgósítása a dialógusok során (a beszélgetések után közölt egy-két vers, illetve prózai szöveg ezt nem tudja pótolni), hiszen az emberi arc mégiscsak az írói teljesítmény miatt válik számunkra érdekessé. Persze, ez már lehet, hogy szakmai ártalom, hiszen magam is készítettem az elmúlt években írókkal beszélgetéseket, melyekben épp ellenkezőleg, szinte csak a művekre, életművekre koncentráltam, s ezeket nyilván azért lehetne kárhoztatni, mert magukról az alkotókról nem sokat lehet belőlük megtudni.

Cs. Liszka Györgyi beszélgetéskötete mindenesetre hatásosan érvel amellett, hogy az ismert írókat emberközelbe hozó, bölcs gondolataikat szórakoztató formában előadó interjúknak helyük van, mind lapjainkban, mind a könyvpiacon. Különösen akkor, ha olyan irodalomtörténeti szempontból fontos tények is megtudhatók belőlük, mint például az, hogy Tőzsér Árpád fiatal korában nőfaló fenegyerek volt, hogy Varró Dániel máig is szereti a gagyi társasjátékokat, s hogy Esterházy Péter miért is rágja a körmét.

Elek Tibor