Az értelmezhetetlen kapujában

Kertész Imre munkásságáról szóló kismonográfiájában, melynek javát tudtommal a Nobel-díj odaítélése előtt írta, Szirák Péter nem akármilyen súlyú tudományos, szellemi s jellegzetesen hazai (politikai és kulturális) kihívásokkal találhatta szembe magát. Előrebocsátom: véleményem szerint mindezzel derekasan és invenciózusan megküzdött. Vegyük sorra: hogyan lehet az irodalomtörténetet évtizedekkel ezelőtt, paradigmaszerűen, persze nem alaptalanul, olykor mégis ahistorizáló dogmatikusságal kihívó irodalomelmélet mára egyre kevésbé termékeny túlhatalmát árnyalni, finomítani, méghozzá éppen az Auschwitz utáni történetiség-trauma és szakadék, vagyis a diszkotinuus emlékezet, az ideologikus történeti konstrukciók leleplezése s a mégis kötelező feldolgozás jegyében? Auschwitz csakugyan (meta)politikai mélypont, amely a tudás, a megérthetőség és felfoghatóság, azaz a szó nulla fokát, a szellem és a reflexió csődjét, az értelmezhetetlenség kísértését is jelenti, ahogyan erre a monográfus többször is helyesen utal. E sokféleképpen körülírható nulla fokkal mint az Európa-narratíva tömegsírjával szemben Kertész és néhány nagyszerű túlélő szellemtársa a képzelet és az emlékezet: a névtelen áldozatok visszaperlésének váratlanul mégis feltámadó, szigorúan individuális fegyverét fordítja szembe. Kertész Imre radikális újdonsága ebben a küzdelemben, amit a recepció is szinte közmegegyezésszerűen kiemel, hogy visszafordítja a felfoghatatlanságról, az érthetetlen kisiklásról szóló régebbi magyarázatok irányát, még ezen a ponton is könyörtelenül, de nem alaptalanul illúziót gyanítva. Rákérdez ugyanis (olykor csakugyan túlfeszítve s magát sem kivonva az ideologikus megmerevedéstől, az ideológiaszerű konstruálástól): vajon nem éppen úgy áll a dolog, hogy logikus, szükségszerű útvonalakat jártunk be a táborok és pályaudvarok rámpájáig? Vajon Auschwitz nem szörnyű betetőződése inkább a zsidó-keresztény civilizáció nihilisztikus és halálvágyó alapszerkezeteinek, pontosabban annak a lelepleződése, hogy az emberi lény negatív antropológiai értelemben „mindenre képessé” is alakítható, s ráadásul az ún. humanista civilizáció magaslatán mutatkozott ilyennek? A kérdésiránynak ez a visszafordítása nemcsak kínos, s minden komfortos folytathatóságot felszámol, hanem tudatosan és kimondottan nem tart igényt a normatív igazság rangjára, ily módon az egyszeri és csak-egyszeri, az egyetlenegy ember tapasztalatának önalkotó, autonóm igazságát igényli mindössze (az esszébeszéd és a nyilatkozatok Szirák is emlegette, esetenként apodiktikus „igazságbeszéde” ezt az egyszemélyességet olykor gyöngíti). A kényszerű, majd „életformává” íródó tanúság és a teljes egzisztenciális belevetettség felülírhatatlanságának igazsága ez. A kozmikus sérelem óhatatlanul előhívja persze a személyen messze túlmutató gőgöt is — ez a sorsprobléma, ez a kibontakozó-elháríthatatlan csapás az , amely a kollektív, méltóságfosztó, jelentésvesztő halálközelben kérlelhetetlenül egyedüli, magányos létezőre méretik, s amely nem nélkülözi a heroikus és a fenséges határ közeli és határátlépő dimenzióit sem, mert művészetének és egzisztenciájának egyetlen étosza a szabadság és autonómia maradt. Ez a fordulat a holokauszt szellemi életformává átfordításának revelatív felismeréséből táplálkozik. Ha van tehát Heuréka! (ez a stockholmi beszéd címe), akkor az elválaszthatatlan a dignitással és elszántan viselt, sebzetten gőgös magaslati levegőtől mint a szabadság csapásától. (Jól példázzák ezt éppen azok a szövegek, mint pl. a Valaki más, amelyekben az író önnön, kapott, de a sajátjává átírt sorsától engedékenyen, békülékenyebben ellépne, eltávolodna.)

Az igazságigénynek azonban — miként Szirák igen pontosan elemzi és értelmezi ezt — voltaképpen a Kertész által sokat emlegetett egyedüli terrénuma a képzeleti, gondolkodó költés a tanúság passzívnak látszó cselekménye által, amely elhatárolandó Auschwitz „köznapi” empíriájától éppúgy, mint a pusztán „esztétikai” létrehozataltól. Ilyen értelemben esik szó többször is a kismonográfiában a Sorstalanság egyik nagy találatáról, a korabeli hivatalos és konvencionális nyelv fokozott használatáról, a tragikomikus nyelvi és szocializációs „asszimilációról”, mely egészen a tábor kapujáig és azon túl is bizonyos értelemben mindent elfogadhatóvá pervertál (ilyen pl. a „természetesen” szó sokak által észrevett sűrű előfordulása a regényben). A másik, ehhez fogható lelemény a tapasztalat és a tanúság magától értődő érzékietlenítése, deszenzitizáltsága, a barátságtalan aszkézis bármiféle „szép kifejezéssel” szemben. Ez persze később, elsősorban a Kaddis és a legjobb eszszék többek emlegette zenei mondat- és bekezdésformálása esetében oldódik valamelyest. A Kertész-próza egészében mégis mintha a dísztelen és fénytelen stílus nagy erejű bravúrja jönne létre, egy olyan világé, amelyben már minden (túl) világos… A tapasztalat nem érzéki, nem ábrázoló, inkább szituatív és gondolati sensatiója csakugyan egyik lehetséges válasz a referenciaproblémára, amennyiben Kertész művészetében az emlékezet nem a tárgyi, fénykép- és filmszerű vagy érzéki észleletek „visszaidézésén”, összehasonlíthatóságán alapszik. Auschwitzra nem ismerünk rá valamely referenciális ismeretünk alapján, de mint „szellemi életformára” annál inkább, s akkor is, ha erről nem akarunk tudomást venni. Annál szörnyűbb tanúsítás ez: az emberi lény kopárságának végtelen regressziós lehetőségeiről, megfelelvén a túlélés és egy sajátos, nem emberi fogoly-sztoicizmus reflexeinek. A hárítástechnikák animális erejű működésének bemutatása az, ami az értelmezhetetlenség, értelemvesztés kapuihoz vezet. Az érzékietlenítés és az érzelemtelenítés — Kertész művészetének hatásellenessége — olyan talányos erővel irritálja az olvasást, amely egyúttal elhárítása a részvétnek s az együttérzésnek. Köszöni, nem kér a compassióból. Nos ez a különlegesen éles olvasói horizontdestrukció, ez a minden fajta megosztható közös hatásra való törekvéssel szembeni idegenkedés maga a botrány és lázadás, ami ismét csak az értelmezés esélyeit teszi bizonytalanná. Mert ez a tanúság nem akar tanúságtétel lenni — nem akar semmit tenni, azaz ahogyan Szirák többször s joggal ki is emeli, itt nem csak az „antifasiszta” narratíva képtelenségéről, erőtlenségéről, ab ovo hazug voltáról hull le a lepel, hanem az illuzórikus és narcisztikus voltában mélyebb, humanista önnarratívánkról, vagyis a zsidó-keresztény kultúra igazán vezető, sokáig halódó, majd hirtelen összeomlásba torkolló ideológiájáról. (Hozzátenném, az már csak a helyzet kusza tragikomédiájához tartozik, hogy a humanizmus-ideológia legteljesebb, mondhatni pazar kritikáját éppen az etikai összeomlás egyik „példás” és nyomasztóan nagy gondolkodójának bizonyuló Heidegger írta meg híres, éppenséggel 1946-os keltezésű, Levél a humanizmusról című hosszabb tanulmányában).

Szirák Péter irodalomtudományi teljesítményét és annak módszertani-tárgyi keretein olykor bátran túllépő szellemi erőfeszítését nem utolsó sorban az teszi erénytani szempontból is rokonszenvessé számomra, hogy ő maga kerül az értelmezhetetlenség és a feldolgozás szinte lehetetlen voltának hatása alá a Kertész Imre-életmű, illetve a Soá-irodalom közvetítette tapasztalat fényében. Ez az interpretáció, minden felületi, látszólagos simasága ellenére (olykor irodalomértési iskolájának korlátként is mutatkozó túlzásaira utalok, melyek pl. a hetvenes-nyolcvanas évek irodalomkritikájának klisészerűen ismételgetett, sematikusan homogenizáló kritikájában mutatkoznak meg), iskolázott működőképessége ellenére tehát éppenséggel az értelmezhetetlenség félelmeivel, gondjával áttört, mely a sztereotípiát helyenként üdítően áthúzza, fellazítja. Az írásmód ilyetén kettősségének, feszültségének meghagyása javára válik, sőt a recenzens szerint még több jobb lett volna ebből. Mert végül vissza kell térni a fentebb említett recepciós-kulturális-politikai közeghez. Szirák arányosan, szolidan és szélsőséges fogalmazásoktól mentesen benn hagyja könyvében a kérdést: hogyan lehet megküzdeni azokkal a bizonyos helyi kihívásokkal, amelyek a magyarországi irodalmi-kulturális és politikai Kertész-recepciót máig jellemzik, s ezen keresztül az egész társadalmi-nemzeti önismeret emblematikus kihívójává is teszik az írót? Ez az önkéntes és önkéntelen, sorsszerű kihívás, illetve a rá adott frusztrált-kivetítő válaszok, vagyis maradék, közös „kincsünk”, a nevezetes ressentiment magát ezt a nagy írót is a kamaszkori kezdet szörnyű szocializációjának enyhébb, de fájdalmas megismétlődésére készteti, olykor újra stigmatizáltatva, foglyul ejtve.

Mindenesetre Szirák Péter mintegy az írás folyamatában jut el ahhoz a méltányolandó értelmezéshez, hogy az irodalmi recepció maga is egy globális, európai kontextustól nem független traumafeldolgozás máig kevéssé szabadító története, amely ismétlődőn újra nyitja az értelmezhetetlenség kapuit… A legnehezebb, mert szakmai kihívás tehát az, hogy: ilyen kondíciók között miképpen lehet irodalmi, irodalomtudományi keretek között maradva, nem is meghaladni ezeket és nem is neutralizáló módon hallgatni a jelenség és teljesítmény skandalumáról, mint művészeti kitörésre, de nem pusztán „esztétikai” áttörésre irányuló konfrontatív botrányosságról? Valamilyen feltisztulás perspektívájáról mégsem lemondva, a feledés (vagyis a megbocsáthatatlanság) elleni küzdelemben.

Balassa Péter