Az entrópia kísértésében

Rögtön a kötetcím szembetűnő: a maga felszólító expresszivitásával, nyerseségével felkelti az olvasó figyelmét, úgy, mint például Boris Vian Köpök a sírotokra, a maga dehonesztáló rusztikusságával. Míg azonban az utóbb említett kötet nyelvezete szoros összefüggésben van a cím nyerseségével, Vajkai szövegvilágára nem jellemző a gyaláz(kod)ó dacosság, a pusztulásra ítélés kakofemizmusa. Ezt elöljáróban azért jegyzem meg, mert sok olvasó esetleg abba az előítéletekkel vagy a megszokással vezérelt hibába eshet, hogy épp a cím riasztja vissza a könyv megvásárlásától. Ugyanakkor az ellenkezője is igaz lehet: az egyes szám második személyű felszólító módú ige sugallhatja azt is, hogy belelapozás nélkül megvegye nem igazán szívelt kollégájának, főnökének, ismerősének stb. Nem akarok többet a kötetcím és szövegvilág közti kérdés összefüggésrendszerével bíbelődni, de azért megemlítem: első olvasatomban a címbeli „dögölj meg”-et túlontúl hangosnak, harsánynak találom Vajkai költői ihletettségű prózastílusának ismeretében.

K. Steinglin! Többször szólítja meg a narrátor főhősét. És a narrátor folytatja mondandóját K. Steinglin szerepében. Egybeolvad a két lény. Egymástól veszik át a szót. 1968 jelenét az 1945 utáni múlt váltja fel Steinglin egyszemélyes történetében. A múlt tárgyai, árnyai a ’68-as jelen tárgyaival és árnyaival találkoznak. Nem a cselekmény, a történés — „csakis egyetlen történetünk van” — a mozgatórugója Vajkai prózájának, hanem az állapotrajzok, a viszonyok, a tárgyak elhelyezkedéseinek, a szerelmi viszonyok, a lélek megannyi rezdülésének részletes leírása. Legtöbbször tőmondatokban. Szavakban. Mándysan. Kinyilatkoztatásként. Helyzetjelentésként. A szavak, kifejezések (hang)súlyosabbakká válnak nagy kezdőbetűs írásmódjukkal: Örök-Berek, a Tenger, az Asszony, Örök-Mag, Örök-Kabát, a nagyléptű Tavasz, a Fekete Tavasz, ősi Sötétség és Fény, Örök-Lyuk. Egyfajta adys szimbólumokként hatnak. S mindehhez hangulatok, helyzetképek, állapotrajzok társulnak.

A regény középpontjában K. Steinglin és Borbíró Éva földöntúli szerelmének érzékletes leírása áll. Az emlékezet, az emlékezés élteti a főhőst. „Keresni, szünös-szüntelen keresni önmagunkat Steinglin, abban a reményben, hogy egyszer talán megleljük azt a személyiséget, akik igazából vagyunk.” Az bizonyos, nem az alkoholista Vadamasz Máriában s nem a börtönből szabaduló Fedorka Hovorkovában leli meg K. Steinglin. Talán önmaga és környezete tükrözésében sem. Valahol a nagybetűs Lélek mélyein. A Tengerhez érve, ahol beteljesedhet közte és Borbíró Éva között a szerelem. A főhős követelődző ragaszkodással hívja életre és jeleníti meg szerelmét. Az ő távolléte élteti őt. „És… Fejlődni… Haladni… A mindenkori, önkéntes kiválás segítségével!”

Vajkai tételmondatai próféciákként hatnak, mintha az örök érvényű Igazság és ĺtélet ki- és megnyilatkozásai lennének: „Az Idő kérlelhetetlenül reánk dönti a különböző tulajdonságú és elemű áldásait! A végtelen tökélyét viselem magamban!”

Gyakran felidéződik a főhős háborús éveinek kora, mikor óránként látott ötven-hetven embert elpusztulni. A háború mély nyomokat hagyott lelkében. Pusztítás. Korom. Föld. Szétvetett végtagok!

Aztán újra visszatérünk a hatvankét esztendős K. Steinglin jelenéhez. 1968. február harmadikához. Ápolja a fiatal leányt, az öt évig börtönben sínylődő Fedorkát. Az élete értelmét elveszítő öreg a nála jóval fiatalabb, de megtört életű leányt istápolja. Két elesett, kitaszított — bár a lány Borbíró Éva „énjének” kiteljesítőjeként lépett színre. Ahogy jeleztem, az egész kötetet az eltávozott Borbíró Éva hiánya, lelki üzenete hatja át. „Borbíró Évát úgy szerette, ahogyan Istent szerethet az ember.” A hozzá írt sorok nem a fájdalom, hanem inkább a transzcendens kapcsolat költői hangján szólalnak meg. A Borbíró Évát megjelenítő fejezetek mély szellemi töltetükkel és horderejükkel teszik vallomásszerűvé, profetikussá a kisregényt. A profetikus regény meghatározott ismérvei (E. M. Forster szerint): megköveteli az alázatot, a humorérzék távoltartását. Visszanyúl a szánalomhoz és a szeretethez. Ez elmondható Vajkai legújabb kötetéről is. A szánalmas öregember eltávozott szerelméhez fűződő örök, égi viszonya mindenképpen megindító.

„Az entrópia kísértett. Nem! Még nem hullhatok szét az elemeimre!” Az entrópia a regény kulcsszava, s K. Steinglin szétszabdalt, majdhogynem elemeire bomló élettörténetére utal. Az emberi búvópatak-lét történetére. (Nap Kiadó, Dunaszerdahely 2003)

Hajtman Béla