Az égi színházba küldte ajándékát édesapjának

Ezt megelőzően három Shakespeare-darabot, a Sok hűhó...-t, a Tévedések vígjátékát és a Vízkeresztet állította cseh színpadra a Rendi Színházban, majd Örkény István Tótékját vitte színre a Divadlo na Zábradlí színpadán. A kertész kutyája rendhagyó előadás. Élő zene és kórus kíséri, a táncosok flamencóznak, a színészek, a történet kiemelt pontjain, énekelnek. A vígjátékból egyszer csak dráma lesz, a nevetést olykor könnyek kísérik, az irónia több helyen lírát old.

Milyennek látta a karácsonyi Prágát?

A múlt héten már alig lehetett közlekedni az utcán, annyi ember volt. Sétálni szinte nem is lehetett. Jobb volt behúzódni. A Vencel téren és az Óvárosi téren hatalmas fenyőfa áll, az egyiken kék, a másikon sárga égők százai. Óriási giccs az egész. Sajnálom, hogy ilyen nagy fákat kivágtak, olyan biztosan álltak az erdőben, és most behozták őket a főváros szívébe.

A kis fák miatt nem fáj a szíve?

Én azokat is sajnálom. Nekem a fenyőgallyak is megfelelnek, mert azokat is fel tudom díszíteni. Az elmúlt években nem is vettem karácsonyfát, megelégedtem azzal, ami a szüleimnél volt. Az idén azonban, mivel anyukám velem tölti a karácsonyt, én veszek fát, de földdel együtt, hogy ünnepek után, ha túléli, ki tudjuk ültetni.

Gyerekkorából maradtak még karácsonyfadíszek?

Mi még őrizzük a régi, fényes gömböket. Vigyáztunk rájuk az évek során. Ezeket nagyon nehéz volt annak idején beszerezni. Nekem nagyon kedvesek ezek a díszek. Árvizet, két költözést túléltek, még a dobozok is a régiek, amelyekben tartjuk őket. Elég, ha a kezembe veszem valamelyiket, már repülök is vissza a gyerekkoromba.

Ugorjunk vissza még egy pillanatra Prágába! Ki lenne az a három ember, akit karácsonyi ajándékként Budapesten is szívesen nézne-hallgatna?

Az egyik biztosan Lucie Bílá. Ösztönös tehetség, aki mindig a saját egyéniségéből kiindulva énekel nagyon természetesen, nagyon szabadon és nagyon meghökkentően. Legutóbb a Český slávik díjátadásán láttam őt, ahol Gershwin Summertime-ját énekelte hol egy fekete énekesnő rekedtségével, hol egy európai nő könnyed stílusával, s ezt a kettőt olyan meglepően és olyan dinamikával váltogatta, hogy kirázott a hideg, annyira jó volt. A másik két ember színész. Egyformán kedvesek a szívemnek. Filip Blažek, aki mindhárom Shakespeare-rendezésemben főszerepet játszott, a magyar nők szívét is megdobogtatná, Oldřich Kaiser pedig, aki az Őrnagyot alakította a Tótékban, szintén különleges egyéniség. Elképesztő, mondhatnám eszeveszett humora van. Sajnálom, hogy a magyar nézők nem ismerik őt. De ha lehetne még egy plusz ajándékot kérni, ráadást, akkor Karel Gottot kérném és a C’est la vie-t. Nálunk néha ironikus képet festenek róla, miközben ő egy nagy formátumú művész, a csehek számára nemzeti idol, és azt kell hogy mondjam: okkal. Rendkívüli egyéniség, és hatalmas energiája van még most, közel a hetvenhez is.

A karácsonyi ünnepekhez milyen a viszonya? Várja, szereti ezt a három napot, vagy inkább sietteti az időt, hogy minél hamarabb túl legyen rajta?

Nem. Nálunk a karácsony nagyon fontos és szeretett ünnep a családban. Csengerben, ahol felnőttem, mindig más perspektívából láttam a fát. Én kicsi voltam, a fa meg nagy. Most meg minden fa kicsinek tűnik, ami a lakásban van, s ez elég furcsa érzés.

Milyen ajándékokra emlékezik a csengeri karácsonyok idejéből?

Ha erre gondolok, mindig elszorul a szívem, mert a szüleim mindent elkövettek, hogy nekem is meg az öcsémnek is beszerezzenek valami szépet. Nagyon egyszerű ajándékokat tudtak venni, mert nem volt pénzük. Nagy vágyam volt például egy néger baba.

És megkapta?

Először csak kicsiben, de annak is örültem, mert hosszú haja volt, és fésülni lehetett. Bizonyára láttam a tévében, hogy vannak sötét bőrű emberek is, ezért ilyen babát akartam. Később kaptam egy nagyobbat, annak viszont nem volt haja, nem tudtam frizurát csinálni neki. Aztán volt egy olyan babám is, amelyik lehunyta a szemét, ha megdöntöttem, és még haja is volt. Azt is nagyon szerettem. A nagymamáim varrtak neki kisruhákat, hogy öltöztetni tudjam. Minden a baba és a ruhák körül forgott. Karácsony este néha marokkóztunk. Sok-sok pálcikát össze kell csavarni, aztán elengedni, és ahogy egymáson feküdnek, úgy kell óvatosan kihúzni közülük azt az egyet, hogy egy sem mozdulhat meg, és az nyer, akinek több pálcikája van. Sanyikát, az öcsémet az autós kártyák érdekelték. Játékautót később kapott, biciklit még később. Karácsonykor szánkózni mentünk. Mindig örültünk, ha hullott a hó, mert szánkón mentünk a nagymamához, és a szüleink húztak bennünket. A karácsonyfa-díszítésnél sosem voltunk ott. Olyankor vagy valamelyik nagymamánál, vagy a rokonoknál, vagy a másik szobában voltunk. Ott izgultunk az öcsémmel, amíg nem csöngetett az apukám.

Milyenek voltak a nagymamák?

Az egyik már régóta egyedül élt, mert a nagypapám 1959-ben, egy vonatszerencsétlenség során meghalt. Egymásba futott két szerelvény, a fejére esett egy súlyos koffer, és ott, helyben lezárult az élete. A szüleim nem is esküdhettek fehérben. A másik nagymamám, édesanyám édesanyja szülésznő volt. Nagyon kedves, gyengéd, csupa szív-szeretet asszony, aki nagyon sok csecsemőt segített a világra. A nagyapám nagyon jóképű, kemény, férfias megjelenésű sofőr volt, s mivel szigorú is, tartottunk tőle. Egy bábaasszonynak azonban nemcsak szülészeti könyvei, hanem mindenféle műszerei is voltak, amelyek engem borzasztóan érdekeltek. Ha nem figyeltek rám, mindig az ő könyveit lapozgattam, vagy a fémszerkentyűit vizsgálgattam. De abban a pillanatban, ahogy meghallottam, hogy jön valaki, máris mindent visszaraktam a helyére, nehogy észrevegyék, miben sántikáltam.

Később, amikor már gimnáziumba járt, megkérdezte az édesanyja, hogy „Na, kislányom, mit szeretnél karácsonyra?”

Nem. Inkább puhatolózott. Én amúgy is a meglepetés ajándékot szerettem. Aztán jött egy másik korszak, amikor anyukám már előre izgult, hogy mit vegyen nekem, milyen ruhát, hiszen tudta, hogy úgymond különleges ízlésem van. A múlt héten is képes volt felhívni Prágában, hogy bajban van az ajándékkal, tanácstalan, hogy mit vegyen. Amióta színésznő vagyok, mindig megkérdezi, nehogy valami olyat vegyen, aminek esetleg nem igazán örülök. Ettől aztán sosem meglepetés, amit kapok. Három éven keresztül például mindig hálóing vagy pizsama volt a karácsonyi ajándék. Én meg aztán azzal frocliztam a családot, hogy felvettem, amit kaptam. Anyukám ugyanis úgy képzelte, hogy én még nagyon kicsi vagyok, ezért gyerekméretű hálóinget vett, a szükségesnél körülbelül három számmal kisebbet. Ezért egész este, karácsonykor, hálóingben ültem otthon, jelezve, hogy „már megint nem tudtak nekem egy rendes ajándékot venni!” Persze ez vicc volt, sokat nevettünk. De én vagyok a hibás, mert nekem úgymond semmi sem jó, mindig valami más kell, ők meg csak izgultak, hogy valami jót, megfelelőt vegyenek. Aztán persze voltak olyan karácsonyok is, amikor praktikus ajándékot kaptam. Például a konyhába.

Viszonozni könnyű volt mindezt?

Mi az öcsémmel mindig nagyon igyekeztünk kitenni magunkért. A szüleim ugyanis kiskorunktól fogva hozzászoktattak bennünket, hogy magunk készítsünk apró ajándékokat. Rajzoltunk, festettünk, ragasztottunk, amikor pedig már főiskolás voltam, és később, már diplomás színésznőként mindig kirukkoltunk valamivel. Amikor például még a férjemmel éltem, a két család együtt töltötte a karácsonyt. Az ünnep egyik napját Debrecenben, később Budapesten, a másikat pedig Révkomáromban, és az anyukáknak mindig valamilyen ruhát vettünk, s be kellett öltözniük. Nagyon jó esték voltak ezek, ők mindig divatbemutatót tartottak, mert mondjuk egy jópofa kosztümöt kaptak, az apukámnak pedig a szeme színéhez vettünk szép inget, pulóvert.

Hideg, havas karácsonyok voltak Csengerben?

Karácsonyra mindig eljött a tél. Ropogott a hó a talpunk alatt. S mivel abban az időben még nem volt angol WC, a hideg miatt pedig a kerti „toalettig” sem ment el az ember, előfordult, hogy sárga jeleket hagytunk a fehér hóban.

A hajdani ízekből, illatokból mi maradt meg az emlékezetében?

Faluhelyen karácsony előtt biztos volt disznóölés, s mivel nagy volt a rokonság, heteken át jött a kóstoló. A töltött káposztának hagyománya volt. Most már sokszor eszünk halat karácsonykor, de gyerekkoromban még nem került az asztalra, és féltettek is bennünket a szálkától. Vágni való csirkéért, kacsáért, libáért azonban nem kellett a szomszédba menni. Az mindig akadt az udvaron. A disznótor viszont nagyon nagy dínomdánom volt.

Szerette?

Nagyon. Én minden ilyen összejövetelt szerettem, mert a fél falu ott volt, és mindig történt valami. Nem unatkoztunk. Sokan jöttek, még ismeretlenek is. De ugyanígy élveztem az almaszedést vagy a szilvafőzést is. Egyvalamit utáltam. Tavasszal, amikor metszették a fákat az almáskertben, még nem volt jó idő, nem nyíltak a virágok, minden olyan kopár volt, a gallyakat meg fel kellett szedni a fa alól. Az unalmas volt. A lakodalmakat élveztem még nagyon. Nekem is, meg az öcsémnek is a csirkefej volt a kedvencünk. Az agyvelő. Ha otthon csirkét vágtunk, édesapám fogott egy nagy kést, ügyesen ráütött a csirkefejre, az épp a felénél szétnyílt, s az egyik darab az öcsémé lett, a másik az enyém. De az csak egy csirke volt. Ám amikor lagzi volt a faluban, egy nagy alumínium vájdling megtelt csirkefejjel, hiszen olyankor vagy száz csirkét vágtak. ĺgy aztán a többi gyerekkel együtt körbeültük a vájdlingot, és az volt a Kánaán. A rengeteg csirkefej. Nem is emlékszem, mikor ettem legutóbb.

Karácsonyi sütemények?

Hájas tészta. Megmaradt a disznóölésből a háj, jöttek az ünnepek, a kocsonyafőzés és a hájas tészta som-, szilva- és baracklekvárral. Dió is volt. Mák jóval ritkábban, az drága kincsnek számított. Emlékszem, a hájas tésztához volt egy különleges késünk. Fel kellett hevíteni egy bizonyos hőfokra, s azzal kellett elvágni, hogy szépen kinyíljon. Egyébként mindkét nagymamám mestere volt a gyúrt és a kelt tésztának, s az anyukám is olyan buktát, fánkot tud készíteni, hogy az csoda!

Volt már „kihagyott” karácsonya, amelyet nem tölthetett családi körben?

Nem. Soha. A tavalyi volt az első, amely egészen más volt, mint az addigi karácsonyok. Nagyon szomorú. December 16-án halt meg az apukám, és már nem lehetett velünk. Ezt nagyon nehezen tudtuk feldolgozni.

Hirtelen ment el.

Rosszul lett egy hétfői napon. A Vígszínházban néztem egy próbát, ott ért utol anyukám üzenete. Fogtam a kabátot, és már mentem is hozzá a kórházba. Éreztem, hogy baj van. Nagyon rossz előérzetem volt. „Nincs semmi baj, lyányom – mondta lábát lóbálva az apukám. – Ne ijedj meg, holnap reggel már megyek is haza. Csak az a baj, hogy itt nem lehet cigizni.” Aztán panaszkodott, hogy egy kicsit fáj a háta, masszírozzam meg. Elég sokáig ott maradtam vele, sikerült megnyugtatnia. Igen ám, de anyukám felhívott reggel, hogy apukám az éjjel szívinfarktust kapott, és tágítani kellett az egyik erét. Közben én Török Ferenccel forgattam a Csodálatos vadállatok című tévéfilmet. Egész nap dolgoztunk, de a forgatás után már mentem is a Szabolcs utcai kórházba, az intenzív osztályra, ahol elképesztő emberek dolgoznak, mindent megtesznek a betegekért. Volt olyan nap, amikor délben mentem be az apukámhoz, de reggel hétig nála maradtam. Beszéltem hozzá, melegítettem a lábát, mert kezdett kihűlni, aztán hazamentem gyorsan lezuhanyozni, és mentem forgatni. Csütörtökön, amikor Ónodi Eszterrel rokiztam a kamera előtt, látom, hogy a sminkes felveszi a telefont, ránéz ijedten a rendezőre, aztán mindketten rám. Erre kiléptem a jelenetből, elkaptam a telefont, de anyukám már nagyon sírt. Mondta, hogy apukám haldoklik, én meg, hogy nem tudok odamenni, mert forgatok. S amikor vettük fel a jelenetet, éreztem, hogy apukámból most száll el az élet. Ahogy készen lettünk, már rohantam is hozzá. Végrendeletet nem hagyott, de mindig arról beszélt, hogy szeretné, ha majd a Szamosba szórnánk a hamvait, és ha arra járunk, dobjunk utána egy szál virágot. A Szamos volt ugyanis a kedvenc helye, szeretett úszni, nagyon sok fuldoklót kimentett belőle. S akkor engedélyt kértünk, hogy elszórhassuk a hamvait, és nagyon sok koszorút és virágot úsztattunk utána. És ami nagyon érdekes: Prágában december 16-án volt a bemutató, úgyhogy az előadást apukámnak küldtem.