Avar, gázfröccs, túrafazék

SZÁVAI ATTILA

Avarzás, ahogy nevezi ezt a szerinte kifejezetten meditatív állapotot. Ehhez semmi más nem kell, csak az olyanok, hogy langyosan fűszeres illatú avar, szelíd napfény, borostába dörzsölt ökörnyál, némi húsleves a hasban, egy szolid kisfröccs, amit inkább csak szórakozásból vesz magához az ember, nem pedig a mámorért. Lényeges, hogy legalább másfél méter magasra kell összehúzni az avart, aztán csak a hanyatt vágott jókedv hallatszik, a lélek buzgó-bugyborékoló böffentései, ezek a szellemi petárdacsattogások, az izzadtan ragadós viszketés a drótszőrű tarkón.

Aztán csak nézni kell a felhőket, ezeket a nagy vizes hasú, nagyvizeletű égi jegesmedvéket, na meg a repülőgépek kondenzcsíkjait, amik tolják szépen maguk előtt a csillogó fémtesteket. Ezeken a Galkovics nagyon jól el tud fantáziálni avarzás közben, például, mekkora szalámi van a szendvicsekben, amiket a manökenhasfalú légikisasszonyok visznek kiskocsin körbe a gépen. Vagy hogy milyen lehet odafent nagydolgozni a gép fedélzeti budijában, miközben alattad szalad a táj, rohan a szántás, két nyomás között annyit mész a levegőben, mint innen a harmadik falu. Nem kis dolog, az biztos. A repülők alulról nézve az avarzás során gyakran olybá tűnnek Galkovicsnak, mintha a gépek a fák üres ágai közé hálót fonó különös pókok lennének. Pókok, amiknek nem számítanak a távolságok, szférák és dimenziók.

Galkovicsné, született Galkovicsné szerint az ura is ilyen állat, aminek nem számít se ember, se az, amiből lett az ember. Akkor jutott ez először az asszony eszébe, mikor többszöri indítás után azt mondta az öreg a kapálógépre, hogy identitászavara van a masinának. Az ilyesmiken aztán mindig jókat veszekednek, a háziorvosuk szerint kell is a jó adrenalin az életbe, mielőtt megsavanyodna a végzet az állatvilág ember című állatában. Hogy sok legyen a frissesség a feleségben, Galkovics a minél hatásosabb avarzás végett az asszonnyal vereti le a leveleket a fáról, nem várva meg, hogy a természet úgy elrendezze magát a fában, ahogy megszokta. Galkovicsné így vascsővel kényszerül verni a fa alacsonyabb ágait, plusz a törzset, ami már egészen fényes lett az ütlegeléstől. Először még tiltakozott, hogy nem kellene a vascsövezést, meglátják a szomszédok, mit szólnak majd. De az ura csendre intette, hogy te drága tarlóvirág (Stachys annua), a szomszéd című emberi faj azért lett kitalálva, hogy legyen, aki beleszóljon a másik ember életébe. Legyen kire fogni, ha lekozmál a lelkiismeret, ha összedől az udvari budi, üssed csak, Jolánkám, üssed.

Galkovicsné, született Galkovicsné egyszer már majdnem végiggondolta, elmondja az urának, ha még egyszer avarzani fog, ő meg fogja frusztrálni a Galkovicsot. Viszont ugyanazzal a lendülettel jutott eszébe Galkovics lehetséges visszavágása. Például, hogy az ember az alapvetően egy büdös állatfaj, vagy hogy ne legyen ez így ilyen kemény: hajlamos szaglani, kedves Jolánkám. Te sem tehetsz erről, vannak dolgok, amik ellen nem tehetünk semmit, amiken nem segít a fürdés, a sárkaparó nyers hidege, a hármas szemcsenagyságú csiszolóvászon lágy suhogása a hónaljon. Van, aki nem tehet erről, Jolánkám, hogy csak saját szagában tudja megfogalmazni a helyét a csillagok között. Ezt, hogy kedves Jolánkám, mindig nagybetűkkel mondta a Galkovics. Mert szerinte Isten is nagybetűkkel mondta ki először az olyanokat, hogy avar, gázfröccs, túrafazék. Meghatározó dolgok ezek egy ilyen család életében.

Az öreg szerint az ő életük sem sokkal különb egy átlagos sárga, őszi falevélnél mint ideológiai közegnél. Jolánkám – mondta a legutóbbi avarzás során –, édes oxidált rézvirágom (Zinnia elegans), gyere közelebb ide, mind a kilenc és fél lábujjkörmöddel, aranybogár, nádi poszátám. Ha a mi életünket is feltartanánk a napba, jó, nem mi, hanem az, aki meg tudja ezt tenni, mindjárt látszódnának szépen a legkisebb részletek, a vékony családi hajszálerek, a kiharapott szélek. Nincs mit takargatni, nem is kell, mondjuk, Galkovicsék vagyunk – lengette meg mutatóujját az öreg –, nem betonszarkofág. Még ha egyszer főzeléket akartunk is csinálni az avarból, avarfőzeléket.

Aztán Galkovics rájött egy avarzás során, hogy az ő élete is olyan, mint a falevél, hogy jól alá kell füstölni, lássa az egész falu, micsoda erők is tartották egybe az anyagot. Vagy csak nézni szépen, ahogy hullik le a fáról a levél, nem szólni közbe, nem rakni alá a vödröt és dobni, önteni vissza, mint már ez több ízben megesett a Galkovics-portán. Nem. Csak nézni, nézni, ahogy repül szépen a falevél, kamikázézik rá a langyosan nedves többire, melyekben szintén az imént állt meg a zöld sors, fejeződött be a fotoszintis végzet (ezt is Galkovics találta ki így, becézve), roló le, pláne függöny, gáztalan gázkazán.

Van egy szép kép a Galkovics borotválkozótükre mellett, szép kövér aranysárga falevél van rajta, ahogy esik le éppen a fáról. Galkovics szereti az olyan képeket is, mikor valamilyen zuhanás van ábrázolva. Volt idő, mikor a vécéajtó belső felére az ország dzsídípíjét ábrázoló grafikont rakta, hogy könnyebben jöjjön az ihlet a nagyobb, jelentősebb dolgokhoz. A hulló faleveles képet azért tette ki a tükör mellé (túl azon, hogy eltakarja az egyik lyukat, amit a leszakadó vécétartály okozott), hogy legyen mit nézni, amíg húz, köt meg a borotvahab, vagy mikor a ritkás fogkefével dörzsöli ki szájüregéből a légszennyezést, ezt a pállott keserű gőzt, amit a kocsmából haza szokott vinni.

Legutóbbi avarzása során rájött még: nem azért teremtette a mindenható a testét, hogy az a fejét, tehát a lélek ólját elcipelje a kocsmába. Ennek tükrében rendszeres testmozgásba kezdett. Először csak kicsiben: a kapálógépet nem kapcsolta be, úgy húzta a kerten keresztbe-hosszában, aztán, hogy legyen némi vertikális virtuozitás is, fáradjanak a dimenziók is, ne csak ő, a diófára is felhúzta a kapálógépet. A szomszédok persze csak néztek, mint a tehervonat. Azt mondta nekik, azért csinálja, hogy ne unatkozzon, meg azt mondják, a testnek akkor a jó, ha jól meg van mozgatva.