Auschwitz, ahol összedőlt a civilizációnk

ÚJ SZÓ-ÖSSZEÁLLÍTÁS

Az auschwitzi koncentrációs tábort 1940-ben hozta létre a náci Németország, eredetileg lengyel foglyokat irányítva ide. A birkenaui láger két évvel később jött létre, és ez lett a zsidók szisztematikus, ipari precizitású megsemmisítésének fő helyszíne. Legkevesebb 1,1 millió embert pusztítottak el itt, túlnyomó többségükben zsidókat – köztük 350–400 ezer magyart, és a becslések szerint Szlovákia területéről mintegy 60 ezer főt –, de sok lengyel, roma és számos szovjet hadifogoly is itt lelte halálát.

Lágerbirodalom

A nácik már a hatalom megszerzését követő hónapokban hajtóvadászatot indítottak az ellenfeleik után. Ezrével mentek a börtönökbe a kommunisták, a szociáldemokraták, a liberálisok, beindult a nagy ellenség, a zsidók elleni tervek előkészítése. Az ideológiai ellenségek után következtek mindazok, akik a náciknak nem tetsző életelveket vallottak – például a homoszexuálisokat is a sebtében felépített munkatáborokba hurcolták.

A későbbi haláltáborok a második világháború kezdete után épültek. Amikor Németország már százezerszámra ejtett hadifoglyokat a lengyel, majd a nyugat-európai, aztán a keleti szovjet fronton is. Amikor már úgy döntött a német csúcsvezetés, hogy a hatalmukba került összes zsidót fizikailag megsemmisíti. A legnagyobb kényszermunkatábort a lengyel Oswiecim mellett építették fel, Auschwitz-1 és Auschwitz-2 (Birkenau) néven (ezen a néven tulajdonképpen 39 tábort fogtak össze). Szerte a megszállt területeken épültek még hasonló táborok, de a legnagyobbakat lengyel földön emelték a németek. A helyszíneket tudatosan választották a szigorúan vett Német Birodalom határain kívül: így a német lakosság éveken át nem is szerzett tudomást mindarról, ami ezekben a táborokban történt. Jó ideig nem tudhatta senki azt sem, hogy 1942-től elsősorban az auschwitzi lágert minősítették át megsemmisítő táborrá.

Élet a táborban

A táborokat a magas szögesdrótkerítés dupla falként vette körül. A belső drótkerítésbe magasfeszültségű áramot vezettek, amely azonnal agyonütötte azt, aki megérintette. Ez, valamint a szabályos távolságban elhelyezett őrtornyok a foglyok szökését voltak hivatva megakadályozni. Az őrtornyokban nappal felfegyverezett SS-katonák figyelték a táboron belül zajló életet, éjszaka ugyanazt reflektorok és lámpák segítették.

Egy-egy tábor valóságos város volt, és úgy is működött. Persze ebben a városban minden a kényszeren, az erőszakon alapult. A foglyok barakkokban éltek. A hosszú és lapos épületekbe több száz foglyot zsúfoltak be. A rabok emeletes „ágyakon”, helyesebben meztelen priccseken feküdtek, volt, hogy egy-egy fekvőhelyen többen is. A rabok pizsamaszerű csíkos ruhát viseltek; hideg teleken mindennaposak voltak a fagyási sérülések, a halálesetek. Orvosi ellátás csak névlegesen volt, a képzett német orvosok nem gyógyítottak, hanem embertelen kísérleteket folytattak a foglyokon.

A rabok többsége egy hegyével lefelé fordított háromszögjelzést viselt a ruháján. Ennek színe a „deportálás” okát, a benne levő betűjelzés pedig a fogoly nemzetiségét jelezte. A zsidókat megkülönjböztető sárga Dávid-csillag tulajdonképpen két sárga háromszög elforgatásával jött létre. Vörös háromszöget viseltek a politikai foglyok. A zöld háromszög volt a köztörvényes bűnözők jele. Ők németek voltak, akik gyilkosságot követtek el, raboltak, loptak stb. Ők lettek a kápók, akik a foglyokra felügyeltek. (A női táborokban ugyanezt a szerepet a fekete háromszöges női bűnözők töltötték be.) Barna háromszöggel a cigányokat különböztették meg. Rózsaszínt a homoszexuálisok viseltek. A lila háromszöggel olyan németországi vallási csoportok tagjait jelölték, akik szemben álltak a nácikkal: ide tartoztak a bibliamagyarázók, a jehovisták, különféle egyéb szekták tagjai.

A táborok foglyai mindig sötétben keltek fel, mert a munkára még holtidőben kellett előkészülniük. Az volt a jelszó, hogy mire kivilágosodik, a táborlakók maradéktalanul megkezdhessék a munkát annak helyszínén. Az ébresztő után sorba álltak a kevésszámú árnyékszék és a primitív vízcsapok előtt. Később kaptak egy kondér ismeretlen eredetű meleg folyadékot, amit kávénak neveztek. A sorakozó alatt a kápók átvizsgálták a hálóhelyiségeket. Akit ott találtak, azt mint munkakerülőt véresre verték, majd a menetoszlopba csapták. Akik a táboron kívül dolgoztak, azok bányában, hadiüzemben, mezőgazdasági területen végeztek kemény munkát. Az SS számára remek üzlet volt a több száz koncentrációs tábor fenntartása, „üzemeltetése”, az olcsó munkaerő „kiközvetítése”.

Halál a táborban

Sem Auschwitzban, sem más táborokban soha nem kellett elszámolni egyetlen fogoly életével sem. Amikor a rab már nem képes további munkára, végezni kell vele. Megszokott volt, hogy néhány havonta felsorakoztatták a meztelenre vetkőztetett foglyokat, és egy bizottság – tisztek, orvosok – mindenkit megtekintett. Ilyenkor szabad szemmel is látható volt, ki gyengült le. Ezeket az embereket napokon belül gázkamrába küldték. Ugyanez történt akkor is, ha jelzés érkezett, hogy a megszállt Európa valamelyik országából újabb „szállítmány” várható. Akkor annak „csináltak helyet” a barakkokban.

A halálgyárban a halált természetesen nagyüzemi módszerekkel állították elő. Auschwitzban erre a gázkamrák szolgáltak. Ezek nagyméretű, föld alá épített „fürdők” voltak – ahol egyetlen vízcsap sem volt. A rabokat fürdőzés ürügyén beterelték ide, a mennyezeten levő nyílásokból azonban nem víz permetezett rájuk. Gyilkos gáz ömlött be, amely körülbelül öt perc alatt végzett a bezsúfolt pár száz emberrel. Akadtak olyan gázkamrák, amelyek „kapacitása” félóránként 700 ember volt. Egy-egy „menet” ugyanis ennyi ideig tartott. Aztán légkompresszorokkal kinyomatták a gázt és kinyitották az ajtókat, az ott szolgáló rabok bementek, kihordták és kézikocsikra helyezték a holttesteket, majd elvitték azokat a közvetlenül a „fürdő” mellett felépített krematóriumba. Auschwitzban a borzalom 1945. január 27-én ért véget, amikor az I. Ukrán Front 100. gyalogos hadosztálya felszabadította a lágert. 7 ezer, szörnyű állapotban levő foglyot találtak életben. (MTI, ú)