Atlasz kezdőknek és haladóknak

Tudománytörténeti jelentőségű alkotás Sándor Anna A Nyitra-vidéki magyar nyelvjárások atlasza című műve, mivel általa és benne az első szlovákiai regionális nyelvatlasz és egyáltalán, az első felvidéki magyar nyelvjárási atlasz született meg. A könyv, mely egyúttal fontos forráskiadvány arról a területről, melynek nyelvjárási feldolgozottsága viszonylag elmaradott, gondos előkészítést, évekig tartó munkát követően a Kalligram Könyvkiadó gondozásában, Kiss Jenő és Vörös Ottó egyetemi tanárok lektorálása mellett a múlt évben jelent meg. Sándor Anna egyebek mellett szól az általa végzett anyaggyűjtés körülményeiről, a 228 nyelvi térképre — vagy nyelvabroszra, ahogy Toldy Ferenc emlegette — felkerült adatok lejegyzéséről, a vizsgált nyelvjárások belső tagolódásáról, hangtani, alaktani és szókészlettani sajátosságairól, valamint bemutatja a vidéket mint gyűjtőterületet.

A Nyitra-vidék — amint a kiadványból megtudhatjuk — összefoglaló megnevezése annak a több településcsoportot magában foglaló földrajzi területnek, melynek legnagyobb része a mai Nyitrai járás területén található. A Nyitra-vidéken belüli Zoboralja csupán azt a 13 falut öleli fel, melyek Nyitrától északra (Vicsápapáti, Nyitraegerszeg, Béd, Menyhe és az aranyosmaróti járásbeli Barslédec), északkeletre elterülő (Gímes, Zsére, Kolon, Alsócsitár, Nyitragerencsér, Nyitrageszte, Pográny és Alsóbodok), a Zobor heggyel kezdődő hegyvonulat környékén húzódnak meg. A Zobor-vidék megnevezés tehát nem vonatkozik a Nyitra folyó völgyében, Nyitra városától délre (Nyitracsehi, Nagycétény, Nemespann, Berencs és Nyitraszőlős) és keletre fekvő falvakra (Bábindal, Nagyhind, Kalász, Felsőaha, Csiffár és Tild). A Nyitra-vidékhez sorolandó azonban a vágsellyei járásbeli Felsőkirályi és az érsekújvári járásbeli Nagykér. A Nyitra-vidéki magyarok a Kárpát-medence nyugati felében a magyarság legészakibb, összefüggő csoportját alkotják. A Nyitra-vidéki atlasz adatai is megerősítik a kistérség nyelvjárásainak palóc voltát, amelyet a szerző — aki a csitári hegyek alatt született — behatóan ismer. A Nyitra-vidéki nyelvjárási korpusz elemzése folyamán tipizálási nehézségek adódnak; az egyes típusok pontos területi körülhatárolása nem lehetséges teljes egyértelműséggel. A nyelvi viszonylagosságot fokozza a nyelvjárások szinkrón belső mozgása is, mellyel az egyes községekben — még ha eltérő mértékben is — számolni kell. Az adott település földrajzi fekvésétől és társadalmi körülményeitől függően a fiatalabb korosztályok körében bizonyos nyelvi egységesülés figyelhető meg az egész térségben.

A Nyitra-vidéki nyelvjáráscsoport hangtani sajátossága, hogy az egész Nyitra-vidék í-ző területnek tekinthető. A köznyelvi ó helyett — néhány déli településtől eltekintve — szinte mindenütt a nyelvjárási ú-t ejtik. A köznyelvi a helyett egységesen a zártabb o hangot ejtik. A köznyelvi o majdnem mindenütt u-ként realizálódik. A köznyelvi ö az északabbra fekvő kutatópontokon nem, de a délkeletre fekvő községekben (mint Bábindal, Kalász, Nyitracsehi) zártabb ü-ben valósul meg. A köznyelvi e helyett az esetek túlnyomó többségében a zártabb i szerepel. A köznyelvi ű a legtöbb szóban teljesen azonos a nyelvjárási ő-vel. Majdnem az egész nyelvjáráscsoportban jellemző az ú nyíltabbá válása.

A palóc nyelvjárások illabiális jellege általában elvonja a figyelmet a bennük működő labiális tendenciáról, pedig ez a tendencia a palóc nyelvjárásokban, beleértve természetesen a Nyitra-vidéket is, szép számban eredményez labiális magánhangzókat. A morfémák többségében az l és r előtti aszszociatív ö-zés a leggyakoribb, de van példa a független hangsúlyos ö-zésre is.

Az egyes Nyitra-vidéki nyelvjárások további fontos megkülönböztető jegye — derül ki a nyelvatlaszból —, hogy nemcsak a köznyelvhez, hanem a környező nyelvjárásokhoz mérten is a helyi nyelvjárási normának megfelelően ugyanannak a fonémának más szerkezetű beszédhangját ejtik. A magánhangzók a többi magyar nyelvjáráshoz hasonlóan e tekintetben is jóval tarkább képet mutatnak, mint a mássalhangzók.

A fonémarealizációk közül a különböző régiókban nyelvjárás-azonosító és -megkülönböztető szerepük van a kettőshangzóknak is, melyek főként az ó, ő, é hangszín-realizációi. A Nyitra-vidéket, különösen annak északi településeit, a régebbi feldolgozások és Sándor Anna is diftongáló területnek tartják. A magyar dialektológiai feldolgozások a mássalhangzók vizsgálatában nem a fonémánkénti vizsgálódást részesítik előnyben, hanem a jelenségekre helyezik a fősúlyt. A térségre jellemző az erős palatalizáció, amely a nyelvjáráscsoportban érinti a tendencia összes tagját (t–ty, d–gy, n–ny, l–ly–j). A palatalizáció nem túl nagy térbeli különbségeivel szemben a szótagzáró „l” viselkedése gyakran szövevényes jelenséghatárokat produkál e térségben.

A kiadvány mentőövként és kapaszkodóként is kíván szolgálni, bízva abban, hogy azok a nyelvjárást beszélő fiatalok, akik elolvassák településük helytörténetének összefoglalóját, és a vidék földrajzi, etnikai, néprajzi és vallási jellemzőinek bemutatását, valamelyest közelebb kerülnek anyanyelvükhöz és nyelvjárásukhoz, és némileg útját állják a fenyegető kihalásnak. Minden tekintetben helyénvaló tehát Kiss Jenő akadémikus megjegyzése, mely szerint a Nyitra-vidéki nyelvatlasz többről szól, mint amit a címe ígér: segítséget nyújt a kutatásban, az érdeklődőket és elsősorban az érintett terület 26 magyarlakta települése lakóit tanulságos felismerésekkel gazdagítja.

Agszer Krisztina