Aranyszarvasok Budapesten

KISS TIBOR NOÉ

Szűk száz évvel ezelőtt a „civilizált világ” számára a Földnek még számtalan eldugott szeglete volt, a dokumentarizmus így eleinte egyfajta útleírást jelentett, a filmes műfaj a néprajzhoz kapcsolódott.

A dokumentumfilm hamar népszerűvé vált, nemcsak a „civil művészek” körében – a „valóság” bemutatása eminens érdeke volt a múlt század totalitárius rendszerének. Elég, ha Leni Riefensthal monumentális munkáira gondolunk, amelyek hol a náci pártkongresszusról (Az akarat diadala), hol az 1936-os berlini olimpiáról (Olimpia) rajzoltak idillikus képet – zseniális formanyelven.

Azóta már tudjuk, hogy a „valóság” nem létezik, így a dokumentumfilmek objektivitásának illúziója is szertefoszlott. A műfaj révén már nemcsak egy-egy távoli tájegységet, kultúrát, oroszlánfalkát ismerhetünk meg. A tematika kitágult, immár a szomszéd utcában lakó cigánygyerekek mindennapjainak bemutatása éppoly fontos, mint a megismerkedés Pápua Új-Guinea bennszülöttjeinek misztikus hiedelmeivel.

u u u

Március 3–8. között került sor ötödik alkalommal a Dialëktus Fesztiválra. Az önmagát Európa legkreatívabb és legérzékenyebb dokumentumfilmjeinek versenyeként hirdető eseménysorozat ezúttal több helyszínen, Budapest mellett a határon túl is zajlott – a versenyprogram egy részét a pozsonyi A4 centrumban és a kolozsvári Tranzit Házban is levetítették.

A fesztiválra 27 országból érkeztek nevezések. A 206 pályamunkából a hattagú előzsűri 47-et engedett a seregszemlére. A filmek négy különböző kategóriába nyertek besorolást. A rendezvény kulturális fesztiválként is megállta a helyét, a filmvetítéseket etno- és világzenei koncertek, konferenciabeszélgetések, fotókiállítások egészítették ki. Számos esetben a nézőknek lehetőségük nyílt az alkotókat kérdezni a munkafolyamatról – több filmrendező együtt fesztiválozott az érdeklődőkkel Budapesten.

A fesztivál céljáról egy helyütt így számoltak be a szervezők: a Dialëktus bebizonyíthatja, „hogy a dokumentumfilm lehet művészi, lehet izgalmas, lehet döbbenetes, lehet FILM.” A bizonyítási kísérlet 2009-ben sikerült. Negyvenhét filmet sem külön-külön, sem összegezve nem lehet bemutatni, a kategóriagyőztes alkotások azonban hű képet festenek a Dialëktus Fesztivál legfőbb üzenetéről: a világ kulturális sokszínűségéről és összetettségéről.

u u u

Az Emberi történetek kategóriájában egy holland munka, a Chicagoblok, verhalen uit de lift (A Chicago tömbház, avagy történetek a liftből) című 65 perces filmje győzött. Az európai kultúra egyetemességét bizonyítja, hogy „Chicago” nemcsak Budapest VIII. kerületében, hanem akár Antwerpenben is megtalálható. A Chicago tömbház a belga város „sötét oldalán” található, a házat a helyiek szerint jobb elkerülni. Képzelhetik.

Ingeborg Jansen egy tipikus gettóban forgatott, elszegényedett belgák és a világ minden tájáról érkezett bevándorlók között. A módszer pofonegyszerű volt: a liftben elhelyezett egy kamerát, amely folyamatosan követte az ott lakók jövés-menését. Huszonöt történetet hallunk, a szereplők harmincöt nemzetet képviselnek. A 43 éves holland rendezőnő egyébként leggyakrabban gyerekekről és fociról forgat filmeket.

A zsűritagok hatórás vita után döntötték el, hogy melyik film kapja a Sűrű leírás kategória első díját. Amilyen hosszú ideig tartott a döntés meghozatala, olyannyira megérdemelten vehette át a maga Aranyszarvasát a cseh Jana Ševčíková Gyumri című 68 perces dokumentumfilmjéért (a diákzsűrinél is ez a film végzett az élen).

Az örményországi Gyumri városát 1988. december 7-én megrázó földrengésben 25 ezren veszítették életüket. Az áldozatok egyharmada kisgyerek volt, és a film megrázóan mutatja be azokat a stratégiákat, amelyek segítségével a szülők megpróbálják elfogadni az elfogadhatatlant, gyermekük elvesztését. Sokak húsz év elteltével is képtelenek erre: „Ezek a gyerekek két lábon járó emlékművek, nekik kell megvalósítaniuk a holtak beteljesületlen álmait is” – mondja egy apa azokról a földrengés után született gyerekekről, akik közül sokan halott testvérük nevét kapták. „Úgy érzed, valami visszatért, de már nem ugyanaz” – vall egy másik szülő a kamerák előtt a „második gyerekekről”, akik „csak másolatok”.

Ševčíková filmjéből egy olyan várost ismerünk meg, ahol még mindig felfoghatatlan súllyal nehezedik az emberekre a szomorúság és a gyász. Ehhez az is hozzájárulhat, hogy az épületek jelentős részét máig nem tudták újjáépíteni Gyumriban. A gyász mellett megjelenik a téboly is: egy taxis húsz éve keresi a földrengés során eltűnt fiát. A férfi aztán egy KGB-ügynökről kezd beszélni, mások pedig azt emlegetik, hogy a földrengés valójában nem is földrengés volt. „Robbanásokat hallottunk, Isten ilyet soha nem tenne” – összegeznek többen.

Gyumriban ezzel együtt mindenki őrzi a méltóságát. A tragédia után született gyerekek tisztelettel beszélnek sosem látott testvéreikről. Van köztük, aki tisztában van saját sorsával: „ha ők is velünk lennének, ha semmi sem történt volna, akkor én sem léteznék” – mondja egyikük. Nem ritka, hogy az elődök jelenlétét fizikailag is érzik az „utódok”. Egy fiú arról beszél, hogy halott bátyjának szelleme egyszer beléköltözött. „Elsőre féltem” – beszél a lehető legnagyobb természetességgel az élményről.

Az antropológiai filmek győztese valódi sűrű leírást ad az általa választott témáról: a város ábrázolása (lakótelepi tócsákból vizet kortyolgató tehenek, palatetős sikátorok) nem fordul át jópofáskodó retrózássá. A megszólalók őszinte monológjai pedig azt feltételezik, hogy a kamerák másik oldalán érzékeny, a másikat tisztelő filmesek állhattak.

A magyar dokumentumfilmek között Somogyvári Gergő és Feszt Judit kisfilmje, a Csempelevél győzött. A 23 perces mű egyfelől egy klasszikus történet a bevándorlók nehézségeiről, dilemmáiról, a főszereplőnek köszönhetően sokszor ironikus tálalásban: „Szóval én egy olasz származású brazil vagyok. Lisszabonban élek és portugál azulejókat festek.”

Nober Sanders tíz éve hagyta ott Brazíliát, és Brüsszel, majd Amszterdam után a portugál fővárosban telepedett le. Bár filmrendező szeretett volna lenni, végül csempefestő lett (az azulejo egy sajátos portugáliai csempe, amelynek mintái a spanyol, arab, kínai, indiai, brazil és afrikai motívumokat egyaránt tartalmazzák). A főhős egy „filmlevélben” mesél az életéről, családjáról és álmairól az édesanyjának.

A film elsősorban a remekül alkalmazott montázstechnikának köszönheti az Aranyszarvast. Ahogy az egymás mellé helyezett, egyenként megfestett azulejo-csempék alapján létrejön egy mozaikkép, úgy dolgozták össze a filmkészítők az egyes pillanatképeket mozgóképekké. A főszereplőt és a környezetet (az utcaképeket, az aluljárókat, a villamosokat) gyors vágásokon keresztül, lüktető ritmusban bemutatva. A film a Dead combo monoton, akusztikus gitárzenéjével együtt válik minden ízében egységes mesterművé.

Az európai diákfilmek között a mindössze 24 esztendős Julia Kurc filmje, a Hillside Beauties (Csodák a hegyen) érdemelte ki az első díjat (a pozsonyi nézők is ezt a filmet értékelték a legjobbnak). A zsűri véleménye szerint a filmnek sikerült megragadnia egy olyan közösség belső életét, mint amilyen a Rio de Janeiro-i favellák világa. A Csodák a hegyen három tinédzserlány szemszögéből vezeti végig a nézőket a nyomornegyeden – hatásvadász elemek és az ítélkezés szándéka nélkül.

u u u

Nem volt hiány „művészi”, „izgalmas” és „döbbenetes” alkotásokban a Dialëktus Fesztiválon, amely nagybetűs „film”-eket ígért a nézőknek. Ezek közül az egyik legjobb a Coleman Donagh által rendezett, Nepálban játszódó Stone Pastures (Kőlegelők). A film egy nomád család történetét meséli el. Egy családét, ahol az iskolázatlan szülők minden vágya, hogy két gyermekük (Padma és Kunsang) a közeli városban, Lehben elvégezze az iskolát, majd később szakmát szerezzen magának.

Gyönyörködhetünk a Himalája fennsíkjaiban és hegyeiben, megismerhetjük a pashminagyapjú készítésének fáradságos folyamatát, emellett bepillantást nyerhetünk abba is, hogy milyen a himalájai „diszkóhangulat”. De a rendező nem engedi szétcsúszni a szálakat: a 7 esztendős Padma kiállja az első év viszontagságait (a magányt és a fegyelmet) az iskolában, a nála 7 évvel idősebb Kunsang azonban ebben az évben is hazaszökik szüleihez a hegyek közé.

Miközben Tsewang bácsi szidja a lusta Kunsangot, látjuk a Himalája szürke fényeit és a kopár sziklákat, együtt érzünk a fiúval. Mi is hazaszöknénk a jakok közé. Persze, csak ha egy DVD-lejátszó is volna a sátorban.