A tudattalan újrafelfedezése

H. NAGY PÉTER

Távolabrról szemlélve a dolgokat: miért tetszenek éppen azok a dallamok, amelyeket könnyedén előhívunk az agyunkból, és amelyektől alig tudunk szabadulni? Miért vonzódunk bizonyos típusú történetekhez jobban, mint másfélékhez? Miért érdeklődünk idegenek által kitalált világok iránt? A kérdések megválaszolhatók, ha figyelembe vesszük, hogy az alkotásnak és a befogadásnak is vannak tudattalan komponensei? Talán igen… Nem Freudról lesz szó. Hanem valami sokkal érdekesebbről. Leonard Mlodinow A tudattalan című könyvéből indulunk ki, majd a popkultúra-kutatás egy lehetséges paradigmáját érintve az Eredet című filmről és az álmokból épített világokról ejtünk néhány szót. Vezérfonalunk a kétlépcsős agymodell lesz.

A Pepsi-paradoxon

Kezdjük egy népszerű példával. Sokáig Pepsi-paradoxonként emlegették azt a jelenséget, hogy a Pepsi a vaktesztekben rendre legyőzi a Coca-Colát. Vagyis, ha az emberek nem tudják, mit isznak, akkor a Pepsit, ha tudják, akkor a Coca-Colát részesítik előnyben. A magyarázat a márkanév hatásában keresendő. Kutatók bebizonyították, hogy az agy egyik régiója a székhelye azoknak a jóleső érzéseknek, amelyeket akkor érzünk, amikor egy ismert márkanévvel ellátott termékre gondolunk. Ez a terület önkéntelenül befolyásolja a döntésünket, s ha kikapcsoljuk, a paradoxon megszűnik. „A lényeg az – fogalmazza meg Mlodinow –, hogy ami az italokra és a márkákra igaz, az igaz a világról más módon szerzett tapasztalatainkra is. Az élet közvetlen, explicit jellemzői (ebben az esetben az ivás) és a közvetett, implicit jellemzők (esetünkben az ár vagy a márkanév) egymással szövetkezve hozzák létre az elménkben kialakuló tapasztalást (az ízt). A kulcsszó ebben az esetben a »létrehozzák«. Agyunk nem egyszerűen csak rögzíti az ízt vagy az egyéb érzékeléseket, hanem létrehozza azokat.” Belátható tehát, hogy tudatosnak tűnő döntéseink valójában tudattalan tényezőkön nyugszanak, pontosabban: a tudattalan hatással van arra, milyen ítéletet alkotunk az adott információról.

Kétlépcsős játéktér

Mlodinow könyve lényegében ennek a megállapításnak a következményeivel néz szembe, sok-sok példán keresztül bizonyítva, hogy az általunk érzékelt világ az elme tudattalan jelfeldolgozó munkájának tulajdonítható. Agyunk automatikusan figyelembe veszi akaratunkat, álmainkat és vágyainkat, tudatalatti szinten kisimítja a tökéletlenségeket. Döntéseinknek ez a kétlépcsős játéktér az eredője. Mivel mindennek számos társadalmi-kulturális vonatkozása van, érdemes egy pillantást vetnünk a popkultúra-kutatás egyik szeletére.

A freudista motívumelemzés és a pszichobiográfia a 20. században meghódította a művészetértelmezés terepét. A Mlodinow könyvében foglaltak fényében viszont nőhet azon értelmezések elismertsége, melyek – akár önkéntelenül is – támogatják a tudattalan újradefiniálását. Ezek közé tartozik Fredric Jameson A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája című könyve, amely számos ponton néz szembe a tudattalanról kialakult képpel (pl. a fotózás vagy a mélységélesség kapcsán). Jameson szerint a freudista örökség azért gátolja a jelenség megértését, mert a tudattalan átkódolása szándékos viselkedéssé eltünteti annak tényleges jelentőségét, míg ez a hagyomány jeleket talál ott, ahol korábban véletlenek voltak, vagyis a véletlent a tudat kiterjedéseként kezeli. A könyvben található elemzések közül kiemelendő itt a Philip K. Dick Kizökkent idő című regényéről szóló rész, melyben Jameson kimutatja, hogy a szóban forgó mű a tudattalanra épülő kizsákmányolást, a gyermeki regressziót tematizálja, s mindez tudattalan vágyakozásként fogható fel a kisvárosi utópia iránt (a vadnyugati hagyományoknak megfelelően).

Az újabb könyvek közül David Batchelor Chromophobia című munkáját emelnénk ki, amely a színek iránti érzékenység (legyen az vonzódás vagy az ellenkezője) mentén tárgyalja a kultúra számos fejleményét (például miért lényeges, hogy Ahab kapitány fehér színű bálnát üldöz stb.).

De térjünk vissza Dickhez egy újabb izgalmas jelenség erejéig. Mlodinow fent említett könyvében a kultikus sci-fi- szerző Emlékárusítás nagyban és kicsiben című novellájáról (melyből a Total Recall forgatókönyve készült) a következőket mondja: „A történet kezdetén egy ember azzal a kéréssel fordul egy ezzel foglalkozó céghez, hogy ültessék be az agyába egy izgalmas Mars-utazás emlékét. Azóta kiderült, korántsem olyan nehéz egyszerű hamis emlékeket beültetni valakinek az agyába, mint ahogyan azt Dick elképzelte, még csak bonyolult berendezések sem szükségesek hozzá. Különösen könnyű beültetni a feltételezetten nagyon régen történt események emlékét. Lehet, hogy nem tudunk senkit meggyőzni arról, hogy a Marson járt, de a kutatások bebizonyították, hogy ha gyermekünk fantáziájában mondjuk egy hőlégballonnal tett utazás él, akkor az emlékei között elhelyezhető ez az emlék anélkül, hogy ez különösebb erőfeszítésbe kerülne vagy hogy megzavarnánk a tényleges tapasztalatait.”

Álom a köbön

A tudattalan kutatása során bebizonyosodott tehát, hogy fiktív emlékek beültetése nagyon is lehetséges, hiszen az emlékezet működése sem vonható ki a kétlépcsős agymodell alól, a tudattalan elősegítheti az ilyen jellegű emlékképződést. Kinek ne jutna eszébe erről azonnal az Eredet című film, melynek szédületes akciósorozata az incepcióra, az emlékbeültetés folyamatára épül? Egy üzletember, Saito (Ken Watanabe) azzal bízza meg Cobbot (Leonardo DiCaprio), hogy vetélytársa fiának, ifjabb Robert Fischernek ültesse be az agyába azt a gondolatot, hogy apja halála után fel kell darabolnia a vállalatot. A feladat nem könnyű, le kell hatolni az álmok mélyrétegeibe, az apa-fiú kapcsolatig. Cobb és társa, Arthur felállít egy profi csapatot, s felkészülnek az akcióra. A terv szerint három álomszintet generálnak (álom az álomban, az álomban), s a harmadikban hajtják végre a beültetést. Arra apellálnak tehát, hogy Fischer elméjében befolyásolhatják a tudatos és a tudattalan közti kapcsolatot.

A különleges álomterekben és Escher-féle hurkokban játszódó történet egyetlen ide vágó mozzanatára utalnánk végezetül. Cobb és csapata akcióját lépten-nyomon megzavarja valami, egy árny, az extraktor felesége, Mal (Marion Cotillard), aki egy gondolat beültetése következtében a realitást álomnak vélte (és fordítva), s azért lett öngyilkos, mert úgy gondolta, ezzel felébred a hosszan tartó álomból. Bár Cobb emlékszik Malra, tudatosan is felidézheti, a nő mégis a legváratlanabb helyeken képes megjelenni, ily módon kapcsolatban lehet a főhős tudattalanjával is. Tehát az álomban zajló akciók színtereit tudatos tervek alapján építi fel a csapat építésze, Ariadné (Ellen Page), ám az álmodó tudattalanja népesíti be azokat. Ez a megoldás meghosszabbítható a nézőtér felé is, a film mintegy mozgósítja a befogadó képzelőerejének rejtett tartalmait, de mindig marad valami megmagyarázhatatlan, ami soha nem számolódik fel teljesen… A tudatalatti elérhetetlenségét ezért nem tekinthetjük valamiféle védekező mechanizmusnak, ahogy kórosnak sem. Éppen ellenkezőleg, Mlodinow nyomán teljesen normálisnak kell tartanunk. Nehéz persze elfogadni a tényt, mely szerint viselkedésünk nagy részének nem ismerjük az okát, mégis meg kell barátkoznunk a gondolattal. Ahogy az Eredetben láthatjuk Mal közvetítésével: álombeli és reális világunk egyaránt a tudattalanunk terméke.