A történész pillantása

Kiss József két könyvében adta ki azon munkáit, amelyek műfaját „történelmi publicisztikának” nevezi. Közírás a történelemről! A műfaj tudományos igényű, realista valóságlátású, széles látókörű és következetesen elemző, meditatív, ám rendületlenül hű a tényekhez. Emellett életközeli, nem elvont, hitelét nem száraz adatszerűség, tudományos érvényét sem valamiféle kutatói közöny és túlzott tárgyilagosság biztosítja. Olyan életerők átéléséből táplálkozik, melyek a történelmet, történelmünket meghatározzák és elviselik. Ezek az életerők a szlovákiai magyarság sorstudatában, léthelyzetében és történelmi élményeiben gyökereznek. Kiss József munkássága sajátos kisebbségi történelmünknek elkötelezett. De emellett az egyetemes magyar nemzettörténetnek és a közép-európai élettér- és valóságképnek is felelős megjelenítője.

Már előző, a Múltfaggatás és kisebbségi értéktudat (1996) című könyve olvasásakor felfigyeltem arra, hogy munkáiban nem csak ténybeli pontosság és realista logika érvényesül, hanem az egyéni beleérző készség (intuíció) is jelen van. Bizonyára abból a históriai sajátosságból kifolyólag, hogy a történész múltfelmérő pillantása aligha lehet maradéktalanul elfogulatlan és objektív. Amikor morális értelemben nyilatkozik a múltról, óhatatlanul érzelmileg is állást foglal a tényekkel szemben. Állásfoglalása talán nincs szövegszerűen kifejezve, jelenlétét azonban érezzük, és a történész morális üzeneteként fogjuk fel. A pozitivizmus kora óta valószínűleg nincs érdektelen történetírás. Kérdés, vajon a sajátos kisebbségi létszemlélet és történelmi érzékenység érdekei érvényesek-e egyetemes mértékkel mérve? Ez a kisebbségi önszemlélet állandó dilemmája: a régió csökkentett lehetőségeinek és a világi távlatok méreteinek a kontrasztja! Érezheti-e magát a kisebbség a hatalmas többség szerves és — emberi értelemben — egyenértékű részének? A kérdés annál égetőbb, mert a formálódó európai közösségen belül is problémaként adódhat: mint a kis és nagy nemzetek, az apró és hatalmas államok viszonya és egymáshoz való kölcsönhelyzete. Az európai demokrácia és új hatalmi filozófia próbája lehet, hogy az emberi jogok kategóriáján belül milyen mértékben érvényesülnek a kisebbségek jogai.

Kiss József történészi „pillantása” ilyen értelemben vizsgálja és elemzi a jelenségeket. Úgy tekint múltbeli sorsunkra és tapasztalatainkra, mint egy általánosságban is érvényes történelmi szemlélet és igazságkeresés alaphelyzeteire. A széttagoltan élő magyar nemzet (szellemi) egységesülő szándéka s annak összefüggései átvitt értelemben egy európai mértékű értékrend kimunkálásának a része lehet, s mint ilyen, közös gond és mérték. A szlovákiai magyarság történetének morális üzenete pedig, a jogtalanság éveinek a következményeképpen, sajátos színnel és súllyal járulhat hozzá egy pozitív múltszemlélet és nemzeti értelemben egészségesebb jövőkép kialakításához. Kiss József Kötődések és távlatok (2002) című újabb könyvének Előszavában írja, hogy „a tudományos ismeretekre alapozó publicisztikai színrelépés sajátos módon ad képet a közszellem adott állapotáról és változásairól. Egy időszelvényen belül maga a múlt és jelen közötti párbeszéd is egyfajta folyamatos önreflexióvá válik.” A történelem — az önismerete forrása! Figyelmeztet rá, hogy a kötet fele anyaga az ötvenes-hatvanas évekkel foglalkozik. Sokakban a kor még élő emlék, személyes élmény, s ugyanakkor történelmi múlt is. Valós képe és összefüggései, a belőle leszűrt igazságok most válnak elvont ismeretekké és tanulsággá. Az eszme totalitását a totális anyagi kényszer, a pénz uralma váltotta fel. Minden kor a maga módján értékforrás, tanulságot kínál, ezért semmilyen múlt eleve meg nem tagadható. A történelem folyamatos, és az emberi sors nem ismer üresjáratokat. Ilyen értelemben a kisebbségi múlt igaz ismeretek és értékek aranybányája lehet. A hatalmon kívüliségben és kiszolgáltatottságban élő népcsoport bőven tartalmazza a huszadik századi politikai széljárások, történelmi fondorlatok és drámák elemeit. Kiss József pillantását szinte semmilyen erre vonatkozó tény, jelenség és tapasztalat nem kerüli el. ĺrásainak kiindulópontjai gyakran aprónak tűnő meglátások. Kibontásukat újszerű szókapcsolásokkal, fogalmakkal kíséri. A történeti gondolkodás útjai, az ellentétek, a közösségszolgálat és a háború járószalagja, a túlélés esélyei és a nemzeti együttérzés kútforrásai, az ütközőzónák és az önmegőrzés lenyomatai — mindezek könyve fejezetcímei. Aztán a Monarchia, Tiso és Beneš, L. Kubáni és M. Hodža, Jalta és Debrecen, Čatloš, Tito és Nagy Imre, Fábry Zoltán, Szalatnai és Turczel; a szlovákiai magyar sziget körül a gyakran viharos közép-európai tenger és világóceán kavarog. S ennek a sziget-érdeknek a morális fókuszában és létérzékelésében sajátos és igaz fény vetül régi megpróbáltatások és újkori kataklizmák bugyraira, vágyak, remények és csalódások útvesztőire, a politika játékainak torz húzásaira és a nemzeti együttélés csapdáira. S a háttérben hatalmi — legtöbbször nemzeti — érdekek hegyláncai tornyosulnak. Múltunk drámáinak sajátossága, hogy a béke első éveiben és egy demokratikus állam keretein belül történtek meg velünk. Mennyi egyetemes érvényű tanulság és titok feszül egyetlen kis népcsoport sorsában, múltjában?!

Nem kevésbé fontos, hogy önismeretünk milyen igazságok és értékek megfogalmazását teszi lehetővé a történésznek. Kiss József Emanuel Rádl professzort idézi: „… a kisebbségi sors trauma, amit a többségi nemzetnek beleérzéssel kezelnie kell, nem pedig örökké és mindenben egy általa megkövetelt államhűséget kérni számon.” A háborút követő évekről Fábry Zoltán Naplójából vesz át gondolatot: „Ma nincs osztályuralom, mert nincs uralkodó osztály, csak uralkodó koalíciós réteg, uralomdemokrácia. A harc a demokraták és kommunisták között a részesedés arányáért folyik, de mindegyik párttag minden skrupulus nélkül átsétálhat — és át is sétál — a másikba. Nemzeti front a hatalom megosztására…” ĺrását Fábry-idézettel zárja: „Itt nem lehet más kötelességünk, mint az Európát kiteljesítő belső humanista erők és értékek mozgósítása, megtartása, őrzése, átmentése, megerősítése.” Egy másik írás Kiss-féle zárómondata: „… a békét csak úgy lehet megnyerni, ha valamennyi nép győztesnek érezheti magát!”

Kiss történészi egyénisége és múltszemlélete mágnesként vonzza a következtetéseket, tanulságokat, elvont igazságokat. Ezeknek gyakorlati értelmük van, filozófiájuk elvont, értékük azonban életes, létfilozófiai értelmű. Gondolkodásmódját és múltszemléletét olyan forrásnak érzem, amely önismeretünket és identitástudatunkat gazdagítja és élteti, de szélesebb körűen is érvényes és igaz. Annak az egyetemesen alakuló látásmódnak és jövőképes historizmusnak is szüksége lehet rá, amely a jövő Európa múltszemléletét és új hatalmi filozófiáját készül kialakítani.

Duba Gyula