MOLNÁR MIRIAM„Kis művem hézagot óhajt pótolni.
„A szegény igen ritkán van csak egyedül...”
MOLNÁR MIRIAM
„Kis művem hézagot óhajt pótolni. Mint gyakorló szegény, régen kutatok már olyan kézikönyv után, mely használati utasítást nyújtana a szegénységhez, megmagyarázná, hogyan lehet ezt az állapotot méltósággal és ideg-összeroppanás nélkül elviselni, s az élet válságos és kínos pillanataiban tanácsokkal látná el a mérsékelt jövedelmű embereket.” Írja Márai Sándor A szegények iskolája című rövid remeke bevezetőjében, amelyet maga kézikönyvnek nevez.
A kis mű a Helikon Kiadó jóvoltából szerencsére a XXI. században megjelent, hogy a mostani szegények, kikből bőven akad tájainkon is, végre egy kis útmutatást kapjanak. Kérdés persze, hogy az, aki igazán szegény, rászánna-e 1990 forintot. (Az még a XX. században megvette az első új kiadását 320-ért – a szerk. megj.)
A szegények iskolája humoros, önsanyargató, az entellektüel kényelemre és szépségre való hajlamát kigúnyoló remek olvasmány. Ha konkrét, kézzelfogható tanácsokat természetesen nem kapunk is Márai által a tekintetben, hogy mit csináljunk, ha nem jövünk ki havi jövedelmünkből, vagy hogy miként szerezzünk annyi pénzt, hogy azt munkával keresni ne kényszerüljünk, az emberi természetről, a világról és az életről annál többet tanulhatunk.
Megtudhatjuk például, hogy a szegénység és az élet maga sem jó, boldogító dolgok, de hiszen „már Rilke is megírta, hogy a boldogság nem tartozik a létezés céljai közé, hiszen a létezésnek semmilyen célja nincsen”. Valamint, hogy „a gyermekek, a nők és a költők nem tekinthetők szegényeknek; állandóan a gazdagok és a szegények között élnek, s egyik törzs életében sem vesznek bensőséges részt; a gazdagokkal mindössze eltartatják magukat, s a szegénységet megnemesítik a költészettel, mely lényükből árad”.
Továbbá, hogy a szegények tömegekben szeretnek élni, és „a nagy, híres szegények, akik a világot a magány állapotában viselik el, s a jelenségeket átköltik a valóságra, az illúziókat átköltik az igazságra, ritkán jelentkeznek, s mindig rendkívüli ellenszenvet váltanak ki kortársaikból, a tömegben tengődő szegényekből”. Schopenhauer, Kant és Nietzsche jól viselték a magányt, Szókratész, aki Márai szerint „komoly szegény volt”, nem viselte jól, és csúfos sorsra is jutott.
Hogyan tud a szegény ember utazni? Hát úgy, hogy beteg lesz. „A beteg, mint az utazó, társadalmon kívüli lény, nem tartozik felelősséggel a szűkebb közösségnek, melyet otthon hagyott, félig álomban, felfokozott és egyben kellemesen zsibbadt érzékekkel halad át az idegen légkörön, ahol semmiről nem tehet, semmire nem kötelezhetik, s még udvariasak is hozzá, mert a beteg a családban egyszerre az előkelő idegen szerepkörét tölti be.”
Márai azt is tudja, hogy a szegény igazából csak az evésben tudja kiélni magát, és nem is az számít, mit eszik, hanem örül, hogy egyáltalán ehet valamit. Csak az asztalnál igazán jó a szegény ember, mert egyébként, a társadalomban, sokkal nehezebb jónak lenni. „A szegény csak az étkezés pillanatában él igazán emberhez méltó életet. Aki ezt nem tudja, nem érdemli meg az életet, vagy rossz a gyomra.” Az író azt is megjegyzi, hogy a szegény ember is változtathat hozzáállásán néhány, a szegénységből adódóan eltűrt étellel kapcsolatban, hiszen ő maga gyermekkorában utálta a kelkáposztát, de miután egyik nagybátyja felvilágosította, hogy ez a kínai császár kedvenc, mindennapos csemegéje, ha nem is élvezettel, de bizonyos merengéssel nyúlt a kelkáposzta-főzelékhez. Ami a társas étkezést illeti, Márainak az a véleménye, hogy „étkezni csaknem olyan intim dolog, mint szeretkezni: egy ember kevés hozzá és három sok.”
A jó ételhez fogyasztott italról is van véleménye kedvenc írónknak. „Általában megállapíthatjuk – mondja –, hogy azok a népek, melyeknek szegény tömegei jelentős és nagy műveket alkottak a történelemben, állandóan és sokat ittak. (...) A franciák legfőként bort isznak, s jórészt jeles, egészséges hajlamuknak köszönhetjük, hogy végül is megajándékozták a világot az emberi jogokkal és a civilizációval; teljesen elképzelhetetlen, hogy egy nép, amely bor helyett évszázadokon át aludttejet vagy narancsszörpöt iszik, hasonló teljesítményekre legyen képes, mint a francia forradalom.”
A szegény minden apró vágyával Istenhez fordul, mert megtanulta, hogy e világban hiába fordul bárkihez is, állapítja meg Márai Sándor, mert szerinte a szegény embernek más úgysem segít. Mi, szegények tényleg megtanultuk ezt és tudjuk: akkor is szegények maradunk, ha van, aki kiszolgál bennünket, ha szép autóban utazunk, ha pénzünk van a bankban és tágas palotában lakunk. Mert a szegénységet nem lehet kinőni, csak elmaszkírozni. Szerencsére, Márai kolléga a szellemiek tekintetében nem volt szegény, és gazdagságát boldogan osztotta és osztja meg velünk, még most, halála után is.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.