A szakember felelőssége

Rájár a rúd Méry Margit Ipoly menti népmesék című kötetére, pedig a legújabb kiadáson jóformán még a nyomdafesték sem száradt meg. Először Liszka József vádolta meg a gyűjtőt a Könyvjelző oldalain plágiummal (ez bizony súlyos vád!), majd Kozsár Zsuzsanna közölt egy számomra értelmezhetetlen szépírói ismertetést, amely nem feltétlenül járult hozzá a kötet helyes megítéléséhez. És ezzel a bírálatoknak nincs vége! „Dohogásában” Liszka József megemlíti a gyűjtő kutatási módszereit, s ez az a pont, ahol jómagam is csatlakoznék a kérdés megvitatásához.

A polémiából kiiktatnám Kozsár Zsuzsanna már említett írását: számomra úgy tűnik, hogy a szerző helytelenül értelmezte a gyűjtő és közreadó Méry Margit szerepét és feladatát a kötettel kapcsolatban. A könyv népmesegyűjtemény, a maga hiányosságaival egyetemben. A gyűjtőt sok mindenért lehet bírálni, kivéve a mesék tartalmáért és végkifejletéért. A folklorista vagy népmesekutató ugyanis több dolgot — szerény véleményem szerint szám szerint négyet — is csinálhat a gyűjtött szöveggel, kivéve egyet: nem alakíthatja azt saját szája íze szerint! Ez a vita a magyar folklórkutatás berkeiben egyébként már csaknem százötven évvel ezelőtt lezajlott. ĺgy tehát a szöveg olyan, amilyen. (Ha nem tetszik a nép szövege, mi a teendő a néppel?) Tehát mit is tehet a folklorista egy szöveggyűjteménnyel? 1. Közölheti. Úgy, ahogy rögzítette, majd változtatás nélkül leírta. De el kell döntenie, hogy közli-e az egész gyűjtött anyagot: kerek tündérmesét éppúgy, mint mesetöredéket vagy a napi történések elbeszélésébe beleszőtt hagyományos meseelemeket. Ha nem, akkor közölni kell, hogy minek alapján válogat (egy adatközlő repertoárja, földrajzi és időbeli határok megvonása). A válogatás szempontjai megfogalmazásának elmulasztására nem szolgálhat mentségül, ha a kötet gyerekeknek készül (Vagy akkor ne írjuk oda, hogy Ipoly-menti, gömöri, Ung-vidéki stb.). 2. Besorolhatja és elemezheti a gyűjtött anyagot a különféle mesekatalógusok alapján. Egyébként ennek kellene az első feladatnak lennie. A katalógusokkal való összevetés nélkül ugyanis nem állítható bizton egy szövegről, hogy az népmese (maradjunk ennél a műfajnál). Mert mitől is népmese (dal, monda stb.) a népmese? Attól, hogy az adott nyelvterület (esetünkben a magyar) két különböző pontján felbukkannak ugyanannak a szövegnek egymástól eltérő variánsai. Ha teljesen megegyező szövegről (dallamról) van szó vagy csak egy helyen bukkan fel, úgy a szöveg (dallam) nagy valószínűség szerint nem népi eredetű. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy nagyon sok „igazi népköltésnek” ismerjük az eredetijét a magas kultúrában, tehát ezek is valahonnan jöttek.) Másrészt a szövegek katalógus alapján történő besorolásának elmulasztása a nemzetközi öszszehasonlítást is lehetetlenné teszi. Ehhez alapkövetelmény minimum az Aarne-Thompson-féle katalógus (rövidítése AaTh) és magyar szövegek esetében a Magyar népmese katalógus (rövidítése MNK) szorgalmas lapozgatása. Sőt, tekintettel speciális helyzetünkre, a szlovák és cseh mesekatalógusokat is érdemes kezünk ügyében tartani. 3. Vizsgálhatja a gyűjtő magát a mesélést, a mesélés körülményeit, nem feledkezve meg a hallgatóság reakcióiról sem, esetleg — visszakanyarodva az első lehetőséghez — górcső alá veheti egyetlen adatközlő teljes repertoárját. (Ezt a kutatási szempontot nevezik szakmán belül „budapesti iskolának”.) E szemléletmódnak nagyon szép példáit adja B. Kovács István (pl. Baracai népköltészet, Szőlő-Szűlt-Kálmány). 4. Végezetül a kutató vizsgálhatja a mese, az adott típus és zsáner elterjedésének helyét, irányát és intenzitását, számba véve valamennyi külső hatást, az adatközlők és a hallgatóság mindennapjait. Végül, ha a kutató ezt a módszert alkalmazza, érdemes szem előtt tartani a survival — revival fogalompárt és mindazt, amit ezek a kifejezések az etnológiában és folklorizmusban jelentenek. (Survival: olyan kultúrelem, amely korábbi funkcióját elveszítve későbbi időszakokban is fennmaradt; revival: régebbi, funkcióját vesztett kulturális jelenség újjáéledése. Felhívnám a figyelmet a két kifejezés közül az utóbbira — revival —, mely egy újabb kapcsolódási pontot jelent számomra a korábbi írásokhoz.) Ez a kutatási szempont többé-kevésbé alkalmatlan a szövegek elemzésére (nem is az a célja, a szöveget csak mint másodlagos információt, pl. bizonyos rétegek, földrajzi területek körülhatárolása céljából vizsgálja), s az ilyen típusú vizsgálódás már az etnológia és a kulturális antropológia tárgykörébe tartozik.

Tehát rövidre fogva megjegyzésemet Kozsár Zsuzsanna írásához: a folklórműfajok igen szigorú szabályok mentén rendeződnek, szerkezetüket kötött belső rend szabályozza. Épp ezért egy népmesegyűjteményt irodalmi szempontok alapján elemezni épp oly értelmetlen, mint egy motor zúgását zenei szempontok alapján értékelni. Lehet, de teljesen fölösleges.

Áttérve Liszka József „dohogására”, nem árt felidézni néhány mondatát Méry Margit könyvével kapcsolatban: „Miután azonban három történet egészen pontos forrására ráakadtam (nem volt nehéz!), kérdéses lett számomra a többi hitelessége is. Egészen konkrétan A két koma; A farkas, a róka meg szegény ember és Az együgyű házaspár című mesékről van szó, amelyek gyakorlatilag szó szerint megegyeznek a B. Kovács István által gyűjtött és összeállított Malac Julcsa. Gömöri népmesék című, 1990-ben megjelent kiadvány hasoncímű szövegeivel (melyben, sajna, a közölt szövegeknek szintén nincs feltüntetve sem gyűjtési helyük, sem idejük). S ebben az esetben nemcsak az a baj, hogy Gömörben bizony nincsen Ipoly mente, hanem az, hogy az Ipoly menti népmesék gyűjtője nyilvánvalóan ráunva a néprajz hagyományos kutatási módszereire, nem idős (vagy kevésbé idős) emberek elbeszélése alapján jegyzett le legalább három történetet, hanem a Malac Julcsát felütve, annak három szövegét némileg átfogalmazva gyarapította új variánsokkal az ismert magyar meseanyagot. Magyarul: lopott.”

Nos, lehet, hogy így volt — ezt tulajdonképpen csak maga Méry Margit tudná hitelt érdemlően tisztázni —, de van még egy lehetőség. Szinte a kezdetektől fogva módomban állt részt venni a Palóc mesemondó verseny különböző szintű fordulóin. Nos, már a vetélkedő indulásánál szóba került a meseválasztás problematikája. Az első évfolyamokban ugyanis a versenyzők által előadott (betanult, és nem elmesélt!) mesék szinte kivétel nélkül B. Kovács István Malac Julcsa című könyvéből származtak. Ráadásul a pedagógusok — legtöbb esetben minden néprajzi előképzettség nélkül — nem mesélni tanították a gyerekeket, hanem egy-egy szöveget tanítottak meg nekik. ĺgy bizony az egyes szövegek szó szerint egybevágtak a Malac Julcsa meséivel. Legfeljebb a mesét elmondó gyermek nem azt mondta, hogy „gömöri népmese”, hanem azt, hogy amit előad, az „palóc népmese”. ĺgy változhatott a gömöri mese előbb palóc, majd Ipoly menti népmesévé!

Számtalanszor láthattuk, hogyan szorítanak a felkészítők egy-egy tehetséges gyereket keretek közé, sokszor az is előfordult, hogy a tanító néni a közönség háta mögött állva mutatta védencének, mikor hogyan gesztikuláljon. Pedig a mesélés nem erről szól! A mesemondásnak és a népmeséknek szigorú szabályai vannak. Ahhoz, hogy valakiből igazán jó mesemondó legyen, nemcsak jó előadónak kell lennie, hanem ismernie kell az emlegetett törvényszerűségeket is, de szüksége van a mesét értő, közbekérdező, közbebeszélő közönségre is. Ugyanakkor nem szabad korlátokat sem állítani a mesemondó fantáziájának, legkevésbé pedig a szöveget nem szabad a gyerekekkel bemagoltatni. Ez ugyanis a népmese és a mesélés végét jelenti! Valószínűleg ez vezethetett oda, hogy Méry Margitnak az Ipoly mentén baracai vagy gömöri meséket sikerült gyűjtenie. Olyan „variánsokat”, melyek szóról szóra megegyeznek a B. Kovács István által közölt szövegekkel. Itt utalnék Liszka József egyik beszámolójára, melyben leírja, hogy egy Zobor-vidéki faluban hogyan gyűjtött a saját maga által korábban publikált, Luca napjához kapcsolódó szokásokat. De megemlíthetem azt is, amikor iskolás gyerekek körében próbáltunk gyermekmondókákat gyűjteni: nagyon sok és sokféle szöveget írtak le a gyerekek, a gond csak az volt, hogy a második elolvasása után akkor ötéves fiam már sorolta is, hogy melyik mondóka melyik könyvben olvasható. Tehát ezeket a kegyes vagy épp nem szándékos csalásokat a szakembernek illik felismernie. Hát ettől szakember, vagy nem?

E példák alapján elképzelhető ugyanis, hogy Méry Margit gyerekektől is gyűjtött, akik nagy lelkesedéssel adták elő a bemagolt szöveget. (Hogy ezt valóban az Ipoly mentén tette-e meg, vagy a Palóc mesemondó verseny valamelyik helyszínén, zsűrizés közben, arra szintén csak ő tudna hiteles választ adni.) Ez annál is inkább elképzelhető, mivel tájainkra vonatkozó mesegyűjtemények — B. Kovács István már említett kötete és a Baracai népköltészet, valamint Géczi Lajos Ungi népmesék és mondák című kötetén kívül — csak az utóbbi egy-két évben jelentek meg. Ami azt eredményezte, hogy mivel nem volt miből válogatni, a mesemondó versenyre benevezett tanulókat felkészítő pedagógusok szinte kivétel nélkül B. Kovács István könyveiből válogattak. (Már csak ezért sem ártana a pedagógusjelölteknek az egyetemeken, főiskolákon legalább alkalmazott néprajzot tanulniuk, hogy ilyen helyzetekben tudják, hol és mit keressenek!) Véleményem szerint egyébként Dél-Szlovákia bármelyik iskolájában találni olyan „mesemondó” — vagy inkább mesét tudó — tanulót, aki elő tud adni legalább egy szöveget a Malac Julcsából vagy újabban Magyar Zoltán valamelyik kötetéből.

Száz szónak is egy a vége: a szakember felelőssége, hogy a gyűjtött anyagot megfelelő forráskritikának vesse alá. S ha Méry Margit kötetében már korábban nyomtatásban megjelent szövegek olvashatók, ez nem mentesíti őt — de a kötet szerkesztőjét sem — a felelősség alól. A szakember abban is különbözik a jó szándékú amatőrtől, hogy felismeri az ilyen és ehhez hasonló csapdahelyzeteket. Ha másért nem, hát a szakmai önbecsülés miatt is oda kell figyelni, hogy a szakember mihez adja a nevét, főleg manapság, amikor bárki publikálhat „szakkönyvet”. Csak emlékeztetésképpen: 1989 után épp a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság volt a legelső magyar civil szerveződés Szlovákiában, és az eltelt tizenöt évben éppen ez az a tudományág, mely igen tekintélyes, nemzetközi mércével is mérhető eredményeket produkált. Tehát ügyeljünk rá, hogy a különféle áltudományok és egyre gyarapodó lógiák miatt (ami már egy másik nóta, mint fent utaltam rá!) ne kelljen sem Liszka Józsefnek, sem a többieknek a maga fajtáját szégyellnie mások igénytelensége miatt. Ha pedig már megtörtént egy ilyen szerencsétlen eset, akkor talán a szakmának is illene felhördülnie. Pusko Gábor