A posztimpresszionista majdnem körül

CSEHY ZOLTÁN

„Majd, (nem én: / én nem.)” – így hangzik, ennyi Tandori Dezső Kotyogó-kő egy korsóban című verse, mely a legendás Egy talált tárgy megtisztítása című kötet egyik jellegzetes darabja. Nincs főnév, melléknév, nincs ige: a (látszat)jelentéktelenségből tart a lényegi felé, a marginálissá degradálttól a központi jelentés felé. Tandori a „másodrendű” vagy kiegészítő, pótlólagos funkciójú nyelvi megnyilvánulásokkal tudta megteremteni a hiányzó főnév és a hiányzó ige birodalmát. Robert Helps zenei világa is ehhez a technikához áll közel. Zongorakvartett című, 1997-ben komponált művének tételei az egyetlen Scherzót leszámítva úgyszólván „marginálisak” vagy kiegészítő karakterűek. Az Előjáték még helyénvaló gesztusnak látszik, ám nyomban utána Intermezzo következik, majd a Scherzót egy hosszabb Utójáték, azt pedig egy Coda követi, melynek „marginalitását” jelzi az is, hogy szokatlan alcíme is van: „A zongorista pletykája.” Az öt tétel végeredményben a lényeg megközelítése, és e megközelítés által mondja ki magát az általa fürkészett igazságot. Az előjáték zongoraszólójának gondolati közlendője visszatér a negyedik tételben, azaz az utójátékban, de a keret kialakítását megakadályozza az ironikus zárlat, mely felülírja a mondandó kezdeti komolyságát. Szétáradás – intimitás – sebesség – elidőzés – megkérdőjelezés: nagyjából így jellemezhető az öt tétel, mely lényegében öt szemszögből közelít az elhallgatott lényeg absztrakt valóságához. A tandoris majd, a majd nem, illetve a majdnem játéktere ez.

A „nem én: én nem” tükörpozíciója szintén érvényes Helps zenei világára. Helps (akárcsak Tandori) gyakorta él a hommage műfajával. Hommage a Rachmaninoff vagy Hommage a Fauré című alkotása az érzékeny belehelyezkedéseken túl eleven interpretációk is: kipárlatolásai egy életműnek vagy szerzői gesztusrendszernek. (Ezen a cd-n nem hallhatók). Ugyanilyen jellegű viszont a záró szám, John Ireland Elsötétült völgy című művének (1919 körül keletkezett) zongoraátirata, melyet maga Helps játszik. A mű impresszionista karakterű „franciás” darab, melyben Ireland kimunkált, mesteremberi alapossága is ügyesen konzerválódott.

Helps legismertebb alkotása alighanem a zongorára írt Shall We Dance, mely 1994-ben keletkezett, és gyakorlatilag az egyéni és a zenetörténeti múlt nosztalgikus visszaérzése, kísérlet valamiféle retrospektív játékra az én körül, az én tükrözése, az identitások sokféleségének tudatosítása, mint Tandori fenti versében. A zene könnyen áradó, kalandozó-rapszodikus, kész posztromantika, mondhatnánk, érzékenysége révén válik mégis megragadóvá. Ott motoszkál benne Ravel, a szerző anyja által játszott régi valcerek világa, vagyis ez a zene nem más, mint meditatív otthonkeresés, az egykori én illuzórikus szilárdsága, tisztasága és magabiztossága utáni vágy.

Jómagam a kürtre, hegedűre és zongorára írt Postlude című 1964-es darabot tartom a legsikerültebbnek, mely Ron Schaaper kürt- és Janine Jansen hegedűjátékának köszönhetően különösen karakteres. Maga a cím is hiányérzetet keltő: valami zárlatszerűséget sugall, s itt jogos is ez az érzés, hiszen a mű a Szerenád című nagyobb kompozíció önállósult része, ahogy az itt hallható, 1960-as keltezésű Nocturne is. A két részlet remek átvezetés Ireland világába, Debussy, Ravel zenei univerzumának angol leágazásába.

A cd-n a Spectrum Concerts Berlin vagy Helps előadásában hallhatók a válogatott művek. A Spectrum Concerts Berlin 1988-ban jött létre, s céljául a kortárs amerikai zene európai népszerűsítését tűzte ki.

Milton Babbittnek, a kísérletező, Helps leleményességét és jelentőségét sokszorosan meghaladó zeneszerzőnek tulajdonítják azt a mondást, miszerint „Helps nemcsak a zongoristák zongoristája és a zeneszerzők zeneszerzője, hanem a zongoristák zeneszerzője és a zeneszerzők zongoristája is.” Ha a kijelentéssel nem értek is egyet, annyi biztosnak látszik, hogy a Helps-cd a Naxos Amerikai Klasszikusok című (egyébként meglehetősen vegyes színvonalú) sorozatának figyelemre méltó darabja.

Helps 2001-ben hunyt el, idén lenne kereken nyolcvanesztendős.

(Robert Helps: Shall We Dance – Piano Quartet – Postlude – Nocturne, Naxos, 2004.)