A politikai nyelvhasználat jelképrendszere

Egy demokratikus társadalomban a politikusok azok, akik törvényjavaslatokat dolgoznak ki, nyújtanak be és hagynak jóvá. Vagyis a törvények által szabályozzák, irányítják az életünket. A politikai vezetőket választjuk, éppen ezért a politikai szereplők (párt, személy) a választások előtt különböző médiumokon keresztül intenzívebb kommunikációt folytatnak lehetséges szavazóikkal. Az egyik leggyakrabban használt kommunikációs csatorna a plakát és az óriásplakát, amely napjainkra kikerülhetetlen lett: hozzátartozik a települések modern látképéhez, az utak mentén akarva-akaratlanul olvassuk őket. A politikai nyelvhasználat vizsgálatában a tárgy nyelvészeti kutatása mellett egy másik paradigma is érvényesül, amely a politikai tudás értelmezési módját kívánja leírni. Ide tartoznak azok a törekvések, amelyek a politikai szimbólumok kutatásával, valamint azok értelmezésével foglalkoznak (lásd például Harold Lasswell, Murray Edelman, Clifford Geertz, Szabó Márton vagy Korbai Hajnal munkásságát). A politikai szimbólumok jelentésmezejének vizsgálata egyrészt szorosan kapcsolódik a nyelvészeti kutatásokhoz, másrészt számos ponton el is tér tőlük: más a problémafelvetés, más a kiindulópont és végeredményben a következtetés is. Ahol a szemantikai elemzők politikai nyelvi jelenségeket írnak le, a másik paradigma képviselői a politikai szimbolizáció folyamatait ragadják meg. Érdemes azonban már itt megjegyezni, hogy az ember legfontosabb és legátfogóbb szimbólumrendszere maga a nyelv és a beszéd. A politikai szereplők mindig nagy jelentőséget tulajdonítanak szavaiknak, tetteiknek. Még akkor is, ha látszólag hétköznapi, közönséges dolgokról van szó. A politika világában ugyanis „közönséges” események szoktak lejátszódni, ismert és megszokott dolgok történnek velünk és körülöttünk: valakik valahol kimondanak egy szót, kezükbe vesznek egy tárgyat, megszólítanak valakit, felidéznek egy eseményt; összegyűlnek valamit megbeszélni vagy megtenni stb. Bizonyos körülmények között és feltételek folytán azonban a mindennapi dolgok, események és kifejezések nemcsak egyszerűen valamit jelentenek, hanem jelentőségre tesznek szert; az első olvasatban semleges jelenségekhez érzelmek, akaratok és küzdelmek kapcsolódnak. Vagyis azt tapasztalhatjuk, hogy adott politikai közösség tagjainak gondolkodása és cselekvése mintegy ezek köré a dolgok köré rendeződik, amelyek így kitüntetett jelentéshordozó elemekké válnak, valamilyen módon jelzik és szervezik a politikai életet. Ezek azok a szavak, amelyek tartalmáról jobbára mindenkinek van véleménye, társadalmi pozíciójától és iskolai végzettségétől vagy foglalkozásától függetlenül. Szabó Márton szerint ez az értelmezés akár meg is fordítható. Szerinte, ha egy adott közösség politikai nyelvhasználatában megtaláljuk azokat az általánosan használt és politikai tartalommal bíró szavakat, amelyekről társadalmi pozíciójától függetlenül mindenkinek van véleménye, akkor lényegében a közösség politikai kulcsszimbólumaira leltünk rá, arra a kevés alapszóra, amelyekkel a nyelvi-politikai közösség tagjai elgondolják saját politikai valóságukat. A politikai szimbólumokat ezért az adott ország társadalmi, politikai, történelmi, gazdasági kontextusában kell vizsgálni. Vagyis ismerni kell ezt a kontextust ahhoz, hogy az adott ország politikai pártjainak szlogenjeit a lehető legteljesebb módon interpretálni tudjuk. A politikai jelmondat ugyanis mindig egy célközönséghez szól, az adott közönségnek próbál üzenetet közvetíteni. Lasswell állítja, hogy a politikai kulcsszimbólumok egyik legfontosabb funkciója az, hogy közösségi identitásokat teremtsenek. Ezek a szimbólumok olyan szavak, szókapcsolatok, melyek sokféle értelmezésük mellett mégis az összetartozás érzését keltik, vagyis a közösség minden tagja számára ugyanolyan vagy hasonló értelmezési keretet közvetítenek. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy az identitásteremtés mellett az ellentét, a kritika, a vita is a kulcsszimbólumok mentén bontakozik ki. Ennek kitűnő példája a választások előtti „szlogenháború”, amikor a pártok igyekeznek a lehető legjobb jelmondatokkal megnyerni a választók szavazatait, és sokszor éppen az ellenfél kulcsszimbólumaira összpontosítva bírálják a konkurens politikai erőket. A politikai szimbólumok mindig hozzá vannak kötve egy társadalomhoz, politikai közösséghez és annak kultúrájához. Külső szemlélő számára lehetnek érthetetlenek, olykor egyenesen irracionálisak, hiszen az idegen nincs tudatában a fogalmak többletjelentésének. Akkor sem működik a politikai szimbólum, amikor valaki ugyan tisztában van a konnotációs jelentésekkel, azonban ezek a jelentések nem hordoznak számára semmiféle érzelmi töltetet. A fentiek gyakorlati működésének bemutatására kitűnő példa a 2010-es szlovákiai parlamenti választásokon a Magyar Koalíció Pártja által használt „MKP a hűség pártja” szlogen, melynek kulcsszimbóluma a hűség. Az olyan magyar anyanyelvű számára, aki a szlovákiai kisebbségi politikai helyzettel, illetve ennek a helyzetnek a fokozatos időbeli alakulásával nincs tisztában, az adott szimbólum jelentésmezeje nem lesz teljes. Ahhoz, hogy ezt a kulcsszimbólumot a maga teljességében megértsük és konnotatív jelentését leírhassuk, tisztában kell lennünk az adott politikai, közösségi és kulturális helyzettel. Esetünkben ez a szimbólumválasztás reflektál a 2009 júniusában történt politikai eseményekre, amikor is az MKP-ból több politikus kilépett, és egy új pártot hozott létre Most‒– Híd néven. Így már érthetővé válik a kulcsszimbólum teljes jelentésmezeje. A szimbólum egyszerre tájékoztat arról, hogy az MKP hűséges a választókhoz, továbbra is hűségesen akarja képviselni azok érdekeit, és arról, hogy a pártban már csak olyan emberek maradtak, akik hűségesek mind a párthoz, mind annak értékeihez, így a választókhoz is. Ugyanakkor a konnotációs jelentésben megbújik egyfajta támadó jelleg a konkurens párt (a Híd) felé. Vagyis: ha én hűséges vagyok, akkor az, aki kilépett a pártból, nem az. Azaz elárulta a pártot, annak értékeit és ezzel együtt a választókat is. (Az új pártot azzal vádolta az MKP, hogy szétszakítja a szlovákiai magyar szavazóbázist, és ezzel elárulja a szlovákiai magyarságot.) A Híd azzal védekezett, hogy csupán új alternatívát kíván nyújtani azoknak, akik a nemzetiségek közti együttműködésben látják az ország jövőjét. S hogy milyen kulcsszimbólumokkal ragadják meg a Híd szlogenjei az általuk alkotott, illetve újraalkotott valóságot? Íme, néhány példa: erő, tapasztalat, felelősség, megoldás... és számos további olyan kulcsszó, amelyek a megfelelő környezetben kiváltják a befogadóból a kívánt hatást. Ez a fajta kommunikáció áthatotta a 2010-es szlovákiai parlamenti választásokat, és kiválóan megfigyelhető volt a 2014-es helyhatósági választások kampányában is. Kelemen AndrásA szerző a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karának doktorandusza