A magánszféra és a közélet hangsúlyai

MIKLÓSI PÉTER

Másnap, hogy már beszélgetni kezdünk, viszont hamar kiderül: az élet adta helyzet hozta ekképp. Eleinte, még egyetemistaként – amikor házasságot kötött, és 22 évesen az első fia született – ez volt a kézenfekvő megoldás. Később, az akkorra már négytagúvá bővült família az időközben felnőttekké vált fiúkkal, Ábellel és Jonathannal hosszú-hosszú évekig egy szűkös dunaszerdahelyi lakásban élt. S csak hat-hét esztendeje köttetett a családi megegyezés a régi felújításáról. Nincs három generáció együtt, a mama másik házban lakik. A művésznő az igazszólás természetességével hozzáfűzi: gimnazistaként különösen szorosan kötődött Dunaszerdahelyhez, máig is szereti ezt a várost, noha a kisvárosi létnek számára azért hátrányai is vannak. Mint mondja: az ember nomád, hiszen fizikai és mentális értelemben sok mindent másutt kell beszerezni mindabból, amire valakinek szüksége van. Egyébként most sem nyújtjuk hosszúra a beszélgetést, mert Németh Ilona Munkácsy-díjas képzőművész éppen hogy csak hazaért Pozsonyból, s estig még útitáskákat kell pakolni, mert férjével, Ravasz Marián építésszel másnap reggel Velencébe, a 2013-as biennáléra indulnak. Beszélgetésünk alaphangja azonban más vágányról indul.

Egy lapinterjúban még a kétezres évek elején azt nyilatkozta, hogy vannak olyan társadalmi szituációk, amikor muszáj közéleti szerepet vállalni. Bő tíz évvel később is még hasonló módon gondolkodik?

Még inkább. Ugyanis a mindennapok dolgai úgy alakulnak, hogy depolitizálódás helyett az ellenkező irányba megyünk. Szakmai döntéseimben az utóbbi években így még erőteljesebben közrejátszik a közéleti véleménynyilvánítás igénye és kötelessége.

A munkáiban ez milyen mértékben jelenik meg?

A világos nézetalkotásig. Amíg a kilencvenes években az univerzálisnak mondható kérdésekkel foglalkoztam többet, mostanában – a művészet eszközeivel – a politika mindennapi vetületeinek dilemmái is hangsúlyosan foglalkoztatnak. Egyszerűen nem tudom kikerülni őket.

Pedig szeretné? Vagy szerette volna?

Nem, hiszen a művészet dolga a válaszkeresés is. Például az első Fico-kormány időszakában konkrétan a szlovák–magyar viszony látványos megromlása aggasztott, míg 2011-től már a magyarországi helyzet. Az utóbbihoz fűződő kétségeimet az akkor Budapesten megnyílt, majd Kassán és Brünnben is bemutatott kiállítás-sorozattal jeleztem. Ez lényegében politikai állásfoglalás is volt.

Bár hangsúlyozni szokta: ön képzőművész, és nem politikus!

Persze. Semmiképpen sem vagyok politikus, viszont úgy gondolom, hogy képzőművészként és értelmiségiként, civilként is van mindenkor fölvállalandó szerepem.

Egy helyütt arról szintén szólt egyszer, hogy az édesanyja vendéglőscsaládból származik, ami ugye a nyitottabb, beszédesebb világ helyszíne. Németh Ilona habitusában netán itt keresendők az emberek, a közélet iránti nyitottság, fogékonyság eredői?

Erre még sohasem gondoltam, viszont eléggé érdekes a fölvetés. Ráadásul a nagyapámat – ahogy akkoriban szokás volt mondani – a falu bölcsének tartották, ő volt a református gyülekezet gondnoka, de később párttitkár is...

Evvel távolról sem volt egyedül. Sorolhatnók a példák tucatjait.

Nyilván igen. Ő mindenesetre napi szinten osztotta a tanácsokat, a különböző szituációkban az élre állva irányított vagy döntött. De mindemellett a családunkban mindig többféle, olykor egymással szöges ellentétben álló meggyőződés élt, így hát folyamatos véleménycsere uralta a hétköznapokat.

A képzőművészekre, állítólag, különös hatással van a természet ritmusa, az évszakok váltakozása. Önre is?

Nem vagyok időjárásfüggő, de nagyon kedvelem a tavaszt meg az őszt. Talán mert évről évre a visszavonhatatlan változásokat hozzák.

Installációiban – tartalmilag s fölfogásban – mennyire van jelen a magánszféra, illetve a közélet? Vagy akár a magányszféra jeladásait is számba vehetnők?

Ezeket az arányokat még sohasem méricskéltem, a munkáimban kifejeződő hangsúlyok pedig változnak. Amikor fél évig például Amerikában voltam, akkor a társadalmi és nemzetiségi identitás kérdései foglalkoztattak sokkal erőteljesebben. Hogy honnan jöttem, hogy ki vagyok. Elsősorban arra összpontosítok, ami énem mélyéről jön, és az engem alapvetően érdeklő kérdésekre igyekszem őszintén válaszolni. Azokra a kérdésekre és dilemmákra, amelyeket tisztázni kell. Így a különböző akcentusok búvópatakszerűen bukkannak elő, hogy azután egy újabb téma felé sodródva átlényegüljenek valami másba. Volt például olyan időszak, hogy kifejezetten a családdal, a nemiséggel, női mivoltommal foglalkoztam. Akadtak, akik ekkoriban azt mondták, hogy ezek feminista munkák, noha nekem semmi ez irányú elméleti műveltségem nem volt. És hát a szó hagyományos, szűkebb értelmében egyébként sem vagyok feminista, hacsak nem azt tartja valaki annak, hogy nézetem szerint a férfiak és a nők egyenlők. Az persze már más kérdés, hogy a teljes társadalmi berendezkedésben, a hatalmi struktúrában – kezdve a vallástól és a keresztény hagyományainktól az egyszerű mindennapjainkig – ez megoldatlan problémaként él, tehát ebben az értelemben nyugodtan mondhatom magam feministának is. Pont ezért kell valamiképpen reagálni rá, szembenézni a köznapi valósággal.

Önmagában lezárta ezt a dilemmát, vagy még nyitott kérdésként kezeli?

Nyitott vagyok iránta és elmélyedek benne. Mert csakis így tudok elindítani magamban egy-egy mások felé is közvetítendő gondolatmenetet. Természetesen ez több más aktuális kérdéskörre is vonatkozik.

Például?

Most például a holokauszt témája szintén élénken foglalkoztat. Természetesen mindig is foglalkoztatott ez a kérdés, de az intenzív érdeklődést aktuálisan egy személyes találkozás indította el. Annak az idős hölgynek a sorsa, akit még gyermekkoromban ismertem meg, és akivel annak idején néha több órát is eltölthettem gyermekkorom egy szakaszában. A közelmúltban egy kórházban egyszerre csak – negyven év múltán! – újra meghallottam a hangját. Aznap, ott a kórházban eszembe jutott az egész gyermekkorom, azzal a múltból föltörős emlékkel, hogy annak a néninek egy tetovált számsor volt a karján! Akkoriban régen viszont egyetlenegyszer sem került szóba, hogy ő honnan menekült meg, honnan sikerült visszajönnie. A borzasztó az, hogy most is csupán egyszer tudtunk beszélgetni, mert újratalálkozásunk után három héttel meghalt. Ez a személyes találkozás ellenben így is föltépett bennem egy zsilipet. Amögött pedig fölsejlett gyermekkorom egyik szakasza, amiből most, évtizedek távolságából egészen más összefüggéseket értek meg. Műalkotásként talán egy videoinstallációban látom a szóban forgó sorstragédia, az erre épülő téma megelevenedését.

Mikor erős, karakteres, tartalmas egy installáció? Bolygatom ezt azért is, mert számomra, laikusként, az installáció az ötletek és a tartalmak művészete. Nemcsak a szem, hanem a többi érzékszerv bekapcsolódására, esetleg még lelki azonosulásra is épít.

Azt tudom, mikor gondolom egy dologról, hogy sikerült; hogy azt most eltaláltam. Vagy ha a képzőművészeti installációt szemlélők reakcióiból azt látom, hogy alkotásommal olyat tudtam közvetíteni, amiből ha esetleg nem is egyforma dolgot olvasnak ki, de a különböző műveltségű emberek az alapgondolatból kiindulva megtalálják benne a maguk olvasatát. Más szavakkal: ha a munkáimban valami olyat tudok létrehozni, amivel úgy sikerül megérintenem az emberek érzékenységét, hogy az alkotás fókuszába állított kérdést ne tudják távol tartani maguktól. A holokausztnál maradva: olyasmit szeretnék közölni, hogy aki azt a munkámat majd megtekinti, az mind a történelemnek, mind az események lelki feldolgozásának részese legyen.

Jól érvelek, ha az installációt a képzőművészet egyik tényleg emberközeli, köznapi léptékű, ám kevéssé népszerű formájának értelmezem?

Nálam, más megközelítésben, ez úgy jelenik meg, hogy nekiállok foglalkozni egy-egy témával vagy anyaggal. Majd elkezdem keresni hozzá a megfelelő művészeti médiumot. Az installáció esetében ugyanis nem a médium a meghatározó, hiszen sokkal inkább egy gondolathoz, valami érzethez kötődik. Számomra a dialógus és annak átadása az igazi motiváció, ehhez kell megtalálni az eszközt és a formát. Műfaji meghatározását tekintve az installáció térberendezést jelent. Szerepelhet benne hang, fény, tárgyak, különböző anyagok – a cél mindennek komplex élményt adó elrendezése. Ha a téma legjobb megfelelője mondjuk a film, akkor úgy; ha egy köztéri munka, akkor meg amúgy.

De ha ennyire „egyszerű” az egész, miért annyira szokatlan?

Szerintem azért, mert új művészeti ág. Negyven-ötven éves „múltja” van, míg például a festészetnek több ezer éve volt, hogy megszokjuk. Bár fölmerülhet az a kérdés is, hogy a mindennapjainkban mennyire játszik szerepet a (képző)művészet mint olyan, illetve mennyire adatik meg hozzá a megfelelő oktatás. Mert ha az befejeződik például a 20. század elején, úgy nehezen elvárható, hogy valaki nyitottan viszonyuljon a kortárs művészethez. De a film meg a videó, a képek és azok időben zajló folyamatainak térhódítása révén ez talán módosulhat.

Az installációs művészet volna esetleg a legalkalmasabb eszköze annak, hogy az alkotó kifejezze: mennyire összezavarva élünk a valós és a médiák által irányított virtuális világban?

A jó művészet segíthet eligazodni a világban, ami persze nem műfajfüggő. Még ha a művészet sokak szemében mostanában a legmarginálisabb dolog is, a jó kultúra és a jó művészet nélkül nem létezhet egészséges társadalom.

Van határ, hogy mi a jó, a minőségi művészet?

Az mindig közmegegyezés kérdése. Van egy szakmai és egy szélesebb körű közmegegyezés. Mint az életben mindenben, mindenütt.

A világ manapság ártatlanként vagy bűnözőként kezeli a kisembert?

Ez a két fokozat van?...

Szerintem igen. Elég belehallgatni a hírműsorokba. Vagy az lehetne a túlélés egyik titka s reménye, hogy valaki ne legyen rossz pillanatban rossz helyen? Szemléltető példaként itt van a májusi bostoni maratonon történt tragédia!

Sajnos, ezzel nemigen lehet bármit is kezdeni. Tény, az ilyen események valóban annyira megbéníthatják az embert, hogy szinte mozgás- és döntésképtelenné válik; bár az is kérdés, hogy hol? Mert ha mondjuk a mi régiónkat figyelem és itt azt, hogy a politika miként kezeli a kisembert, akkor bizony azt is mondhatnám, hogy hülyének nézi. Ezért ebben az ellentmondásos világban és információözönben olykor igazán nehéz meghozni a döntéseinket. Így hát egyszerűen meg kell szabni és kimondani – a demokrácia fokmérőjeként – a valós értékeket és azok paramétereit. Azután pedig aszerint tájékozódni. Hiszen aki napról napra a zavarok halmazával küszködik, nem tudhatja magát mérvadó értékekhez kötni.

Miért fontos, hogy az ember ezekben a mai, zagyva hétköznapokban is vállalja önmagát?

Hogy meg lehessen győződve az objektív és valódi értékek mentén hozott döntéseinek helyességéről. Mert akkor nem fog ódzkodni a civil kurázsi vállalásától sem.

A művészetnek ezért kell szemünkbe mondania, hogy a világ igenis, ilyen meg ilyen – szemben a valóságot tömegáruként szépelegve szépítő giccsel, esetleg a politikusok szavazatleső hordószónoklataival?

A művészetnek őszintének kell lennie. Hogy megfogalmazzon kérdéseket, hogy aktuális válaszokat keressen és ha lehet, adjon is. Ez nem aktuálpolitikát, hanem segítséget jelent, hogy bárki elgondolkodhasson azon: hol tart a világ... Ez a művészet egyik elsődleges szerepe. Jelesül ezért jelent számomra újra meg újra örömet, ha új kiállításokkal lehetek jelen valahol.

És Velence?

Azért utazunk oda kétévente, mert szerintem szükséges tudni, hogy a kollégák aktuálisan éppen min gondolkodnak, és a gondolataik kifejezésére milyen eszközt tartanak a legmegfelelőbbnek. Ez szintén elmaradhatatlanul fontos. Idén azért is megyünk, mert az egyik egyetemi doktoranduszom képviseli Szlovákiát az idei Velencei Biennálén.