A korrupció örök, csak a forma más

Miért kezd el egy történész foglalkozni a korrupcióval?

Mert aktuális a téma. Olyan, aminek terjedelmes és nagyon bonyolult múltja van, és nagyon aktuális jelene. Szerintem a történetírás egyik funkciója az is, hogy aktuális jelenségekre világítson rá a múltjuk kutatása által. A téma kapcsán pedig nagyon sok kérdésre találunk válaszokat: például, hogy melyek azok az intézkedések, amelyek a korrupció elleni harcban működnek, s melyek nem. Vagy miért van az, hogy bizonyos korrupciós viselkedésformák állandóan jelen vannak, míg mások átalakulnak vagy teljesen eltűnnek. Ezzel egy újfajta hozzáállást próbáltunk alkalmazni a történetírásban. Eddig ugyanis leginkább nemzeti történelmet szoktak a történészek kutatni és írni, ami olyan szövegek vagy mondhatjuk úgy is, történetek létrejöttéhez vezetett, amelyek a nemzeti tudat építésére alkalmasak. A mi hozzáállásunk ehhez képest merőben más: itt ugyanis egy bizonyos jelenség áll a középpontban, s azok a társadalmi és szerkezeti összefüggések, amik azt lehetővé teszik. Ilyen szempontból másodlagos, hogy konkrétan mondjuk Milan Hodža vagy Tisza István korrupt volt-e, a lényeg, hogy hogyan működött a rendszer.

Próbáljuk meg tehát történelmileg definiálni a korrupció fogalmát!

Sokféle meghatározás van, de mindegyiknek közös nevezője, hogy az, aki korrumpál, és az, akit korrumpálnak, bűncselekményt követ el, tehát van egy jogrend, amely az adott tevékenységet vagy viselkedésformát törvényellenesnek minősíti. Ez azért fontos kritérium, mert a jogszabályok ezen a téren időben változnak. Például három évszázaddal ezelőtt a hivatali tisztségek pénzért megvásárolhatóak voltak. Ma ez a korrupció súlyos formájának számítana. Azonban a 17–18. században egyes országokban ez nemcsak hogy nem ütközött törvénybe, hanem a politikai rendszer legális alkotórésze volt. Van a folyamatnak egy harmadik résztvevője is, akinek a kárára megy a korrupció, ez pedig a társadalom.

Tény, hogy mára olyan méreteket öltött régiónkban a korrupció, hogy többek szerint a társadalom első számú problémájává nőtte ki magát. Volt már ilyesmire példa a történelemben?

Volt, gyakorlatilag az egész 19. és 20. század. Ha a Habsburg birodalom berkeiben maradunk, elmondhatjuk, hogy már a 18. század vége óta nagyon komoly probléma volt a hivatalnoki korrupció. De említhetnénk a választási korrupciót is, amely végighúzódott az egész 19. századon, s gyakorlatilag csak 1918-ban, a Habsburg birodalom szétesésével és az általános választójog bevezetésével sikerült kiirtani. S nem csupán a kampány – a korteskedések voltak korruptak, hanem maga a választási folyamat is, hiszen a választókerületeken belül csak egy helyen lehetett szavazni, s hangosan meg kellett nevezni a kiválasztott jelöltet. Nem csoda, hogy a dualizmus korában harminc éven keresztül egyhuzamban a Szabadelvű Párt volt hatalmon, melynek politikusai a választások során elképesztő módon visszaéltek az állami hivatalokkal.

Mi történik, ha a korrupció tényleg annyira elburjánzik, hogy átlép egy bizonyos határt? Mit mond erre a történelem?

Ismét találunk erre példát, s nem is kell messzire mennünk. A múlt század 70-es, 80-as évei, azaz a Kádár-korszak Magyarországon, s az úgynevezett normalizáció időszaka Csehszlovákiában. A korrupció ebben az időben akkorára duzzadt, hogy a 80-as évekre már nem volt olyan szférája a közéletnek, ahol ne kellett volna valakit lefizetni, vagy protekciót szerezni, ha valamit el akartunk intézni. Máig jól emlékszünk még az úgynevezett pult alatti kereskedelemre is, amikor csak a kiválasztottak juthattak hozzá egy-egy jobb minőségű áruhoz. De ekkor férkőzött be a korrupció az egészségügybe vagy az oktatásügybe is, ahol korábban oly nagy mértékben nem találkozhattunk vele. Mindez akkora méreteket öltött, hogy a rendszer összeomlásához vezetett.

Ön szerint tehát a túlméretezett korrupció okozta a rendszerváltást?

Egyike volt a kiváltó okoknak. Természetesen a gazdasági tényezők voltak a legfontosabbak – az, hogy a rendszer az alapszükségleteket nem bírta már kielégíteni. Ám a korrupció is nagyon erősen hozzájárult ahhoz, hogy az embereknek elegük lett a rezsimből. Nem a polgárok szabadság utáni vágya döntötte meg tehát a kommunizmust, hanem az, hogy a rendszer alapjaiban nem működött.

A korrupció tehát az előző rendszer egyik hóhérja volt, azonban a rendszerváltást követően szinte mindjárt új életre kapott. Sokak szerint a posztszocialista országokban sosem látott méretűre duzzadt, s már súrolja az emberek toleranciaszintjét. Ön is így látja?

Nem egészen. Először is, nagyon nehéz meghatározni, mikor volt nagyobb a korrupció: a múltban vagy most. Ugyanis állandóan változnak a formái s a szektorok, amelyekben a jelenséggel találkozhatunk. Nyilvánvaló, hogy ma a korrupció egy specifikus formája dominál, ez pedig a nagy biznisz és a magaspolitika törvényellenes összefonódása. S azt sem látom igazán, hogy a társadalmi érzékenység ezen a téren elért volna egy kritikus határt. Sokkal inkább egy kis kilengésű grafikonnal szemléltetném a nyilvánosság hozzáállását. Vegyük például a Gorilla-ügyet, amely az utóbbi évek legnagyobb politikai botránya volt: néhány nagyobb tüntetés után kifulladt az egész.

Miért van az, hogy a politikai korrupció valamennyi posztkommunista országra jellemző?

Mert a rendszerváltás után a vagyon redisztribúciója, azaz a privatizáció politikai alapon ment végbe. Ekkor indult be az a modell – a politika és a biznisz összefonódása, ami a mai napig tart. Vladimír Mečiar érdeme, hogy ez nálunk így indult, ám az utána következő kormányok sem változtatták meg alapjaiban a rendszert, inkább csak tovább cizellálták. Ebbe belelépett egy nagyon fontos tényező: az EU, amely egyrészt abba az irányba hatott, hogy rákényszerítette a csatlakozni akarókra a korrupcióellenes jogszabályok elfogadását, másrészt viszont a különféle európai alapokból érkező hatalmas pénzösszegek által a korrupció új színterét hozta létre.

Mégis minek kellene történnie, hogy ez megváltozzon?

Egyetlen dolog vethet véget ennek a rendszernek, mégpedig az öntudatos polgár, aki nemcsak passzívan tiltakozik a korrupt praktikák ellen, de akaratát a választásokon is kimutatja, azaz nem választ korrupt politikusokat. Ez egyelőre nincs így. A nagy korrupció láttán az emberek ugyan dühösek és frusztráltak, de felmérések kimutatták, hogy a hazai lakosság körülbelül 30%-a hajlandó csúszópénzt fizetni, s 10% ráadásul úgy, hogy ezt senki sem követeli tőlük. Bizonyos értelemben össztársadalmi skizofrén állapotról lehetne beszélni. A felmérések szerint a korrupciót stabilan a társadalom 80–90%-a károsnak és elítélendőnek tartja, de ugyanakkor, nagyon kevesen – 10–12 % – hajlandóak feljelentést tenni, aktívan fellépni ellene.

Ezek szerint a politikusok nyugodtan folytathatják korrupt praktikáikat? Mi lehetne az a töréspont, ami megállítaná őket?

Ha a lopás olyan mértékűvé válna, hogy lebénítaná az egész rendszert.

Bizonyos ágazatokban, például az egészségügyben ez már közelít. Mi lenne az a szint, ami valóban megrengethetné a rendszert?

Olyan mértékű korrupcióra gondolok, aminek következtében egész régiók vagy lakossági csoportok süllyednének súlyos szegénységbe, s ez nem csupán a lakosság 10–15%-át érintené. Ez ugyanis kevés a forradalmi hangulathoz.

Ön szerint mennyire reális, hogy ez bekövetkezik?

Ezt nagyon nehéz megjósolni, minden attól függ ugyanis, mennyi pénzt sikerül belepumpálni a korrupciós „redisztribúciós” rendszerbe. Az elmúlt tíz év tapasztalatai azonban azt súgják, egyelőre működik a rendszer. Nagy kérdés, mi történne, ha adott esetben az egyik napról a másikra elesnénk az EU-s pénzektől, ugyanis a legfelsőbb szintű korrupció nagyrészt ezeken élősködik. Nagyon valószínű, hogy a hangsúly újra áthelyeződne az állami költségvetésre, amely már nem biztos, hogy elviselne egy ilyen méretű korrupciót, s valóban feszültségek keletkezhetnének.

Miért van az, hogy a korrupció évszázadokon át képes fennmaradni, s csupán a formája változik, nem a lényege?

Mert elsősorban pénzről és hatalomról szól.

Ezek szerint nincs politika korrupció nélkül? Máshogy nem is lehet csinálni?

Bizonyára lehet. Csak ha például megnézzük a fejlett nyugati demokráciákat, nem nagyon látunk olyat, hogy valaki korrupciós botrányok ellenére három vagy négy cikluson át legyen miniszterelnök vagy belügyminiszter. Tehát egy ideális demokráciában is hatalomhoz lehet jutni és kormányozni, de csak egy korlátozott ideig és a törvények és bizonyos erkölcsi normák betartása mellett. A nagy korrupció lényege azonban az, hogy hosszú távon biztosítsa az üzlet politikai oldalát – tehát hatalmon tartsa a korrupt politikusokat, akik megteremtik a biznisz lehetőségét, és politikai fedezetet biztosítanak az érintettek számára.

Miért van az, hogy a mi térségünkben ilyen jól megy a politikai korrupciónak, míg másutt – főleg a skandináv államokat szokás emlegetni – sokkal tisztább a közélet?

Elsősorban a társadalmi hozzáállásban van különbség. Ezekben az országokban nagyon erős a társadalmi nyomás az irányban, hogy ha valaki hibázott, annak legyenek is következményei, minimálisan olyan formában, hogy az illető kivonul a politikából. Fontos közös jellemzője a fejlett demokráciával rendelkező országoknak, hogy nem forradalmi vagy krízishelyzetekben jöttek létre, hanem a rendszer hosszú időn keresztül épült ki, tehát öntudatos polgári hagyományokra támaszkodik. Ne feledkezzünk meg arról, hogy Közép-Európa a 20. században folyamatosan forradalmi helyzeteken ment keresztül, s a legstabilabb időszak a kommunista éra volt, ami magában is nagyon problematikus korszak volt, a korrupció szempontjából is. Itt állandó rendszer- és elitváltások voltak, amik jellemzően vagyon-újraelosztással is jártak. Ezek mindig arról szóltak, hogy az éppen hatalomhoz jutott politikai elit megpróbálta kialakítani a gazdasági és társadalmi bázisát. Egy politikai rendszer fenntartásához ugyanis elég egy 30%-os stabil választói támogatottság, amit megfelelő választási rendszerrel és különböző csoportok ad hoc megnyerésével fel lehet tornázni akár 60%-ra is.

Végezetül, van egyáltalán arra remény, hogy megküzdjünk a korrupcióval? Van ilyesmire történelmi példa?

Van, s az is elmondható, hogy ahhoz, hogy egy korrupcióellenes intézkedés sikeres legyen, erős érdeknek kell mögötte állnia. Vegyük példaként a már említett 19. századi hivatalnoki korrupciót, amely komoly gondot okozott, s amelyet szinte maradéktalanul sikerült felszámolni. Az uralkodóház felismerte ennek súlyát, ahogyan azt is, hogy a jelenség egyik fő oka a hivatalnokok alacsony bére, amelyből gyakorlatilag nem lehetett megélni. Amint ezen a téren változás állt be, visszaszorult a korrupt magatartás is. Más a helyzet a választási korrupcióval, ahol már nyilvánvalóan hiányzott az uralkodó elit politikai akarata, így a változást csak az általános választójog bevezetése hozta meg. Szükség van tehát a komoly politikai akaratra, amelynek az alapja lehet az, hogy a politikai spektrum egy jelentős része kiszorul a hatalomból, vagy alapulhat egy erős társadalmi nyomásra is, amely kikényszeríti a politikusok önreflexióját.