A könyv tekintete előtt élünk

Hamost mondjuk esszét írnék, s nem a balatonfüredi Ünnepi nKönyvhét megnyitó beszédét tartanám, ezt a címet adnám íránsomnak: A könyv tekintete előtt élünk. Hadd mondjam el, hogy miért.

Öt évvel ezelőtt, 2000-ben, Vörösmarty Mihály születésének 200. évfordulóján, a költő komor fenségű negatív utópiáinak ihletésében verset írtam a könyv vagy pontosabban a könyvkultúra haláláról. Engedjék meg, hogy e vers záró strófáját most ideidézzem:

Mint szerzetescellák tölgyajtaja,

mely mögött az egyén megszületett,

bezárul az utolsó könyvlap is,

s mi végleg a néma, személytelen

űr sivatagába kizáratunk.

Az akkori sötét, reménytelen látomásomat Vörösmarty ismert könyvvíziója mellett természetesen azok a tanulmányok, írások ihlették, amelyek a könyvcivilizáció, az ún. Guttenberg-galaxis végét jósolták s jósolják ma is, s azok a statisztikák, amelyek szerint világszerte gyorsan zsugorodik az olvasással töltött szabadidő, olvasás helyett inkább tévézünk és videofilmeket nézünk. S a sajtónak az a híre is benne van e vers textúrájában, hogy állítólag lassan visszasüllyedünk az analfabetizmusba, a gyermekeink, a mai fiatalok már a szó szoros értelmében nem vagy csak gyengén tudnak olvasni, s Magyarországon a felnőttek nyolcvan százaléka is rosszul teljesít az olvasási feladatokban.

Igen, mindez talán érvényesen benne van az idézett versben, csakhogy a vers érvényével párhuzamosan az utóbbi hónapokban, években egy másik evidencia is láttatja magát. Az elparentált könyv mintha megéledne a poraiból. Utaljunk itt csak az idei József Attila-jubileum, valamint a Költészet Napja körül kialakult versreneszánszra és a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál sokadalmára, vagy a még mai napig is zajló Nagy Könyv mozgalomra. Az irodalom, a könyv megint tömegeket látszik mozgatni, mint a „régi szép időkben”. Hol hát az igazság?

Menjünk még közelebb a tárgyunkhoz!

A Könyvnek mint egy égi Eszme megnyilatkozásának, egyfajta metafizikai Igazság letéteményesének a funkciója az Isten nietzschei halálával valóban megszűnt, de a nyomtatott betű ma — más funkcióval — újraéledni látszik. A könyv, amelyet már Vörösmarty is az „országok rongyának” nevez, most egyfajta kozmikus-emberi működés részeként kér szót.

Olyan mitológia, történet hordozója kíván lenni, amely az emberi jóról és rosszról szól, de nem isteni kinyilatkoztatásokat és törvényeket tartalmaz, mint az első Könyv, a Büblosz, hanem azt fejezi ki érvényesen, hogy a benne foglalt emberi kreativitás mennyire tud visszahelyezkedni a kozmikus rendbe.

Szélsőségesen racionális és új-materialista világunkban az ember újra szomjazni kezdi a mindenséggel való szimbiózis érzését, a hitet, a spirituális élményt, a lélek újra kinyújtózik a csodák, a metafizika felé. Következésképpen rosszabbik esetben megnő az igény az olcsó és hamis ún. ezoterikus irodalom és Paulo Coelho könyvei iránt, a jobbik esetben pedig az olvasó a klasszikus értékek, A Pál utcai fiúk, az Egri csillagok (amint tudják, ezek a művek kerültek a Nagy Könyv-lista élére) és a jó költészet után nyúl, esetleg García Márquez regényeit, a mágikus realizmus műveit olvassa.

De így is, úgy is visszatalál a könyvhöz. A könyv lesz számára az az ablak, amelyen keresztül önmagán túlra lát, s ott az ember végtelen képességeinek az összegzését, s a hitet, a kutató szellemet visszaigazoló rejtélyes világtörvényt találja.

Kertész Imre írja a Táborok maradandósága c. esszéjében: „Amióta Nietzschétől megtudtuk, hogy meghalt az isten, igen súlyos probléma lett, hogy... ki tartja számon az embert; magyarán szólva, hogy kinek a tekintete előtt élünk”. S az író, miután a mítoszokban megfogalmazódó törvényekről s az elbeszélés mítoszokat alakító szelleméről elmélkedik, így felel a saját kérdésére: „...egy bizonyos értelemben és egy bizonyos síkon kizárólag az elbeszélés szelleme kedvéért élünk, ez a mindannyiunk szívében-fejében szakadatlanul formálódó szellem foglalta el isten szellemileg kitapinthatatlan helyét.”

Nincs itt helyünk Kertész Imre eszméjének következetes végiggondolására, de — a tévedés lehetőségét természetesen fenntartva s enyhe képzavarral — én magamnak így fordítom le a mondandóját: A könyv tekintete előtt élünk.

Immár megint a könyvben, a Jó Könyvben, a jó történetekben, a jó versekben, egyszóval a mai mítoszokban van összefoglalva az a világról, az emberi életről, a jóról és rosszról szóló tudás, amelynek fényénél magunkat a harmadik évezred elején is megítélhetjük és amelynek jegyében még mindig érdemes élni.

Kívánok magunknak az idei, az alapító 1927-es évtől számítva hetvenkilencedik Ünnepi Könyvhéten sok ilyen Jó Könyvet!

Tőzsér Árpád

(Elhangzott 2005. június 2-án, Balatonfüreden, az Ünnepi Könyvhét megnyitójaként.)