A kiskultúra diszkrét nyári bája

LAKATOS KRISZTINA

Nagyjából ilyen a „kultúrbetét” egy „teljes szervezettségű” falunapon, amellyel ilyentájt, szezonban minden valamirevaló önkormányzat meglepi a népét. Két dolog miatt érdemes szóba hozni ezeket a rendezvényeket. Az egyik egy hipotézis. A szlovákiai magyar felnőtt lakosság túlnyomó többsége kizárólag a fent vázolt formában találkozik élő kultúrával. Vélhetően nem járunk messze a valóságtól, ha feltételezzük: minden tíz emberre, aki évente egyszer-kétszer elmegy színházba, megnéz egy koncertet (esetleg akkor is, ha családtagok nem érintettek a produkcióban), bekukkant egy könyvbemutatóra vagy irodalmi beszélgetésre, jut száz másik, aki ezt nem teszi. Nem igénye és/vagy nincs rá lehetősége. Szögezzük le gyorsan: ettől még lehet teljes, boldog, egészséges életet élni.

De lépjünk tovább. És ez már tény. Aki veszi magának a fáradságot, hogy megnyitja a kisebbségi kormánybiztos honlapját, megkeresi a dotációk menüpontot, azon belül az élő kultúra statisztikáit, és végigfuttatja a kurzort a bő 1300 pályázat címe/elnevezése fölött, fél szemmel az igénylő szervezet nevét is követi, kiszűrve a magyar programokat, képet kaphat arról, milyen kulturális tevékenységeket érzünk a magunkénak és tartunk támogatandónak „közösségileg”. E sorok írója két igazán markáns tematikus csoportot fedezett fel: egyfelől itt vannak a gyerektáborok, másfelől azok a különféle napok, fesztiválok, amelyek a folklórt és a hagyományőrzést tűzik zászlajukra. Ez utóbbiak kapcsán álljon itt pár gondolat.

Ahogy az ízlés, úgy az érték, az értékítélet is szubjektív, általános érvényű megállapításként kétélű penge. Az azonban kimondható: ezen – kulturálisnak kikiáltott, úgy is kezelt, támogatott – rendezvények java része alig különbözik a falunapoktól, ahol a kultúra tulajdonképpen csak kísérő, mint szilvapálesz mellett a kis sör. (Miközben valakik énekelnek, táncolnak a színpadon, a vándor vurstli hánytató hajójában célérzékét vesztett polgár kissé megpihen, és máris jobban fogy a bor meg a babgulyás…) Ha pozitívan szemléljük, és miért ne: egy szűkebb közösségben (település, mikrorégió) építő, megtartó hatásúak ezek az események; megmutathatják magukat a helyi, környékbeli egyéni előadók, csoportok, mindenki jól szórakozik. Ha kritikusabban fogalmazunk: olyan produktumok jönnek létre, állnak össze, amelyeknek harminc kilométerrel távolabb már semmiféle súlyuk nincs, semmit nem mondanak. Egyébként: önmagában ez sem baj. Ha van más is. Ha a kisközösségi össznépi bulin túl más kulturális struktúrákat, intézményeket is építünk. Ha… A kérdés talán így áll: a szlovákiai magyarságban van-e olyan potenciál, amellyel figyelemre méltó kulturális értékeket lehet létrehozni?

Tamás Pál magyarországi szociológus a lapunkban tavaly zajlott Ki a magyar? vita kapcsán készített összegzésében nagyon pontosan írt a szlovákiai magyar társadalom modernizációs lemaradásáról. Érintette azt a kérdést is – elsősorban a jelenség gazdasági aspektusait kiemelve –, hogy ez a hátrány a szlovákiai magyar társadalom szempontjából paradox módon bizonyos szempontból előnyt jelent: konzerválja az eddigi etnikai közösségi pozíciókat. A felzárkózás óhatatlanul az integrálódást/asszimilációt erősítené: vagy a többségi nemzetbe, vagy a határ túlsó oldalára vonzaná azokat, akik saját területükön tudásuk, kapcsolati tőkéjük révén érvényesülni tudnak. Ez a megállapítás a kultúra területére is fenntartások nélkül alkalmazható.

Ebben az olvasatban a „kiskultúra” egyfajta önvédelmi mechanizmussá vált: meg kell őrizni, meg kell óvi a lehető legkisebb egységeket – mindenféle külső hatástól. A kultúrházak szinte kivonultak a kultúra szervezéséből. Sorolhatnám azokat a helyszíneket, ahova évek óta nem jutunk el, mert nem hívnak meg. És ennek nem csak anyagi vonzata van. A helyi szervezők pontosan tudják, hogy évi hány alkalommal lehet megtölteni a nézőteret. Azt a pár estét inkább fenntartják a helyi műsoroknak, nem „terhelik” vendégelőadásokkal a közönségüket. Az legyen meg, aminek meg kell lennie – mondja egy kóla mellett az egyik hazai intézmény vezetője. Egy időben divat volt ezt a szemléletet provincializmusnak nevezni. Ma már olykor ez is eufemizmusnak tűnik.

Apropó, provincializmus. Esztétikai értelemben a szűklátókörűség, az elmaradottság, a vidékiesség szinonimája. Történeti szempontból akad más értelmezési lehetőség is: a provincia az a csatolt tartomány, ahonnan legfeljebb nyersanyag kerül a centrumba, egyébként pedig a központból érkező – nem ritkán túlárazott, másodrendű, fáziskéséssel megjelenő – késztermékek felvevőpiaca, kritikátlan befogadója. S hogy mi milyen kulturális termékeket fogadunk be (küldenek ránk, igénylünk) a centrumból? Ügynökségeknél, szervezőknél puhatolóznék, mi ma a trend, ha az adott szegmenst – a nyári kulturális rendezvényeket, fesztiválokat, falunapokat – nézzük. A válaszokból érezhető az óvatos tartózkodás, ez van, bár nem vagyunk rá büszkék: szeretjük a Nóta TV sztárjait meg a veterán bandákat. De tudják mit: talán még ez sem baj.

Az már aggasztóbb lenne, ha kevéske intézményeink is alibista álláspontra helyezkednének. Ha ott, ahol elvileg garantált a pénz, paripa, fegyver (mindig kevés, mégis), nem építeni, teremteni szeretnének, nem hosszú távra terveznének, hanem valamiféle elképzelt közönségigényhez igazodva pusztán kritikátlan befogadókká válnának.

Szóval: van vagy nincs a szlovákiai magyarságban olyan potenciál, amellyel…