A „kis háború” nemzeti interpretációi

JANEK ISTVÁN

Számos szlovák történész foglalkozott a kérdéssel, és nem kevés tudományos cikk, konferenciakiadvány született a témában az utóbbi bő két évtizedben. Az események szlovák kutatói közül kiemelkedik Ladislav Deák, Cséfalvay Ferenc, Zoltán Katreba és Ján Petrik. A két hadsereg között lezajlott légi háborúnak is komoly szakirodalma van, szlovák részről Juraj Rajninec és Ján Petrik, magyar részről Pataky Iván, Rozsos László, Sárhidai Gyula, B. Stenge Csaba munkái révén. Ján Petrik a helytörténetírást gazdagította az események feldolgozásával, és egy kismonográfiát is megjelentetett Igló magyar bombázásáról. Cséfalvay és Katreba a Szlovák Tudományos Akadémia Hadtörténet-tudományi Intézetének munkatársa, mindketten elsősorban a hadi eseményeket dolgozták fel tanulmányaikban, szakmai objektivitásra törekedve, német és cseh levéltári anyagokat is feltárva. Ladislav Deák a téma szlovák doyenje, aki már 1993-ban konferenciát szervezett a témában, ugyanakkor ő és szerzőtársai az előadásokat összegyűjtő kötetben részrehajlóan és egyoldalúan láttatják az eseményeket, a szlovák katonák hősies ellenállását emelik ki. Ettől függetlenül le kell szögeznünk, hogy Deák kutatási eredményei fontosak és megkerülhetetlenek a témával kapcsolatosan.

Határincidens

vagy honvédő háború?

Csehszlovákiában és Magyarországon a „kis háború” évtizedeken át érzékeny téma volt. A szocializmus időszakában egyenesen tabunak számított, a Csehszlovákiáról, illetve Szlovákiáról szóló összefoglaló történeti munkák is csak említés szintjén, néhány mondatban foglalkoztak vele. A szocialista népek barátságát hirdető eszmekörbe egyszerűen nem fért bele az esemény. A helyzet a rendszerváltás után változott meg érdemben.

Szlovákiában az 1990-es évek elején a „kis háború” hirtelen érdekessé vált, hiszen ez volt az első alkalom, amikor a szlovák hadsereg önállóan felléphetett, tanúbizonyságát adhatta, hogy létezik és képes az ellenállásra. Szlovák történészek levéltári forrásokra alapozva alapvetően magyarellenes téziseket állítottak fel: a konfliktus során a magyarokkal szemben harcoló szlovák katonák tetteit heroizálták és felnagyították, amivel a szlovák nacionalizmus malmára hajtották a vizet. Nem véletlen, hogy az 1939-es magyar támadást a szlovák területek ellen a nacionalista szlovák politikusok is igyekeztek felhasználni a saját céljaira. Ideológiájuk szerint a magyaroktól félni kell, mert fegyverrel törhetnek az ország ellen, és akkor ismét meg kell védeni a határokat, készen kell állni a harcra.

A rendszerváltás előtt a magyar történelmi emlékezetből, valamint a magyar historiográfiából is hiányzott a „kis háború”. A Magyarország történetét feldolgozó összefoglaló munkák Kárpátalja visszacsatolására kitértek, a „kis háborút” azonban nem említették. A fordulatot egy 2001-es, a Történelemi Szemlében megjelent tanulmány hozta el, amely szlovák és magyar levéltári források alapján dolgozta fel a konfliktus eseményeit és diplomáciatörténetét. Újabb mérföldkövet jelentett 2008-ban a Meghasadt múlt című könyv, amelyben kritikai megjegyzéseket is találunk a magyar csapatok bevonulásáról: „Lélektanilag a magyar külpolitika szlovákokkal szembeni hozzáállásának agresszív, támadó jelleget adott, és még jobban felerősítette a magyar külpolitikai gondolkodással szembeni (szlovák) bizalmatlanságot.” A megállapítással egyet kell értenünk: nem volt jó döntés a magyar bevonulás ezekre a területekre, elmérgesítette a helyzetet a két állam között.

A két állam történészei közötti vitában az egyik legfőbb különbségnek azt tekinthetjük, hogy a magyar szakma határincidensként tartja számon a konfliktust, a szlovák fél viszont háborúnak nevezi a szóban forgó eseményt. Néhány szlovák publicista és történész, így Deák is, az 1939-es magyar támadást a németek 1941-es Szovjetunió elleni támadásához, a szlovákok védelmét pedig a Szovjetunió nagy honvédő háborújához hasonlította.

Jogi szempontból nem került sor hadüzenetváltásra. Meg kell jegyeznünk, hogy a korabeli magyar hadvezetés egyszerű bevonulást tervezett, de az események másképp alakultak. Egyértelművé vált, hogy a húsz év különélés a magyaroktól elég volt ahhoz, hogy a szlovákok öntudatra ébredjenek, saját országot akarjanak, ami 1939 márciusában valóra is vált.

A magyar

revíziós szándék

Magyarország társadalma és kormányai a két világháború közötti időszakban soha nem nyugodtak bele a magyarok és szlovákok lakta északi országrész – a Felvidék – elvesztésébe, ahogy a történelmi Magyarország más területeiről sem mondtak le. Szlovákia egészének vagy legalább egy részének megszerzése a magyar revízió első számú célkitűzése volt, amely a politikai és katonai köröket egyaránt foglalkoztatta. A magyar propaganda azt sugallta: mivel Csehszlovákiának nem volt korábban államisága, és a történelmi tradíciók is hiányoztak, így ettől a „mesterséges képződménytől” szerezhetik vissza leghamarabb az elveszett területeket. A magyar politikai elitben élt a hit, hogy egy esetleges népszavazás során a szlovákok és a ruszinok a Magyarországhoz való csatlakozás mellett voksolnának.

Ezt a fajta gondolkodást jól jellemzi Bethlen István egyik nyilatkozata, amelyet az első bécsi döntés előtt tett egy olasz újságírónak. Véleménye szerint a magyarok lakta területsáv mellett Észak-Szlovákia és Kárpátalja is Magyarországot illeti. „Meg vagyunk győződve afelől, és erre bizonyítékunk van, hogy a szlovák és rutén nép, ha felszabadítanák őket a cseh hadsereg és a cseh tisztviselők járma és hihetetlen nyomása alól, túlnyomó többségében szavazna a Magyarországhoz való visszacsatolás mellett, ahol egy évezreden át éltek. El vagyunk határozva, hogy ezt a kérdést véglegesen megoldjuk! [...] ha lehet, békés eszközökkel, s ha nem, akkor erővel!” Bethlen szavai előrevetítették a magyar vezetés elszántságát, hogy fegyveresen is hajlandók beavatkozni, amit Kárpátalja visszaszerzése és a „kis háború” alkalmával demonstrált.

Az első bécsi döntés a korábbi revíziós politika és a német orientáció eredménye volt, amit a magyar vezetés nagy diplomáciai győzelemként értékelt. A „kis háború” eseményei ennek a politikának a folytatását jelentették, de már fegyveres eszközök igénybevételével. A magyar vezetés mindenáron összeköttetést akart Lengyelországgal. Ettől azt remélte, hogy enyhíthet a német nyomáson, valamint Anglia és Franciaország is elismeri az eredményt.

Kis megoldás,

nagy megoldás

A „kis háború” során felmerült egy „kis megoldás” és egy „nagy megoldás” terve, amelyet Deák egészen másként magyaráz írásaiban, mint a valóság. Deák szerint a magyarok eredetileg is a „nagy megoldásra” törekedtek és ebben csak a szlovák önkéntesek és katonák hősies ellenállása gátolta meg őket. Deák még azt is felvetette, hogy akár egész Szlovákiát elfoglalták volna a magyarok, ha nincs ellenállás. A levéltári forrásokból azonban ennek ellenkezője derül ki. Egy korabeli irat szerint 1939. március 28-án Sztójay Döme berlini magyar követ jeltáviratot küldött Csáky István magyar külügyminiszternek, amelyben tudatta főnökével, hogy a „kis megoldás” végrehajtható: azt a területet, amelyet a magyar csapatok március 23-ig elfoglaltak Kárpátalja és Szlovákia határán, Magyarország megtarthatja. Véleménye szerint a német kormány nem avatkozik be, ha a szlovák–magyar tárgyalásokon sikerül elérni, hogy a határvonalat a magyarok az érintett térségben békés úton saját javukra „korrigálják”.

A „nagy megoldás” az lett volna, ha a magyar csapatok egészen a Tátráig, Poprádig jutnak. Ez a megoldás azonban az adott helyzetben a magyar katonai vezetés számára nem volt megvalósítandó cél, mivel Németország rosszallását vonta volna maga után. Budapest semmit nem tett Németország jóváhagyása nélkül. A németek nem támogatták a magyarok nagyobb mérvű terjeszkedését (értve ezen egész Szlovákia elfoglalását), mert Horthy Miklós kormányzó és a magyar kormány korábban két ízben is elutasította Berlin ajánlatát, hogy a Felvidékért cserében Magyarország intézzen fegyveres támadást Csehszlovákia ellen. A német külpolitika 1938 nyara előtt viszonylag kevés figyelmet szentelt Szlovákiának, s csupán a magyar revíziós törekvések tárgyaként tekintettek rá, amivel esetleg befolyásolni tudja Budapestet. Joachim Ribbentrop német külügyminiszter 1938. szeptember elején a magyar vezetés tudtára adta, hogy nem tartanak igényt Szlovákiára, s Magyarország feladata, hogy ott rendet teremtsen. A német külpolitikai szándékok 1938. szeptember közepétől módosultak, innentől egy önálló szlovák állam megteremtését tartották kívánatosnak, amely egyrészt hidat képezne Németország számára kelet felé, másrészt tartósan elválasztaná Magyarországot Lengyelországtól. Hitler belátta, hogy Németország érdekeit jobban szolgálja az önálló Szlovákia támogatása, és esetlegesen egymás elleni kijátszása Magyarországgal. Emiatt 1938 októberétől fokozatosan távolodni kezdett a magyar revíziós törekvések feltétel nélküli támogatásától. Erről Sztójay Döme tájékoztatta a magyar vezetést. „Németország nem látná szívesen a csonka Csehszlovákia nyersanyagforrásainak csökkentését, azaz a Felvidék fa- és egyéb anyagainak más kézre való jutását.”

Német támogatással vagy a nélkül?

A „kis háborúval” kapcsolatban további fontos kérdés, melynek megítélésében eltérés mutatkozik a magyar és a szlovák történetírásban, hogy volt-e a németek és magyarok között előzetesen megegyezés a határkonfliktusban, illetve annak mértékében. A szlovák történészek szerint volt, mert a magyar csapatok néhány helyen fehér zászlóval érkeztek és azt hirdették, hogy Magyarország és Németország között megegyezés történt, ezért foglalják el ezeket a területeket. Valóban előfordult, hogy egy-két helyen a magyar egységek így jártak el, de a megegyezést a két kormány között magyar levéltári forrás cáfolja. Csáky István magyar külügyminiszter március 24-i táviratában utasította Hory András varsói magyar követet, hogy közölje Józef Beck lengyel külügyminiszterrel: Magyarország és Németország között nincs megegyezés Szlovákiáról, sőt, még csak kísérlet sem történt ilyesmire. „Csak annyit tettem – írta Csáky –, hogy az Ung-völgyi vasút védelmére a legfontosabb stratégiai pontokat elfoglaltattam, tekintettel arra, hogy a ruszin–szlovák határ mindig vitás volt.” Csáky saját szerepét az ügyben az alábbiakban foglalta össze: „A németek és szlovákok heves tiltakozására csapataink előrenyomulását megállítottam, egyrészt mert nem akarom a magyar–szlovák vagy a magyar–német viszonyt elmérgesíteni, másrészt mert katonai szakértőink szerint a stratégiai célt elértük. Kísérletet fogok tenni a szlovákokkal folytatandó békés tárgyalások útján csekély további területnyereségre.” Csáky a további területnyereségen néhány kisebb, a magyarok által a Kárpátalja és Szlovákia közötti határtérségben megszállt domb hovatartozását értette.

A fentiek alapján állíthatjuk, hogy nem volt előzetes részletes megegyezés a magyar és a német kormány között. A németek Kárpátalja elfoglalására adtak engedélyt, de annak pontos nyomvonalát nem szabták meg. A magyarok kihasználták, hogy nem volt megszabva pontosan a Szlovákia és Kárpátalja közötti határ. A terület megszállásában a katonapolitikai indokokon túl az is közrejátszott, hogy a magyar politikai vezetésben élt egy mítosz, mely szerint a Poprádtól keletre fekvő területek szlovák és ruszin lakossága szívesen venné a magyar megszállást. A magyarok a lengyel diplomácián keresztül Karol Sidorral, a Hlinka-gárda vezetőjével is felvették a kapcsolatot, akiről köztudomású volt lengyelpártisága. A magyar diplomácia tudatta vele, hogy a magyar támadás „a szlovákokkal szemben egyáltalán nem ellenséges lépés”. Ezenfelül javaslatot is vártak tőle arra vonatkozóan, hogy a magyar kormány kit bízzon meg a kelet-szlovákiai területek vezetésével, aki Sidor és a szlovákok számára is elfogadható. Ugyanakkor feltételezhető, hogy ez a kapcsolatfelvétel a magyar vezetés részéről csak taktikai húzás volt, és nem akartak komolyabb tárgyalásokba bocsátkozni.

A magyar vezetés katonai fellépésével alaposan ráijesztett a szlovák kormányra, amivel azt végleg a németek karjaiba kergették. A magyar vezetés hibás döntésének következménye az volt, hogy a két állam viszonyában az egymás iránti minimális bizalom sem maradt meg, aminek eredményeként a felek közötti kérdések megoldásában a reciprocitás (viszonosság) elve vált uralkodóvá, és a háború későbbi szakaszában is mindvégig mérvadó maradt.

A szerző az MTA BTK Történettudományi Intézetének munkatársa