A játék neve halál

Amikor a dedikált kötetet a kezembe nyomta, nem tudtam, hogy halott. Jó színben volt, viccelődött a társaságunkban lévő lányokkal, miközben jóízűen kortyolgatta a hűs Staroprament. Halottnak túl eleven volt, eltűntnek nyilvánvalóan nagyon is jelenlévő. Mindez csak akkor kapott jelentést, mikor visszasétáltam a két országot elválasztó/összekötő (kinek hogy tetszik) hídon egyik Komáromból a másikba, és felülve a vonatra belemerültem A haláljáték leküzdhetetlen vágyába.

Németh Zoltán kilenc kötete (1999-ben jelent meg az első!) közül ez a harmadik verseskötet. A szem folyékony teste (2000) és A perverzió méltósága (2002) után a szintén — „valami valamije”, ráadásul a „valami valamilyen valamije” — birtokos (és jelzős) szerkezettel bíró cím elsőre modorosnak hatott, az alcím nemkülönben, de nem sokat törődtem vele, hanem rögtön a kötet végén található Utószóhoz lapoztam, amely persze szokás szerint utólag írt előszónak bizonyult, majd az „utolsó szó jogá”-hoz vált hasonlatossá.

Az Utószó tulajdonképpen egy gyászjelentés Németh Zoltánról, írója pedig egy bizonyos Stofko Tamás. Egyszóval azonnal megbecsülve éreztem magam, hogy egy posztumusz kötetet kaptam írójától, és szinte rejtőinek (ugyanakkor rejtélyesnek) gondoltam a helyzetet. Nekiálltam hát kibogozni e halálesetet.

Bár a prózai szöveg első mondata azt állítja, hogy „ennek a posztumusz kötetnek egy kicsit más a története, mint az ilyen esetekben lenni szokott”, nyugodtan kijelenthetem, hogy: dehogy. A magát Stofko Tamásnak nevezett beszélő a jól ismert „talált kézirat” toposzát veti be, hogy elhitesse velünk: kézirat nem, csak szerző vész el, jelen esetben Németh Zoltán. A vázlatos beszámoló szerint Németh, miután több hetet szanatóriumban, majd kórházban töltött, hosszabb indiai tartózkodásra indult, majd hónapok múlva (mindez 2002 tavaszán és 2003 őszén történik) Benáreszben végleg nyoma vész. Stofko a feleség kérésére barátja keresésére indul, de csak a notebookját sikerül fellelnie, amely természetesen Németh verseit rejti. A kötet a — leleplezhetjük végre — fikció szerint ezeket a talált verseket tartalmazza.

Mindjárt gyanús volt a Stofko Tamás név, főleg hogy elsőként Talamon Alfonz és Hajtman Béla társaságában bukkan fel a szövegben. Talamon posztumusz (!) kötetének, a Samuel Borkopf…-nak olvasásakor maga a Talamon-monográfiát író Németh veti fel többször is a lehetőséget, miszerint nem kizárt, hogy a talamoni szövegnek létezik egy olyan értelmezői közössége, amely referenciálisan olvassa a művet, mivel ismerik a szövegben szereplő figuráknak ihletet adó valódi alakokat, egy egyetemi baráti kör tagjait. (Hajtman Béla, aki Béla von Goffaként lép színre TA könyvében, a barát halála után kevesebb invencióval, de „folytatta” a talamoni ötletet Szivarfüstben című könyvével.) Mindez felveti annak a lehetőségét, hogy a Stofko névvel, amely igencsak hasonlít a Talamonnál szereplő Stofek Tamás nevére, Németh egyrészt a talamoni holdudvarhoz kíván csatlakozni, másrészt önnön megsokszorozásának gesztusával teremt távolságot valós élmény és szövegélmény között, meghagyva a referenciális olvasat Talamonnál is tapasztalható hatáslehetőségét. Németh Zoltán, halálával, kilép Németh Zoltánból, hogy szövegtestbe bújva új életet kezdhessen.

Mint ahogy szokás, az Utószó egyszerre hárítja el az értelmezés szabadságának korlátozását, ugyanakkor teszi ezt meg maga. „Reményünk szerint ez a versek pontosabb megértését is segíti majd” — írja Stofko, de talán egy másik szinten a szerző Németh, aki valamiért — sok versíró társához hasonlóan — nem érezte elégnek a verseket önmagukban, és mankót kínál az olvasónak, azaz maga is olvasóvá válik. Lehetséges, hogy önmagában nem bízott a költő? Hogy a kompozíció nem elégséges? Erre még visszatérek. Szóval Stofko értelmez, azaz Németh Stofkóként értelmezi a verseket, a verseit, ééés… félreérti, félreértelmezi őket. Nem először fordul elő a történelemben. Mindez azonban szerzői játék az olvasóval. Tehát illik komolyan venni. Stofko laikusnak állítja be magát, ami kissé önellentmondás, hiszen a sztori szerint egy irodalmi-egyetemi társaságban ismerkedett meg a szerzővel. Irodalomtörténészi belátásoktól hajtva csoportosít, összesít, elhelyez, felhívja a figyelmet és értékel. Központi metaforaként kezeli a szerző eltűnési helyét, Benáreszt, az elmúlás, a halál városának titulálja. Felfedi Németh eddigi törekvéseit, eszerint előző verseskötetei a nyelv-játékok új lehetőségét kínálták fel, míg értekezőként radikálisan szakított a metafizikai hagyománnyal. Ezt olvasva persze arcomra ült az ironikus mosoly, amely aztán csak a kötet egyéb részeit olvasva fagyott le (de nem azért, mert kívül kerültem volna a metafizikán). Stofko gyásziratában felkínál — a „sajátján” kívül — egy másik, egy általánosabb értelmezési lehetőséget: egy indiai szájába adja a következő szavakat: „Olvastam nyugati verseket, kevés bennük a gondolat, nagy részük csak érzések és érzelmek leírása — nevetett —, amiről még egy kisiskolás is tudja, hogy nagyon mulandó dolog.” Hogy mennyire ironikusan „önértelmezőek” a sorok, hamarosan fény derül rá.

Miután jelen írás szerzőjére (a könyv olvasójára) valóban hatást gyakorolt az Utószó, hiszen annyit fecsegek róla, hogy mennyire mellékes, miközben másról sem beszélek, a kötet kompozíciója kapcsán ejtsünk még róla további szavakat. A kötetet három ciklusba utalt versek alkotják: az első a Helios címet viseli, ami egy Csorba-tó melletti szanatórium, a második a Roosevelt címet, ami a besztercebányai kórház neve, a harmadik a Varanasí címet, ami Benáresz mai neve. A dátumokkal ellátott, az eseményeket, gondolatokat, érzéseket naplószerűen rögzítő költemények az Utószóban leírt narratívához illeszkedve tolmácsolják a szerzői elképzeléseket: az ún. kórházversek az urológiai problémával küzdő alany szenvedéseit, hányattatásait a testi fájdalmak közepette követik nyomon, az ún. indiai versek a nyugati ember keletre való rácsodálkozásának tapasztalatát rögzítik, kicsit a „kelet varázsa” sablont követve, enigmatikusabb formában. Kérdés, hogy kell-e a versek és az Utószó egymást támogató jelenléte? Valóban segíti-e az olvasást, a befogadást, a megértést a prózai szöveg, vagy csak az önbizalom hiányának tudható be, ami egy költő esetén kizárható. Talán a három ciklus egymásutániságának ilyetén szükségességét hivatott szolgálni? Hajlok arra, hogy ez utóbbi. A magam részéről nem látom teljesen indokoltnak az ún. indiai verseknek ebben a kötetben szerepeltetését, még a test, a halál jelenlétének öszszekötő motívumai sem biztosítják kellőképp a szerkezeti egyensúlyt. (Balance-ből ballaszt.) Az összetartozás látszatához kellett hát a narratív koholmány — legalábbis szerintem.

Jó, hagyjuk! El tudok képzelni egy másik értelmezést, amely ennek az ellenkezőjéről győz meg. Például, hogy a kötet három ciklusa egy beavatási szertartás három fázisaként írható le, a la Apuleius Az aranyszamár című regényében. A Helios a „még nem” fázis, a Roosevelt az „átmeneti” fázis, a Varanasí pedig az immár bölccsé vált, e világ mocskától megtisztult, felszabadított ember fázisa. Azaz az „indiai verseszmény” megszületésének lehetünk tanúi. (?) No, nézzük inkább a verseket!

Ha nem is egyedi esetként, de mindenképpen az úttörők között kell említenünk Németh Zoltánt a test és a nemiség újfajta, versben való megjelenítése okán. A magyar költészet XX. és XXI. századbeli zajlása, a kurrens kulturális és társadalmi változásoktól nem függetlenül felfedezte magának Sade-ot, Lautréamont-t, Beccadellit (lásd: Csehy Zoltán) vagy közelebbről Foucault-t. Míg korábban a szerző nevével és nemével játszadoztak íróink (Weöres, Esterházy, Parti Nagy), Németh egészen belebújik a testbe, bárkiébe, bármely hozzáférési útvonalon. A perverzió méltóságában, amely kötet sajnos nem kapta meg az őt megillető figyelmet, a szexualitás, a szövegtest és a test textúrája, az élvezetek pozitúrái uralták a (vérző, nyálkás, nedves) terepet. Ám ezúttal, A haláljáték leküzdhetetlen vágyában, habár a test itt is kitüntetett helyzetben van (és véres, nyálkás és nedvedzik), jóval lankasztóbb a tematika. Nem áll föl, puha pöcs az ápolónők ápolt kezében, akik ki-be helyezik a katétert a mozdulatlanul fekvő, vért és gennyet pisáló, férfiasságát átértékelő versbeli alanynak. A kettősség híveinek engedményt téve egy pillanatra elmondható, hogy itt tényleg a lélek a test rabja: minden testi érzékelés, főleg fájdalom, de (önmagát Németh nem megtagadva) a szexuális fantáziajáték élvezete is a lélek nyomorát sarjaddza. Mindjárt vissza is vonva az előbbi gyönge engedményt, láthatóvá válik, hogy a testet lenyűgöző fájdalom az, ami a szubjektumot, jelen esetben a versek beszélőjét konstituálja, azaz nincs fájdalom nélküli beszéd. A test óhatatlan romlása, a halál ott leskelődik a szavakban, a nyelvben, ha úgy tetszik. (S ekkor új értelmet generálhat a zseniális borító — Wim Delvoye röntgenfotója —, ahol két koponya nyelvészkedik éppen.)

Persze terápiaként, az eltávolítás eszközeként is felfogható e kötet (vö. Borbély Szilárd iszonyú Halotti pompájával), mindennapivá, játékká alakítja a nehezen kezelhetőt, ugyanakkor a létezés alapjává sikerül többé-kevésbé kitágítania.

Bár a szlovák szavak beépítése folytán a nyelviség is többféle módon jelen van, azt gondolom, még nem elég kiérlelt és hatásos (jellegzetes) Németh versnyelve. A költői szabadság a szabad versek kötött kötetlensége miatt adott, de nem ejt folyamatosan rabul, inkább csak kísért és kísérel. Az együttérzés az olvasói empátia függvénye lesz, kevésbé a szövegé. Tehát nem kölcsönös: nekem is fájjon az a szöveg! Németh Zoltán költészete tematikailag már régen „nyomon van”, nyelvi kifejezőereje azonban még „nem ért ennek a nyomába”.

Mindazonáltal a kísértés és a kísérlet megvan, és ez izgalmassá teszi az olvasást.

Végezetül: akinek halálhírét keltik, sokáig él. A műveiben mindenképp.

Rácz I. Péter

(A szöveg a www.litera.hu kritikarovatából származik. A szerző és az irodalmi portál szerkesztőjének szíves beleegyezésével.)