A fotószakíró megmérettetése

Minden jel arra utal, hogy a két világháború közötti korszak szlovenszkói magyarok kultúráját és művészetét meghatározó személyiségei közül nem Dobossy László, Szalatnai Rezső, Sziklay Ferenc, Balogh Edgár vagy Alapy Gyula élete és tevékenysége lesz elsőként tudományos igényességgel feldogozva, hanem Brogyányi Kálmáné, akit a sors az említettek közül a legmesszebbre — Amerikába — vetett-száműzött. A pozsonyi AB-ART Könyvkiadó gondozásában megjelent A fotószakíró Brogyányi Kálmán című monográfiája Albertini Béla budapesti fotótörténész legújabb kutatási eredményeit adja közre ebben a témakörben. A megfogalmazás nem véletlen, hiszen a budapesti szerző nem csak a fotográfia területén kifejtett szakírói teljesítményt értékeli, hanem részletes Brogyányi-életrajzzal is szolgál. Ez mindenképpen rendkívüli, egyben hasznos döntés volt, hiszen komoly hiányt pótol. Elég elolvasni a könyv mellékletében közzétett, különböző lexikonokban megjelent Brogyányi-szócikkeket és azok Albertini által elvégzett korrekcióját, kiderül, hogy egyik sem hibátlan, hemzsegnek bennük a téves adatok, gyakoriak a névelírások, sőt az elhallgatás stratégiája sem ritkaság.

Brogyányi élete mintapéldája a kiszolgáltatott, az események terhétől és az ideológiai megfontolásokból a kompromisszumok sorát hol passzívan, hol aktívan vállaló közép-európai provinciális értelmiségi sorsnak. De ugyanez elmondható a fentebb említett öszszes személyiségről, és — akár bevalljuk, akár nem — minden bizonnyal ez a tény is szerepet játszik abban, hogy az immár múlt század első felének, illetve első háromnegyedének aktív szlovenszkói szerepvállalóiról nem születtek tudományos értékelések. Az egyik személynél a kommunista elkötelezettség, a másiknál az aktív fasisztabarát magatartás, míg a harmadiknál a Horthy-rendszer kiszolgálása jelent problémát. Ezért inkább hallgatunk, vagy elhallgatunk történelmi tényeket, s ha netán születik is valamiféle értékelés vagy annak irányába tett lépés, akkor a tudománytól idegen, ideológiai szempontokat, hamis kisebbségi kifogásokat keresünk és találunk bőven. Ilyen szempontból Albertini könyve bátor vállalkozás, amit kutatási módszerével és gazdag levéltári anyagismeretével kiterjeszt, mert nem hallgatja el Brogyányi Kálmán ma egyesek számára kényes balos lelkesedését, ugyanúgy kertelés nélkül ír a második világháború utolsó hónapjaiban tanúsított fasisztabarát magatartásáról is. Fontosnak tartom ezt a tényt, mert hazai magyar szerzők ilyen megjegyzései, megállapításai mindig az árulás vádját hozzák, illetve hozták magukkal. Az Albertini-könyv szerkezete jelzi, hogy szerző tudatosította a téma kényes voltát, több évtizedes kutatásai pedig kellő ismerettel vértezték fel (pl. A Sarló szociofotós vonulata. Pozsony, 1993; A magyar szociofotó története a kezdetektől a második világháború végéig. Budapest, 1997), ezért tartotta elfogadhatónak, hogy a cím ellenére az életrajz felvázolása meghaladja a fotószakírói tevékenység elemzésére és értékelésére szánt terjedelmet, az ugyanis a szövevényes életút keretébe épült be. A szakmai tevékenység ismertetése ennek következtében időrendben halad, mindvégig következetes közép-európai kontextus módszertani érvényesítése mellett. Brogyányi teljesítménye így kerül szakmai és kultúrtörténeti szempontból is az őt megillető helyre, hiszen a magyarországi, erdélyi és cseh párhuzamok mellett a németországi és az oroszországi történések figyelembevétele egyértelműen pozitív eredménnyel jár a pozsonyi műkritikus és fotószakíró értékelésekor.

A kutató figyelme újságcikkektől szaklapokban megjelent tanulmányokon át egészen az 1933-ban kiadott A fény művészetéig terjed. A szakíró és elkötelezett közéleti ember kettőségéből ered — Albertini szerint — Brogyányi azon kísérlete, hogy egyszerre és együtt képviselje a művészeti modernizmust és a szociális érzékenységet. Következésképpen érvényes ez a fotográfiáról vallott nézeteiről is, Moholy-Nagy László elméleti munkásságát követve — akinek első közép-európai magyar közvetítője lett — a fényképezést „öntörvényű, szuverén jelenségként, a festői fotografálás tagadásaként jelenítette meg”. Ugyanakkor „társadalomelméleti szempontból érzékelhető a Moholy-Nagytól való eltávolodása” — írja Albertini, mert a Bauhaus tanárával szembefordulva Brogyányi szerint a művészet és azon belül a festészet problematikája „nem eszközbeli vagy optikai kérdés, hanem társadalmi”. Ennek a gondolatmenetnek logikus modernista végkifejlete volt a fotográfia legmagasabb fejlődési fokának meghatározása, amit Brogyányi az osztályharcos szociális fotográfiában vélt megtalálni. A pozsonyi Forumban 1932-ben több folytatásban magyarul és németül közölt A fotográfia útja — Der Weg der Fotografie ezt a kettőséget tovább cizellálta. A Forum egykori szerkesztője a szociológiai szempont érvényesítését követelte, mégpedig tudatos tudományos igényű szakelemzések figyelembevételét, s a fotográfia csak ezután következhetett, aminek küldetését végképp nem a „végső konklúzió” kimondásában látta. Egyik oldalról a szociális probléma osztályjelenség felől való megközelítése, a másikról a művészeti autonómia princípiuma érvényesül ezekben a Brogyányi-írásokban. Az osztályszempont érvényesítése ellenére a korának legprogresszívebb fotóelméletét propagálta, Albertini Béla fotótörténeti megállapítása szerint a pozsonyi építészeti és képzőművészeti folyóiratban közölt elméleti írás a magyar fotótörténet szempontjából is komoly jelentőségű, mert „a magyar szociális fényképezés elmélettörténeti szempontjából mérföldkövet képez. Itt olvashatunk ugyanis a magyar nyelvű szakirodalomban először szociofotó-fogalom megközelítéséről”. Albertini nemcsak az életút vargabetűit láttatja a régió és az ideológia összefüggésrendszerében, hanem a művészetét is. A Szovjetunióba nyúló szálakra, onnan többek közt prágai közvetítéssel érkező elméletre hívja fel a figyelmet, valamint arra, hogy az 1930-as évek Berlinje sem volt kivétel ez alól. Mind Albertini, mind a többi fotótörténész egyértelműen vallják, hogy 1932 jelentette a pozsonyi szakíró munkásságnak csúcsát, az 1933-ban kiadott A fény művészete kisebb korrekcióktól eltekintve csaknem megegyezett a Forumban közölt A fotográfia útja tanulmánnyal. Albertini fiatal kollégájával, Miltényi Tiborral egyetértve állítja, hogy Brogyányi „nem fedezett fel semmi újat a fotóelmélet területén, csak közvetített”, ez való igaz, de miként és milyen helyzetben, illetve közegben! Ezt is megtudhatjuk Albertinitől: a Forumban közölt tanulmányát nem jegyezték a hazai szakmában, de Magyarországon sem, csak a kolozsvári Korunk közölte egy részét. Az 1933-as könyvváltozatot hasonló sors kísérte, szlovákiai szakmai visszhangja nem volt (csak a magyar szerkesztőtársak recenzálták), a korabeli magyarországi fogadtatást pedig nem szakmai, hanem elsősorban ideológiai szempontok motiválták. Alapvető magyar és szlovák művek nem említik nevét, legjobb esetben is csak egy-egy szöveggyűjteménybe nyert bebocsátást (pl. Bán András révén), vagy itt-ott hivatkoznak 1933-as könyvére. Az értékelés mind ez ideig hiányzott, Albertini Béla viszont visszahozta a tudatba Brogyányi személyét és fotószakírói munkásságát. Teszi ezt elfogultság, határon túlra szánt lelkesítő üzenetek nélkül, pontosan megnevezve Brogyányi Kálmán helyét a magyar fotótörténetben, valamint a teljesítmény pozitívumait és negatívumait.

Hushegyi Gábor