Közélet

1956-ról – ötvenhat esztendő múltán

Az összmagyarság számára fontos dátum október 23-a, az ’56-os forradalom kitörésének emléke. A történelem világra szóló eseményként jegyzi, amelyről például Mádl Ferenc korábbi magyar köztársasági elnök kijelentette: ötvenhatban az volt az európai történelem, ami akkor Magyarországon történt.
ÚJ SZÓ ONLINE

2012. október 23. 19:00

MIKLÓSI PÉTER

De vajon mi történt azokban a napokban és hetekben az itteni magyarság tágabb köreiben; amiként az szintén indokolt kérdés, hogy miért hiányos mindmáig az akkori magyarországi események szlovákiai magyar visszhangjának mind történészi, mind publicisztikai feldolgozottsága? A forradalom után ötvenhat évvel erről egy pozsonyi, úgynevezett blokklakásban beszélgetek. Pontosabban úgy nevezném: értelmiségi lakásban. A sok könyv, a bútorok rendje, az ablaknál a növények zöldje, az egész berendezés egy hatvan éve együtt élő házaspár megszokott kényelmét szolgálja. A riporteri közelkép készítésének is jó színhelye ez, bár tény: minél régebbi ismeretség fűz valakihez, számomra annál nehezebb az interjúkészítés, hiszen egy bizonyos határon túl már bizalmasabb a személyes kapcsolat annál, hogysem a csevej garantáltan tárgyilagos maradjon. Mindezt nem mentségképp hozom föl, hanem azért, mert Mács József íróval két évtizeden át egyazon munkahely levegőjét szívtuk – a Prágai Tavaszt követő normalizáció husáki időközének izgalmaival, bajaival, ritka örömeivel. Hogy most mégis leültünk interjút készíteni, annak 1956 ötvenhatodik évfordulója az apropója. Ő társalgásunk alaphangjaként leszögezi: akkor, 25 évesen, keveset próbált fiatalemberként került olyan helyzetbe, hogy közvetve érintettje lett a forradalomnak.

Némi malíciával szólva: igaz, hogy pályakezdőkként, de 1956-ban azért voltatok már jó páran tollforgatók, pedagógusok, meglett egyetemisták, a közéletben jártas fiatalemberek, akik szükségszerűen nyitott szemmel éltétek meg a forradalmat. Ennek mégis alig-alig van értékelhető nyoma a szlovákiai magyar köztudatban. Ötvenhat év távlatából, számomra, talán ez a legirritálóbb észrevétel!

Amikor Magyarországon kitört a forradalom, a csehszlovákiai párthatalom azonnal megtette az ellenintézkedéseket. Különböző módon olyan fórumokat hozott létre, amelyeknek az volt a feladata, hogy innen segítsék az ottani „ellenforradalom” megfékezését és leverését. Tény, hogy ebbe számos szlovákiai magyart is bekapcsoltak, és erről – hogy kit és hogyan – mindmáig valóban keveset tudunk. De a felvetésed, a maga teljességében, ennél azért jóval összetettebb. Az, mert most már úgy látom, hogy a szlovákiai magyarság 1945 óta él folyamatosan különféle megfélemlítésben, nemigen mer különösebben megnyilatkozni, ami arra a korra is erősen jellemző volt. És az élet minden területére kivetítve ez a mai napig sincs másképpen, hiszen a félelemérzet a maga folytonosságában, lappangóan ott munkál a szlovákiai magyar gondolkodásban. Ez nemcsak az egyszerű halandókra vonatkozik, hanem például az iskolákra, az úgynevezett elért jogainkra, mindenre. Sajnos, a politikára, a politikusainkra is.

Ebben akár igazad lehet. Bár ha hazai magyar szemmel gondolom tovább 1956 történéseit, mégiscsak ott ágaskodik bennem a hiányérzet. Elvégre a korosztályod már felnőtt fejjel élte meg az akkori eseményeket. Így hát legalább a rendszerváltás óta mind benned, mind írótársaidban megfogalmazódhatott volna egy hazai magyar ’56-os regény, vagy netán az a szlovákiai magyar dráma, aminek évtizedek óta eleve híján vagyunk. Mindezt avval magyarázni, hogy mi itt a kisebbségi sorsban kicsit örökös félelemben feszengünk, számomra bizony kevésnek, alibizmusnak tűnik.

Ez sem ennyire egyszerű kérdés. Mert rögtön az ötlik az ember eszébe, hogy az én korosztályom vonatkozó élményanyaga sem eléggé mély, íróilag nem eléggé alapos ahhoz, hogy az efféle történeti, művészi visszapillantások, életszerű sorsdrámák markáns kútfője legyen. Elvégre csupán a határ mentén történtekről lehetett szó, nem a forradalom tényleges eseményeiről. Viszont tény és való, hogy a publicisztika eszközeivel ’89 novemberétől jóval többet felmutathattunk volna 1956 általunk is megélt eseményeiből.

Benned ebben a tekintetben nem is él már – hogy pont egyik régebbi könyved címével piszkálódjak – az adósságtörlesztés igénye?

Ma már nem. Azt a korszakot lezártam magamban. De megnyugtat, hogy az Öröködbe, Uram című tetralógiában a családom sorsát több síkon összekapcsolhattam ötvenhattal. Például anyám halálának szomorú tényét, akit épp abban az esztendőben, novemberben veszítettünk el. Én pedig – akkori helyzetemre emlékezve – évtizedekkel később bizonyos fokú iróniával már megírhattam, hogy ebből a halálesetből akár még ügy is lehetett volna, ha abban a világban valaki azt magyarázza bele családunk gyászába, hogy édesanyám nem is a betegsége miatt, hanem a forradalom leverése okozta bánatában halt meg... Mert bizony nemegyszer így ment ez akkoriban.

Hogy az itteni magyarság zömének hozzáállása a Magyarországon történtekhez jobbára csak érdeklődően ráfigyelő, semmint aktívan fellépő volt, abban szerepet játszhatott az is, hogy csupán nyolc esztendő telt el 1948, tehát a jogfosztottság éveinek vége óta?

Szerintem nagyon is. Hiszen számos szétszaggatott családnak jelentett nem múló szenvedést a világháborút követő ki- és áttelepítés. Még fiatal újságíró koromból, az ötvenes évek elejéről, van egy máig is szívszorító emlékem, amikor a pozsonyi Főpályaudvaron egy galántai és egy áttelepített család kétségbeesett tagjait pillantottam meg, miután a „magyarországiak” nyilván először hazalátogathattak. Az ő búcsúzásukat képtelenség valaha is elfelejteni. Ahogy a vonat ablakából kihajolva egymás kezét szorították az induló vonattal együtt szaladva a peronon... Az ilyen ember esztendők múlva is jól meggondolja, hogy mikor és hol nyitja szóra a száját. Dacára ennek bizonyossággal állíthatom, hogy a szlovákiai magyarság döntő többsége a szíve mélyén együtt élt a forradalommal. És aggódott a kimeneteléért.

Azon a télen, történészi kronológiák tanúsága szerint, sok helyütt késtek, vagy egyszerűen elmaradtak a Csemadok-évzárók, a dél-szlovákiai templomokban pedig a Himnuszt énekelték az emberek.

A Himnuszt mindig is énekeltük. Ahogy tesszük most is. És 1956. október 23-át követően is nyilván számos templomban így tettek a hívők. De ez akkor mégsem volt általánosítható. Ugyanis a háborút követő többéves üldöztetés bizonyos fokig az alakoskodásra is megtanította a szlovákiai magyarokat. Hogy milyen helyzetben hogyan kell viselkedni, miképp tanácsos alkalmazkodni, amit azután ötvenhat őszén is tudatosítottak.

Te, az akkoriban már újságíróskodó fiatalember a pozsonyi vagy inkább a vidéki helyzetre emlékszel?

A magyarországi sajtót huzamosabb ideig nem engedték be Csehszlovákiába. A magyar családoknál viszont mindenütt szólt a szabad Kossuth-adó, és ahol a vételi lehetőségek megengedték, ott Pozsonytól Komáromig, esetleg Párkányig a bécsi televízió híradását is nézték. A vidéki helyzettel én a gömöri tájakig voltam igazán tisztában, mert súlyosan beteg édesanyámra való tekintettel igyekeztem úgy intézni a riportútjaimat, hogy életének utolsó heteiben egyúttal őt is meglátogathassam. Később pedig, amikor egyre jobban csak azt éreztem, hogy a magyar forradalommal való szimpatizálásom miatt tornyosulnak fölöttem a fellegek – lévén elsősorban a magam bajával elfoglalva –, a vidékkel kapcsolatos információim is megcsappantak. Különösen azután vártam, hogy lecsap rám a villám, miután az írószövetség megbízásából Katarína Lazarovával és Pavol Bertával Losonc környékén jártunk felmérni a közhangulatot. És aminek szinte szükségszerűen jönnie kellett, jött is: Dénes Ferenc, az Új Szó akkori főszerkesztője 1957. január 5-én úgy fölmondott nekem, mint a pinty, és másnap Piroska Lajos bácsi, a lap hírhedt portása már be sem engedett a szerkesztőségbe. Egyébként az a Dénes elvtárs penderített ki az utcára, aki mások érvein nemigen szeretett gondolkodni, inkább a spiclijeire hallgatott; és mondani többnyire csak azt mondta, amit beszajkóztattak vele a Szovjetunióban, ahol ő lágerparancsnok volt. Onnan jött Kassára, majd Pozsonyba, és itt első megnyilatkozása az volt, hogy minek nekünk magyar könyvkiadó, ha Magyarországon annyi szovjet regényt fordítanak, hogy válogathatunk belőle.

Mennyiben kezelendő tényként, hogy ötvenhat őszén a szlovák értelmiség köreiben is tapasztalható volt némi mozgolódás?

Pusztán a saját benyomásaimra emlékszem. Például Lazarovától csak a teljes párthűséget hallottam, viszont a Ctibor Štítnický körül csoportosulókra a magyar forradalomnak már komolyabb hatása volt. Ők ki is merték mondani, hogy a forradalmat nem kell egyértelműen elítélni, mert annak hátterében komoly, változtatásokra is érdemes dolgok vannak. De úgy általában a szlovák írótársadalom nem rántott kardot a magyar forradalom mellett.

Korabeli angol sajtótudósítások szerint szimpátiatüntetések voltak Léván, Nyitrán, Érsekújvárott, Kassán, Losoncon, Nagykaposon, Szepsiben. Más források, egyebek mellett, arról tudósítanak, hogy a Losonc melletti Csákányházán ötvenhat éve október 30-án több mint két tucat férfi próbált átszökni Magyarországra, többeket agyonlőttek közülük. Vagy arról, hogy Pozsonyban november elsején 220 magyar nemzetiségű személy került előzetes letartóztatásba tiltott határátlépési kísérlet miatt. Mindezt cáfolni vagy megerősíteni a történészek dolga, neked viszont a mára méltatlanul elfeledett szlovákiai magyar költőre és újságíróra illenék emlékezned. Babos Lászlóra gondolok...

... és nyilván a Magyar zsoltár című megrázó erejű, akkoriban illegálisan terjesztett versére. Babos Lacival személyes barátságban álltunk. Ő a Fáklyában, majd az annak helyébe lépő A hét szerkesztőségében dolgozott. Azután is kapcsolatban maradtunk, hogy én az Új Szóból az utcára kerültem, és csak hat hónapi munkanélküliség után vettek fel az Új Ifjúsághoz. Amikor itt hozzám is eljutott a hír, hogy A hét szerkesztősége előtt megállt a nagy fekete autó és Babost letartóztatták, biztos voltam benne, hogy ügyében engem is kihallgatnak. Már másnap így történt, csak ezúttal az Új Ifjúság előtt állt meg a nagy fekete autó... A rendőrség épületében attól tartottam, hogy letartóztatnak, mert először egy jó órát várakoztattak egyedül egy szobában. Azután odatették elém a Babos-verseket, hogy olvastam-e? És hogy mi a véleményem? A feleségemre, a velünk együtt lakó édesapámra gondolva mindent letagadtam. Bevallom őszintén, nem mertem a fordítottját mondani. De később is éreztem, hogy úton-útfélen figyelnek, számon tartják, merre megyek, kivel és hol találkozom... Ha mostanában vissza-visszagondolok újságírói és szerkesztői pályafutásom évtizedeire, magam előtt sem titkolhatom el, hogy az az ’56-os „folt” egészen az 1991-es nyugdíjba vonulásomig végigkísérte az életemet.

Ha így van, mert hát nyilván így igaz, újra csak azt kérdezhetem: ha emberileg le is zártad magadban 1956-ot, de íróként szintén pontot tettél utána?

Emberileg le kellett zárnom magamban, más kiutat találni ehhez nehéz. Elvégre ami megtörtént, az megtörtént. De aki elolvassa az Öröködbe, Uram című tetralógiát, látni fogja, hogy abban hangsúlyosan jelen van a magyar forradalom. Nyomot hagyóan szőttem bele, ily módon tehát nem független az írói munkásságomtól. Viszont szűkebb értelemben, kimondottan ez a téma, önálló regényként, nem foglalkoztat. Nyolcvanegy éves múltam, erre a feladatra én egyszerűen már nem vagyok képes.

Nem szemrehányásnak szánom, mégsem állom meg, hogy könyvespolcod árnyékában rá ne kérdezzek: a hazai magyar irodalmárok, történészek múlt század harmincas éveiben indult nemzedékének nincs tartozása a szlovákiai magyarságnak az ’56-os forradalommal rokonszenvező magatartásával szemben?

Ez bonyolult dilemma. Ugyanis a szlovákiai magyarság végeredményben nem csatlakozott tömegesen és látványosan a forradalomhoz. Másrészt viszont tényleg adósai vagyunk Babos Lászlónak, akit irodalmi tudatunk úgy kezel, mintha nem is lett volna. De nem beszélünk például a párkányi Kovács Flóriánról és Bajkai Béláról, akiket csak azért állítottak bíróság elé, mert géppel írt formában a forradalom vicceit terjesztették. Vagy november ötödikén eszébe jut-e majd valakinek, hogy 56 éve, a forradalom leverését követően a pozsonyi és a komáromi magyar gimnazisták – akkoriban azt az iskolatípust tizenegy éves középiskolának mondták – egy-egy tanáruk biztatására gyászszalagot viselve jelentek meg az iskolában? Tetszik, nem tetszik, mindez valóságkutatásunk mulasztása. És nem is kevés.

Önnek ajánljuk
Zuzana Čaputová

Čaputová a vezetők felelősségéről beszélt

OTP Bank

Tudjuk, melyik bankhoz kerülhetnek az OTP ügyfelei

Ki lakott itt? – Békés napok a majorban

Ki lakott itt? – Békés napok a majorban

dac

Csak döntetlenezett a DAC a tavaszi nyitányon

Örülni tud olaszul is, bánkódni csak magyarul

Örülni tud olaszul is, bánkódni csak magyarul

L. Kiss Ibolya

„Könnyű ítélni a felületesnek, de mily nehéz, ki a szívet kutatja” – L. Kiss Ibolya élete és művei

Legfrissebb galériák
Olvasta már?

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.