„Könnyű ítélni a felületesnek, de mily nehéz, ki a szívet kutatja” – L. Kiss Ibolya élete és művei

Női szerzők

Manapság úgy tűnik, a nőket semmi sem gátolja abban, hogy írjanak, és műveik az irodalom részévé váljanak. Ennek ellenére még mindig nagyon ritkán és kevés névvel találkozunk a lexikonokban, irodalomtörténeti művekben, nem beszélve a tankönyvekről és a tananyagról.

Ugyan az utóbbi harminc évben sok kutatás bizonyította be a női szerzők jelenlétét és alkotásaik magas színvonalát a magyar irodalomban is, nem tapasztalható olyan változás, hogy elfoglalták volna az őket megillető helyet a kánonban. A kortárs irodalomban ugyan úgy tűnik, hogy megtörtént ez a lépés, de félő, hogy ötven vagy száz év múlva a mai magyar irodalom kánonalkotó női szerzői ugyanúgy feledésbe merülnek, mint ahogy ez az előző évszázadok folyamán történt.

A szűkebb régiónkban élt és alkotott női szerzőkre ez fokozottan igaz. Az 1919-től csehszlovákiainak, szlovákiainak vagy kisebbséginek nevezett magyar irodalom alkotói között is szinte ugyanolyan számban fordultak elő színvonalas irodalmat művelő nők, mint férfiak. Műveik meg is jelentek, antológiákba is beválogatták elbeszéléseiket, verseiket. Minél tovább haladunk azonban az időben, láthatjuk, hogy egyre kevesebb női szerző került be az antológiákba, egyre kevesebb művüket adták ki a kiadók, és nagy részük feledésbe merült.

E méltatlanul elfeledett női szerzők kutatása sok meglepő eredménnyel szolgál, és a jövőben remélhetőleg hozzájárul ahhoz, hogy műveiket újraolvasva visszakerüljenek a magyar irodalom ismert szerzői közé. Jelen írás L. Kiss Ibolya munkásságát próbálja közelebb hozni a kedves olvasóhoz, aki a második világháború alatt és után fejtette ki alkotói tevékenységét; művei és befogadásuk történetei kortörténeti dokumentumként is jelentősek.

A csehszlovákiai magyar irodalom két világháború közötti első korszaka után a Szlovák Államban nagyon kevés irodalmár maradt, egy részük politikai okok miatt nem jelentethette meg műveit. Ebben a rövid korszakban a pozsonyi Toldy Kör kezdte meg az irodalmi élet kiépítését. „Első sikeres vállalkozása az olcsó és ízléses külsejű Toldy Kör-füzetek kiadása volt” – írta Turczel Lajos a korszak irodalmából összeállított antológiája előszavában Ekkor a prózában Turczel szerint három tehetséges írónő került az élre, akiknek a neve már 1938 előtt is ismert volt: Ásgúthy Erzsébet, Pozsonyi Anna és L. Kiss Ibolya.

L. Kiss Ibolya elbeszélései és regényei két olyan témát dolgoztak fel, amelyek társadalmi aktualitásukban nagyon fontosak voltak a szlovákiai magyarság számára. Az egyik a Szlovákia területén élt magyar történelmi és irodalmi hősök története, a másik pedig a magyar–szlovák együttélés problémaköre.

Szlovák környezetben magyarul

L. Kiss Ibolya 1895. január 23-án az erdélyi Érbogyoszlón született. A nagyváradi premontrei gimnáziumban magántanulóként kitüntetéssel érettségizett, magyartanára Juhász Gyula volt, akinek hatására megszerette az irodalmat. A budapesti orvosi egyetem befejezése után a Rókus Kórházban helyezkedett el. Páciense volt a későbbi férje, Miloš Lacko liptószentmiklósi mérnök. Összeházasodtak, és 1921-ben férjéhez, Liptószentmiklósra költözött, ahol nyugdíjazásáig pszichiáterként dolgozott. Férje 5 nyelven beszélt, olvasott, felesége írásainak legszigorúbb kritikusa volt, állította róla az írónő.

Dr. Lackóné Kiss Ibolya Liptószentmiklóson orvosként és íróként is ismert volt. Nevével a Živena nőszervezet helyi tagjai között is találkozunk, ahol több előadást tartott képzőművészetről és irodalomról. A Lacko család fontos társadalmi és közéleti, kulturális szerepet töltött be Liptószentmiklóson. A családfő, Miloš Lacko, L. Kiss Ibolya apósa, a Szlovák Nemzeti Párt alapító tagja volt, személyes kapcsolatban állt Anton Hlinkával, családi körben is fogadta R. W. Seton-Watson brit történészt és publicistát. Felesége, Marienka Lacková irodalmi szalont vitt, ahol a kor jelentős szlovák írói, költői rendszeresen megfordultak, és a szlovák nőszövetség, a Živena fontos tagja is volt.

L. Kiss Ibolya pszichiáterként és fürdőorvosként dolgozott. A fürdőidényben tíz éven át a nyugat-csehországi Františkovy Lázně fürdőhelyen dolgozott (1928–1938). A második világháború ideje alatt férjével támogatták a felkelőket, kórházat rendeztek be az evangélikus egyház egyik épületében. „Lacko doktornő úgy maradt meg a szentmiklósiak emlékezetében, mint a gondos doktornő, a finom úrihölgy, aki nem beszélte tökéletesen a szlovák nyelvet, de nagyon szerették a betegei” – írja róla a liptószentmiklósi múzeum katalógusa, amely az anyósa irodalmi szalonjáról összeállított kiállításhoz készült 2011-ben.

Magyar–szlovák irodalom

Verseket, elbeszéléseket, regényeket és színműveket is írt. Első darabját, a Bilincsek címűt 1937-ben írta, Lev Tolsztoj felesége, Szofja Tolsztaja és Dušan Makovický, a Tolsztojhoz közelálló szlovák orvos feljegyzései alapján. Jozef Gregor Tajovský és Jozef Škultéty szlovák írók is elismerően nyilatkoztak róla. A darabot Andrej Bagar rendezésében elő is adták. Ez a mű csak szlovákul jelent meg a Matica slovenská kiadásában. A pozsonyi magyar könyvkiadó nem adta ki, mert: „(…) a mű eszmei vonala idealista és megtévesztő. Egy ma születő műtől marxista szemléletet várunk. Ma az ilyen művek csak zavarólag hatnának… Spengler azt írta Tolsztojról: Tolsztoj Krisztusról beszélt, de Marxot gondolta.”
A Živena szlovák nőszövetség azonban előadta az írónő következő színművét Hózivatar címmel (Snehová víchrica), amelyet Olga Albíni-Janošková fordított szlovákra. 1938 májusában ezt a darabot a prágai Művészkör (Umelecká beseda) is előadta.

Diridongó című, 1939-ben megjelent elbeszéléskötete a magyar történelem és irodalom ismert személyiségeiről írt romantikus elbeszéléseket tartalmaz, a háború után jelent meg újra, javított és bővített változatban Tátraalji rapszódia (1956) címmel. A nagy cél (1952) című regénye Mátyás király tervéről szól, amely szerint a Duna-völgyben élő népeket egy nagy birodalomba tervezte tömöríteni. Ennek a birodalomnak az élére képzelte a fiát, Corvin Jánost, Liptó hercegét, akinek édesanyja egy liptói szlovák asszony volt.

Túl a folyón

Legjelentősebb műveként a Túl a folyón (1957) című regényt említik kritikusai, amely a csehszlovákiai magyarság második világháború alatti és utáni történetét tárgyalja, és elsőként ír a deportálásokról.
Történelmi regényként és a csehszlovákiai magyarság második világháború alatti és utáni történetének regényeként is tekinthetünk a műre. A folyón inneniek és túliak ősidők óta gyűlölik egymást valami régmúltban elkövetett súlyos sérelmek miatt. Egy magyar orvosnő és egy szlovák hegedűművész szerelmének történetén keresztül bontakozik ki a történet. A főszereplő orvosnő az egyensúlyt keresi a két véglet között, apja és apósa nővére képviseli az elvadult és megmagyarázhatatlan, de annál erősebb zsigeri gyűlöletet, amely a két nép között feszül.

A történtek megírásáért a regény megjelenése után L. Kiss Ibolyát a szlovákiai magyar sajtó egy része megtámadta, 1958-ban regényét kivonták a forgalomból. A regény a nacionalizmus vádjával tiltólistára került. Emil Bohúň Pieseň o priateľstve címmel írt róla elismerő kritikát a Kultúrny životban. „Míg a szlovák lap elismeréssel emlékezett meg a magyar írónő könyvéről, addig írásomat a magyarság hivatalos lapja, az Új Szó arra sem tartotta érdemesnek, hogy megemlítse” – írja L. Kiss Ibolya Fábry Zoltánnak. Megpróbálták politikailag bojkottálni a szerzőt, elmarasztaló kritikákat jelentettek meg az Új Szóban, a csallóközi nemzeti bizottságokat felszólították, hogy tartsanak gyűléseket a könyv ellen. Ez viszont óriási reklám volt a könyvnek, mert még többen keresték.

L. Kiss Ibolya a deportálások idején, ahogy a regényben is leírja, levélben fordult Alica Masarykovához, a Vöröskereszt elnökéhez, hogy emberibb bánásmódban részesítsék a deportáltakat: „…Mint méltóztatik tudni, Dél-Szlovenszkó magyar lakosságát áttelepítik Csehországba. A kitelepítések órák alatt, meglepetésszerűen mennek végbe, a deportálásra kijelöltek megkérdezése nélkül, erőszakkal. Hogy ez a mód mind az emberi jogokkal, mind édesatyjának, Masaryk elnöknek humánus és keresztényi világnézetével éles ellentétben áll, arra most nem akarok kitérni. Nincs jogom bírálni a mai jogrendszert. De mint érző ember, az ön szívét szólítom, Doktornő, s kérem, hasson oda, hogy ezekhez a transzportokhoz legalább vöröskeresztes nővéreket küldjenek ki, olyanokat, akik ismerik a szív törvényeit, s emlékeznek még arra a kihalófélben lévő érzésre, amelyet felebaráti szeretetnek hívunk, hogy segítsék a kitelepített betegeket és gyermekeiket, (…) Úgy gondolom, hogy a gyermeket nem lehet büntetni azért, mert beleszületett egy megváltoztathatatlan helyzetbe, s hogy a világpolitika azt a területet, amelyen éltek, hol az egyik, hol a másik államhoz csatolta.”

Az asszony tragédiája

A Madách-irodalom is számon tartja L. Kiss Ibolya munkásságát, ugyanis Madách Imre felesége, Fráter Erzsébet életét kutatta, és egy tanulmánykötetet jelentetett meg kutatásai eredményéről Az asszony tragédiája (1966) címmel. Pszichiáterként pontos kórképet festett Fráter Erzsébetről, amellyel részben magyarázta sorsát, és rehabilitálta őt a közvélemény szemében. Tanulmányát beküldte a pozsonyi magyar kiadóhoz, ahol elutasították, mert „sértő a Madách-családra nézve, és ellenkezik a közfelfogással”. „Hallatlan rövidlátás. Hiszen éppen azért írtam meg, hogy megcáfoljam a »közvéleményt«” – jelenti ki a szerző egy Dobos Lászlónak szóló levelében.

Kutatásai eredményét egy regényes életrajzban is feldolgozta, amely 1942-ben Erzsi tekintetes asszony címmel jelent meg Budapesten, és 1948-ban Štefan Krčméry fordításában Básnikova žena címmel Pozsonyban. 1964-ben Madách halálának századik évfordulója alkalmából a Hét folytatásokban közölte, és az olvasók levelekben kérték a regény megjelentetését, ez mégsem történt meg.

L. Kiss Ibolya a könyv mottójául Madách Imre-idézetet választott: „Könnyű ítélni a felületesnek, / De mily nehéz, ki a szívet kutatja.” A Madách-család még élő tagjaival találkozva, meglátogatva az összes helyszínt, ahol Fráter Erzsébet megfordult, valamint levéltári kutatásokra támaszkodva írta meg monográfiáját. A valóság feltárásához jelentősen hozzájárult pszichiáteri végzettsége és gyakorlata, amely segítségével elemezte Madách feleségének betegségét, a mániás-depressziós elmezavar kialakulását és elhatalmasodását.

Díjak és érdemek

L. Kiss Ibolya magyar és szlovák folyóiratoknak és a csehszlovák rádiónak is írt. 1962-től a Szlovák Írószövetség tagja volt, rendszeresen részt vett a szlovák és a magyar szekció ülésein. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság Csokonai-díjjal jutalmazta, mert hiteles dokumentumok alapján megcáfolta egy magyarországi egyetemi tanár állítását, aki kétségbe vonta, hogy Balassi a hybbei sírban nyugszik.
A mai irodalomkritika azzal jutalmazhatná, hogy tudomásul veszi irodalmi műveinek értékét, és besorolja őt a magyar irodalom alkotói közé. Művein túl pedig emberi tartását és következetességét is értékelhetné, ami, sajnos, az alkotó embereknél is olyan ritka kincs.

A kutatás a Nemzetiségi Kisebbségi Kulturális Alap anyagi támogatásával valósult meg 2019-ben.