Tündérmese egy harcos szerelméről

A lkonyodott a tenger fölött. A narancsszínű Nap testét baljós, sötétkék felhők fúrták át, kibuggyanó vére elárasztotta a nyugati égboltot. Az óceán szele meglengette a bástyákra tűzött fáklyák lángját.

A várnak hét bástyája volt, melyek fölé süvegszerű tornyok borultak. A tornyok csúcsában lobogók helyett fáklyák világítottak. Az erőd fehér kövekből épült, s szinte csillogott az egyre sötétedő keleti égbolt hátterében. A felpislanó csillagok valószínűtlenül hunyorogtak a fáklyák fekete füstfelhőjén át.

Nyugatról fújt a szél, s bűzt hozott: az ellenség bűzét.

Fekete hajókkal érkeztek. Belepték az egész tengert a sötét harci gályák. Partra szállt az árnyhadsereg. Megszámlálhatatlan harcos, tűzfekete lovak, páncélok, lobogó kardok. A várat a halál ostromolta.

A lány felsikított az eléje hullott fej láttán. Kezét egy pillanatra keblére tette, szíve szaporán vert. Körülölelte, fojtogatta a gyilkos éjszaka, mely nappalként lángolt. A hét bástyából öt már égett, a várvédők pedig fáklyákkal próbálták visszaszorítani a fekete páncélosokat. Az ellenség azonban már elözönlötte a falakat. Repkedtek a levágott testrészek, vér freccsent a lány tiszta arcába. Nem bírta tovább. Végre meglátta kedvesét. Arca tiszta vér és mocsok volt, ezer kard meredt rá, de még így is a szemébe mosolygott. Aztán utat tört magának hozzá. Kicsorbult kardját messzire hajította, kezét megragadta, s elvezette őt egy titkos lejárathoz a vár pincéjébe.

A mélyben szépen megvetett, fehér ágyat találtak körülfüggönyözve, melynek sarkaiban négy fáklya világított, körös-körül pedig gyertyák ontották lágy, mézédes fényüket. Egy ékkövekkel kirakott mosdótálban lemosták arcukról a vért, aztán elhúzták a függönyt. A párnákon két rózsa feküdt keresztben: egy vörös és egy fekete. A lány döbbenten suttogta: „Szerelmes ágyunk a halálos ágy.”

De akkor a fiú már fogta a kezét, és lágyan az ajkaira szorította ajkait. A lány kibontotta aranyszőke fürtjeit, melyek hűvösen hullottak arcába és mellkasára. Kedvese kioldozta fűzőjét, hogy szabaddá tegye teste csodálatos ékköveit.

Az ágyon térdeltek egymással szemben, vadul csókolták egymást. Teljes némaság uralkodott itt, de elméjükben dúlt a háború. A lány mellkasán a vízcseppek megannyi aranycseppé változtak a tűz fényében, a fiú pedig mohón itta be őket, ahogy az ágyúgolyók csókolták rommá a hófehér, tűzben és vérben izzó falakat. Mezítelen vállát hűvös, bénító csók érte, s közben jéghideg puskagolyó fúródott a legbátrabb harcos vállába. Ruhája szétszakadt, akár a nyakban az ütőér. Melleit záporozták a csókok, és vér freccsent a csillagos égre. A várkapitány felhágott a bástya csúcsára, s egy hangtalan kiáltással meglobogtatta kardját feje fölött, de egy ágyúgolyó leszakította fejét, s gyalázatosan hullott alá a vérben tüzelő mélységbe.

A szerelmesek lassan eggyé váltak. Egy könnycsepp hullott a földre. A szerelem bódító illatában még egyszer megízlelték egymás nyálát. Könnyezve, öszszeborulva aludtak el.

Hajnalban találta meg őket az ellenség a hideg pincében, egymásba halva.