Robert Plant feldolgozta gyermekkora zenevilágát

Robert Plant belefáradt a múltidézésbe, ezért visszament a múltba. Hogy kicsit világosabban fogalmazzunk: Aranyhajú Percy, miután néhány évig Jimmy Page-dzsel felelevenítette a Led Zeppelin-hagyományokat, saját gyermekkorának zenéiből készített feldolgozásokat, és többségükben ezek alkotják új lemezének, a Dreamlandnek anyagát. Plant már egy éve együtt turnézik új zenekarával, a Strange Sensations-szel.

Az 54 éves énekes először Angliában egy „kocsmaturnén“ vett részt – éppen elege lett megint a nagy stadionokból, sportcsarno-kokból – hogy érezze a közönség közelségét. „Újra beleszerettem abba a zenébe, amit egy kicsit elfelejtettem – mondta a VH1-nak adott interjúban – és bele tudtam szerettetni zenészeimet is, akik nemigen ismerték ezeket a dalokat. Anglia alig-alig emlékszik a 60-as évek hippikorszakára. Bár igazából a nagy hatás akkor is Amerikából jött, a blues-ból.“ Tagadja azonban azt, hogy annak idején a Led Zeppelin szándékosan vezette rá rajongóit Muddy Waters, Willie Dixon, vagy Howlin’ Wolf zenéjére, de végül úgy alakult, hogy „ők mutatták meg Amerikának, hogy milyen zenei kincsen nyugszik az amerikai kultúra.“ Plant utoljára a 80-as évek elején, a Honeydrippers-szel készített felvételeket mások dalaiból. Az azonban egy alkalmi csapat volt, a lemezt egy hét végén hozták össze, és Robert később nem is szerette. Most viszont komolyan kidolgozták az egyes dalokat. Némelyiket, pl. a Hey Joe-t, úgy áthangszerelték, hogy alig lehet ráismerni. De igen dögös lett a Fixin’ To Die, szép a Song To A Siren, és méltó hozzájuk Plant egyik új szerzeménye a Darkness Darkness. Itt-ott pedig ismét fültanúi lehetünk Plant arab zenei rajongásának, amelyet már a Page-dzsel közös No Quarterbe, és a Walking On Clarksdale-be is becsempészett. Most azt is bevallotta, hogy az 1998-as turnén szerette volna kiegészíteni a zenekart néhány marokkói muzsikussal.

Az énekes most különleges szerepet vállalt: előfellépő a Who amerikai turnéján. Utoljára 1968-ban érezhette át az előfellépő lelkivilágát, még a Led Zeppelin első amerikai turnéján. Most azért döntött így, mert kamaszkora legjobb, legenergikusabb zenekarának tartotta a nála néhány évvel idősebb Whot. Arra pedig feltehetően már nem emlékszik, hogy amikor a 70-es években a Who és a Zep is sztárbanda volt, látványosan utálták egymást. (gluck)