Önkéntes voltam Mauritiuson

SZALAI BARBARA

Nekem, egy pozsonyi lánynak. Mauritius tényleg maga a paradicsom. Ez a kis szigetállam az Indiai-óceánban teli van gyönyörű strandokkal, luxushotelekkel, élményparkokkal és mosolygó emberekkel. „Az Indiai-óceán kulcsa és csillaga” – ahogy a helyi mottó emlegeti. Nekem azonban pont a másik arcát mutatta. Szegénység, erőszak, korlátozott lehetőségek.

A ház, amely két hónapig az otthonom lett, meglehetősen rossz állapotban volt. Dohos, nyirkos, penészes falak, zuhanyzó helyett egy kis csap, amelyből nem folyt a víz, pókok, svábbogarak, patkányok, gekkók. Öten költöztünk be. Öt lány, aki szebbé akarta varázsolni a világot. Egy kanadai, egy indiai, egy angol, egy egyiptomi és én – összezárva, az előítéleteinkkel és a kulturális különbségekkel együtt.

Életem egyik legszebb időszaka és leghasznosabb két hónapja kezdődött el. Minden reggel korán keltem, hogy bebuszozzak az iskolába. Elszegényedett, testi és nemi erőszakot átélt gyerekeket tanítottam angolul és számítógépes alapismeretekre. Ha képesek voltak egyedül leírni egy szót helyesen, az számukra maga volt a csoda. Sokszor úgy éreztem, ők sokkal többet adnak nekem, mint én nekik. A szünetben együtt ettünk, sokat nevettünk és sírtunk. Lassan megismertem az összes szomorú történetet, ami a kicsi szívüket nyomta. Volt, akinek meghaltak a szülei, volt, akit addig vertek, míg maradandó sérüléseket szenvedett, volt, akit a saját szülei erőszakoltak meg, vagy akit kiskorú létére prostitúcióra kényszerítettek.

Volt közöttük koldus, tolvaj és volt drogfüggő. Egyikük sem volt még 16. Igyekeztem nagyon odafigyelni mindegyikükre. Szerencsére már első nap megszerettek. „Sziasztok, Barbi vagyok!” – mutatkoztam be. „Barbi, mint a Barbie baba?” – nevettek. Az igazgatónő megkért, hogy vállaljak munkát a másik iskolában is, ahol még nagyobb problémákkal találtam szembe magam. Az oda járó gyerekek fogyatékossággal, lelki és viselkedési problémákkal küzdöttek. Angol nyelvet és táncot kezdtem tanítani. Amikor bemutatkoztam – okulva az előzőből –, Barbi helyett inkább Barbarát mondtam. Még nagyobb nevetés volt a reakció. Értetlenül néztem a tanárnőre, aki elmagyarázta, hogy helyi kreol nyelven a barbara tengeri uborkát jelent. Döntöttem: maradok inkább Barbi.

Hét közben a két iskola között ingáztam, szombatonként egy kizárólag fiúk számára fenntartott árvaházat látogattunk a lakótársaimmal, vasárnaponként pedig élveztük a szabadságot. Buszra ültünk és két hónap alatt bejártuk az egész szigetet. Láttam a gyönyörű Bel Mart a luxusszállodáival, a szépséges Casela parkot, ahol tigrist simogattam, a Black River George Nemzeti Parkot, a La Vanille Crocodile Parkot, a lenyűgöző Chamarel-vízesést és a Hétszínű földet, amely a vulkanikus kőzeteknek köszönheti pompázatos színeit. Etettem óriásteknőst, kipróbáltam a zipline-t, ami nem más, mint száguldás három óriás szurdok fölött kihúzott drótkötélen. Helyi ételeket ettem helyi emberekkel az utcán, pár hét után szinte helybeliként kezelt még a buszsofőr is.

Megismerhettem Mauritius igazi arcát, hétköznapjait. A turisták elkápráztatására szánt attrakciók és csillogás nélküli valóságot. A gyerekek tiszta, szeretetre éhes szívükkel és csillogó szemükkel sokkal nagyobb élményt jelentettek, mint bármilyen nemzeti park.

Önkéntesként dolgoztam Mauritiuson. Pénzt nem adtak a munkámért, de hatalmas ajándékot kaptam: határtalan szeretetet. Megtanultam, hogy adni sokkal jobb, mint kapni, megtanultam sokkal jobban becsülni, amim van, és megtanultam sokkal többet mosolyogni.