Núria Masot: A templomos lovag árnyéka

Núria Masot spanyol újságírónő és színházi szakember első regénye, A templomos lovag árnyéka 2004-ben jelent meg először, és különleges módon a vártnál is nagyobb siker övezte. Talán azért is történt így, mert Dan Brown világsikere, A da Vinci-kód is ebben az évben látott napvilágot, és a nagyszámú olvasóközönség a világ minden táján hirtelen rajongani kezdett a misztikus krimikért, a templomos lovagokért meg hasonló, múltbeli átveréseket „leleplező” könyvekért. ĺgy aztán cseppet sem meglepő, hogy a 2006-os magyar kiadás is a Gabo munkája, azé a kiadóé, amely többek között Dan Brown könyveiért is felel. Az én bajom talán csak annyi, hogy túl sokat vártam a regénytől. De hát mégiscsak keményfedeles kötetről van szó, na meg egy nívós kiadó munkájáról, és persze attól, hogy végre megjelent egy „történelmi” kalandregény, ami nem Amerikából pofátlankodott be kis piacunkra.

A magyar kiadás borítójáról máig sem tudom eldönteni, hogy tetsszen-e, avagy sem. Szó mi szó, tökéletesen tükrözi a belbecset: a háttérben a tenger felett sötétlő viharfelhők közül itt-ott kiszüremlik a nap fénye, ami akár utalhatna is a mű szellemiségére, ám az előtérben éktelenkedő, giccses kardmarkolat, és az elhomályosult aranyérme kissé visszataszítják a jó érzésű olvasót. Na mindegy, ne ítéljünk elsőre alapon mégiscsak reménykedve kezdtem bele a könyv olvasásába.

Mint már említettem, a belbecs és a külcsín tökéletesen tükrözi egymást: ahogy egyre előrébb haladtam az olvasásban, sajnos egyre inkább meg kellett győződnöm arról, hogy míg az alapötlet izgalmas és jó, addig a kidolgozás eléggé gyenge, gyakran giccses és sajnos zömében gyermeteg. Az első fejezet még kimondottan tetszett, ahogy a nyitó helyszínen, egy Spanyolországba tartó hajón az írónő sorban mutatja be a főbb szereplőket, mindegyiket úgy, ahogy a karakter szemléli a többi utast és az addig történteket. Később azonban megjelennek az eléggé ügyetlen és mesterkélt párbeszédek, a felületes leírások, majd beszivárognak a krimielemek is (pl. amikor a főszereplő sorban járja a klasszikus krimihelyszíneket, mocskos mulatókat, és aranytallérokkal próbálja szóra bírni a kocsmárost…). Egyetlen évszám szerepel az egészben, az is csak a legelején tűnik fel egy pillanatra, így aztán történelmi regény helyett sokkal inkább egy álarcos kalandregényt kapunk. A fő cselekményszál sem egetrengetően bonyolult: a templomos lovag Bernard Guilst valaki megmérgezi a Barcelonába tartó hajóúton, és ő a halála előtt egy zsidó orvosnak adja át féltve őrzött pergamentekercseit. Mielőtt azonban az orvos belenézhetne a titokzatos iratokba, azoknak nyoma vész. Hamar feltűnik a színen Bernard ifjú tanítványa, Guillem de Montclar, aki templomos lovaggá válása előtt azt a feladatot kapja, hogy kerítse elő a pergameneket, és ölje meg az időnként felbukkanó, félelmetes hírű Árnyat. Időközben aztán egyre több szereplő tűnik fel, de mindegyiküknek szinte csak a nevét és a rangját tudjuk meg, a bemutatásuk majdnem teljesen elmarad, így aztán később alig lehet megkülönböztetni egyik karaktert a másiktól. A csattanó is egy végtelenségig lerágott csont, ami talán még jól is jönne ki, ha nem csak így elvétve kapnánk rá magyarázatot. Az utolsó kapaszkodó a szerelmi szál lenne, ez talán még meg is menthette volna a könyvet (hisz’ hogy is nézne ki egy lovagregény a főszereplő és egy gyönyörű lány románca nélkül?), de az ötletből itt is gyatra kidolgozás lett, ami a 300 oldalas könyvben nagyjából csak 5–10 oldalt ölel fel.

Első könyvnek talán nem is lenne olyan borzasztó A templomos lovag árnyéka, de így, keményfedelű borítóval, illetve a kiadó külön ajánlásával ez még jóindulattal is csak erősen közepesnek könyvelhető el. Kár érte…