Marquez polgárpukkasztó emlékiratai

A napokban jelent meg Európában Gabriel Garcia Marquez emlékiratainak első kötete Élni, hogy elmeséljem címmel. A Nobel-díjas kolumbiai író, a Száz év magány, a Baljós óra, a Bölömbika éjszakája, a Macondóban hull az eső, a Szerelem kolera idején és sok más nálunk is nagy sikert aratott kötet szerzője most, 75 évesen, súlyos betegen visszatekint életére. Ahogyan regényeiben is szokta, sokszor mit sem törődve idősíkokkal, történések összefüggéseivel.

Elmeséli például, hogy már elkerült otthonról, amikor édesanyja felkereste őt, hogy segítsen nekik nagyszüleik házát eladni, és amikor újra találkoztak, az író nem ismerte meg először őt: a 45 éves, 11 gyermeket felnevelő nő menthetetlenül megöregedett, csupán pajkos mosolya őrizte hajdan volt szépségét. Ebben az időben az író, vagy könyvesboltokban, vagy kávéházakban töltötte az idejét, próbált 23 évével nagyon vagány külsőt ölteni, a legerősebb kapadohányt szívta, és bár szívesen segített volna édesanyja anyagi gondjain, abból a cikkenként három pesóból, amit a lapjától kapott, nemigen támogathatta családját. Ekkor egy öreg könyvestől akart kölcsönkérni 10 pesót, de ő is olyan szegény volt, hogy csak hatot tudott adni Gabrielnek. Akkor döntötte el, hogy író lesz.

Marquez beszámol számos útjáról: egy folyami hajóútról, ahol kabintársa magát Hasfelmetsző Jacknek nevezte, és egy törökországi késdobáló társulat utolsó túlélője volt, aki álmában folyamatosan anyanyelvén beszélt, és ahol egy nagycsalád legfiatalabb tagja szinte álló nap az első osztály fedélzetén húzta harmonikáját. Ez utóbbiról később kiderült, hogy ő volt Salomón Hakim, a legnagyobb kolumbiai neurológus, aki éppen a zenében való csalódása miatt vált idegorvossá. Ma is a csodálat és a rettegés hangján szól arról a napról, amikor felvették az El Universal című laphoz, ahol annak „félelmetes“ főnöke, Clemente Manuel Zabala keményen megbírálta első írásait, ugyanakkor összehozta egyik rovatvezetőjével, Hector Rojas Herazo költő-festővel. Itt ébredt rá arra, hogy az újságírás és az írói munka nem áll egymással szöges ellentétben. Egy ideig filmkritikusként is dolgozott: hálátlan feladat volt, mivel azokról az igényes, művészfilmekről kellett elsősorban írnia, amelyeket a forgalmazók nem mertek széles körben vetíteni. Az 50-es évek közepén még különtudósítója is volt az El Heraldo című lapnak a II. világháborús győztes nagyhatalmak genfi csúcstalálkozójának. De végül mégis visszatért szűkebb hazájába, Barranquillába, amelyből megteremtette Macon-dót, és ahol már régóta Don Gabrielnek szólítják. (gluck)