Ki a sztár, és ki nem az?

Eminem, Dream Theater, Rolling Stones, Coldplay, Guns ‘n’ Roses: néhány címszó az 2002. év rockzenéjéből. Nem volt kiemelkedő 12 hónap, volt jobb, de rosszabb is. Bár nem beszélhettünk nagy áttörésekről, kétségtelen, hogy születtek kiemelkedő lemezek, és voltak emlékezetes turnék, koncertek az év folyamán.

Az egyik nagy csillaga Eminem volt, aki tarolt a tavalyi MTV-fesztiválon, és most már mozis karrierje is beindult. Immár kétségkívül az abszolút feketének tartott rap-műfaj legnagyobb fehér sztárja, bár ott van nagy vetélytársa, Nelly, aki nemrégiben elnyerte az „autórádiókban leggyakrabban hallgatott előadó“ címét.

A rock-műfajban elég nehéz lenne überelni a Dream Theatert, amely tavalyelőtti, éppen a szeptember 11-i merényletek napján borítóján két égő toronnyal megjelenni készülő, de visszavont, majd két hónappal később robbanó Live Scenes From New York című tripla koncertalbuma után az idén a Six Degrees Of Turbulence kettős idegölő CD-jével mindent elmondott, amit a kemény progresszív rock-ban ma elmondani lehet. Tovább folytatódott a grounge-klón zenekarok előretörése a Bushtól a Nickelbackig, (ezek tömeges szaporodása csak a 60-as évek brit blues boomjához hasonlítható), igazán eredeti hangot csak a Coldplay ütött meg, valamint a Jason Newsted (ex-Metallica) által vezetett Echobrain, kár, hogy ez utóbbi valószínűleg egyszeri összejövetel.

A Matchbox 20 bizonyította, hogy több, mint egyszerű ígéret. Az amerikaiak előbbre tartanak most, mint Anglia, ahol a két éve még szenzációnak számító Robbie Williams kezd prostituálódni, a rock pedig mintha kihalt volna. Nagy sztár lett ugyan a nálunk is megfordult Muse, de aligha lesz zenéjük maradandó. Az Oasisról pedig végképp bebizonyosodott, hogy nagyobb volt a füstje, mint a lángja, európai turnéjuk botrányos véget ért.

A lányoknak jó évük volt: Sinéad O’Connor, Alanis Morrisette, Tracy Chapman és Tori Amos hívei különösen örvendhettek. e négy különleges hölgy alkotásainak. Befutott, részben Santanának köszönhetően Michelle Branch is.

Anastasia egyre dögösebb, Shakyra sem reménytelen. Ez főleg annak ismeretében örvendetes, hogy 2002 hozta a női műfaj egyik abszolút mélypontját, a Las Ketchupot, amelyhez képest az egykor hivatalból üldözendő Boney M. maga volt a magas művészet. A Britney Spears-mánia is hanyatlóban van szerencsére, bár a szexire vett Kylie Minogue még riogat minket.

A Beatles és a Rolling Stones egyaránt 40. évfordulóját ünnepelte, a Kövek egy nagy turnéba is belefogtak, amiről sokan azt mondják: ez lesz az utolsó. Aztán ki tudja... Ugyancsak turnéra indult a feltámadt Guns ‘n’ Roses, Axl Rose csapata első fellépésein megbukott, de aztán kezdtek belejönni. Hasonló „feltámadást“ élt át a Grateful Dead és a Doors, bár elég nehéz elképzelni az elsőt Jerry García, a másodikat Jim Morrison nélkül... Ismét fellépett II. Erzsébet királynő uralkodásának 50. évfordulója tiszteletére – bár a Buckingham-palota koncertjére nem hívták meg őket – a Sex Pistols legénysége, de Good Save The Queenjük immár csak luftballonnyit pukkant.

Az elmúlt évek alapján már nem meglepő, hogy a rock nagy veteránjai ismét nagyszerű anyagokkal rukkoltak elő. Elég csak olyan neveket említeni, mint Leonard Cohen, Robert Plant, David Bowie, Eric Clapton, Peter Gabriel, Neil Young, Mark Knopfler, a két „operalemezt“ produkáló Tom Waits vagy a Santana – ez utóbbi, akinek Shaman című albumán még Placido Domingo is énekel, a Supernatural szupersikerét próbálja megduplázni. Vajon melyik mai fiatal sztárnak engedi meg a show-biznisz, hogy igazán kiforrjon, és eljusson olyan csúcsokra, mint az említettek?

Négy legendás figura is itt hagyott minket 2002-ben: John Entwhistle, a Who nagy fapofája, minden idők egyik legnagyobb basszusgitárosa júniusban, 57 évesen a banda amerikai turnéja előtt két nappal kapott szívrohamot kokaintúladagolás miatt. Decemberben húnyt el szintén 57 esztendős korában Zal Yanovski, a hippikorszak egyik kedvelt csapatának, a Lovin’ Spoonfulnak gitárosa. És karácsony előtt két nappal ment el alig 50 esztendősen Joe Strummer, a punk egyik vezéralakja, a Clash alapítója, akiknek London Calling című albuma a 70-es évek végének egyik alapműve volt. (gluck)