Fekete hajnal

Egyedül élt. A hajnal hűvös fuvallata mindig ezt a hírt hozta neki, de mire igazán felfogta volna, mielőtt érezhette volna magánya édes-keserű súlyát, álomba merült. Minden reggel. De éjszaka felébredt. És tudta: az egész világ az övé. Magánya biztosította számára a szabadság érzését. A bolygón a növényeken kívül ő volt az egyetlen élőlény. De számára minden élt. A kövek, a patakok, a vízesések, a tenger, a tenger mélységes sötétje, melynek hullámai felcsaptak az égre, s ott mosolyogva csillogtak; a csillagok is éltek, hiszen oly végtelen volt a világűr is csillagporos ködjeivel, szikrázó felhőivel, sápadt holdjaival és véres napjaival… Éltek a felhők, a szelek, a villámok, az alkonyatok…

A világ legvégén, kezdetét vette a vihar. Először csak a szél ringatta a leveleket, a sötéten illatozó virágokat. Az ég aljáról – mintha a napot temetnék a földbe – fekete tömjénfüstként szállt fel a viharfelhő. Gomolyogva terpeszkedett szét az égbolton, lassan fojtogatta a hatalmas kékséget, hogy fekete vérét öntse szét mindenütt. Gyémántként fénylett az ég legfényesebb csillaga, de a gonosz viharvér mindent elmosott útjából, s a csillag hiába szórta kétségbeesett sugarait, percei meg voltak számlálva. A halál elérte őt is: egy csillogó, kékes bosszúval átitatott halálsikollyal lemondott rövid életéről; tudta ugyanis, hogy hajnalhasadtakor feltámad poraiból.

Most azonban a felhő uralta az eget. S mivel a hatalom természete olyan, hogy mindig többre és többre vágyik, a Felhő is többet akart. A földet kezdte ostromolni. De a Hatalom általában nemcsak nagyravágyó, hanem ostoba és nagyképű is – ezért aztán ahelyett, hogy a földbe küldte volna tüzes nyilait, a felhő önmagában villámlott. Azt képzelte, így ijesztő és félelmetes lesz, s a világ a lábai előtt fog heverni.

A bolygó egyetlen lakója azonban nem félt a nagyképű vihartól, inkább gyönyörködött benne. Tudta jól, mi lesz a vége – hiszen már anynyiszor tapasztalta – s így tudta azt is, nincs mitől félnie.

A felhő egyre haragosabb, szebb lett. Villámai, mint a szétömlő tinta, azúrkékre festették gyászos arcát. Kékes habja aztán úgy csillogott az éjszakában, mint az álom. Ekkor azonban valami történt. Keletről beléhasított az új nap első fehér sugara. Hajnalodott.

A felhő – mintha fájdalmában ordított volna – iszonyatos mennydörgést zúdított a földre. Aztán lecsendesedett, könnyezni kezdett. E könnyek azonban már a nap aranyos fényében csillogtak, s a hajnali szivárvány végleg szétszaggatta a felhő testét. Nyugaton még próbálta tartani magát, de végül feladta, s az ég legfényesebb csillaga büszkén fúrta át jeges sugaraival a vihar utolsó foszlányát.

Nagyon magányos lett. Dörzsölte szemeit, mintha most nyitotta volna ki őket először. A nap aranyszínűre festett mindent, a köveket, a patakokat, a virágokat, a leveleket, a vízeséseket, a szeleket, a felhőket, melyek eddig csak sötét foltként tetszettek neki, de most látta őket teljes fényességükben, s ez a világ annyira gyönyörű volt. Erről álmodott mindig. Boldog volt és szabad, de legbelül tudta, az éjszakát, a vihart, a felhőt, a villámokat soha többé nem láthatja.

Ezt nem tudta elviselni, s egy végső, könnyes pillantást vetve a hajnalra a tenger aranyló habjai közé vetette magát.