Életem legnagyobb kudarcélménye

Mindenkit érnek az életben kudarcok; van, aki jobban viseli, van, ki kevésbé; de egy biztos, senki sem szeret kudarcot vallani.

Nekem már számos kudarcom volt, de nem tekintem emiatt életem romhalmaznak. Szeretném hinni, hogy ezek is jók valamire, elvégre mi mást tehetnék?

Megszülettem. Már eleve egy hatalmas kudarc. Innen ered az öszszes problémám. De most képzeljék el ezt a szemétséget, hogy a bátyám ebben is megelőzött. Ráadásul ő okos is, aztán ennek tetejébe mindig hozzá hasonlítanak. Háromévesen az anyum lepaszszolt az oviba, mert már nem bírta cérnával. Ott egy ideig minden jól ment... legalább is azt hittem. De olyan hülye voltam, hogy még onnan is kidobtak, mert nem tudtam firkálni. Hatéves koromig eltengődtem valahogy bébikoszton, majd egy kis protekció segítségével, amit Maris anyja képviselt, bekerültem az alapsuliba. Anyukám fő foglalkozásban írni és olvasni tanított, hogy legalább az elsőt elvégezzem... harmadszorra sikerült is. Ez mondjuk egy sikerélmény, de erről majd egy másik fogalmazásban...

A tanárok nagyon hamar rájöttek, hogy rám a koszon kívül csak a krétapor ragad, de annak is úgy kell helyet szorítani. Végül is valahogy végig bugdácsoltam az alapsulit. A gimibe kerülésem is rendesen meg volt bundázva, apukám ugyanis ismeri a tanár urat. De ezt inkább hagyjuk. Azóta sokat fejlődtem. Még egy - két egyest is sikerült összekaparni. Az se semmi! ( idézet egy igazi klasszikusból ) Az első ötösért akkora pofont kaptam, hogy lefejeltem a falat, mint vakondot a rotációs kapa. De az később megszokottá vált. Ha jó voltam, kaptam fagyit. Később, az egyes miatt anyu fejelte le a plafont örömében, mint a hableány a korallzátonyt. Valószínű, fősulira is eljutok; hisz az elnök bácsi olyan aranyos volt velem a múltkor is. Majd szépen kitanulok, hogy a hozzám hasonlóakkal foglalkozhassam.

ĺgy összevetve az egész életem egy baromi nagy kudarc. Tulajdonképpen semmi gondom nem lenne, ha nem lennék olyan sötét, hogy még a pitbull is mellém harapna. Pedig anyu gyakran mondta, hogy ha már nem vagyok szép, legalább hülye ne legyek.

Mindezek ellenére elégedett vagyok az életemmel. Aki hasonló gondokkal küzd, nyugodtan írjon nekem, majd együtt sírunk, együtt nevetünk. (Lakatos Klára)

Ember vagy robot

Már rég beindultak a különféle szakkörök, mint például a kosárlabda, angol, színjátszó... hogy csak azokat említsem, amelyeken én is szívesen részt vennék. Igen, azt hiszem, helyes a feltételes mód használata. Csak szeretnék részt venni ezeken a foglalkozásokon. Bizony a napi 7-8 óra után se időm, se energiám nincs ahhoz, hogy esetleg valami plusszot is vállalhassak a házi feladat elvégzése mellé. Mert ugye, az mind helyénvaló, hogy szinte minden fizika és kémia óra elején röpdolgozatot írunk (néha szlovákon is ér minket „meglepetés“), meg hogy a többi órára is készülni kell „becsületesen“… és akkor dolgozatkor nem lesz semmi gond. Nem is!... Elméletileg. Viszont vegyük a dolgok gyakorlati oldalát. A tanárok már szeptember óta azt rebesgetik, idén aztán tényleg sok a tananyag, s ez minden órán elhangzik, napi hétféleképpen. Hiszen egy átlagos napon hét óránk van, plussz néha 0. is. Ez azt jelenti, hogy legjobb esetben is háromra érek haza (a beutazókat már inkább nem is említem). Négy óra lesz, mire elkezdek tanulni, s ha minden órára csak fél, vagy esetleg háromnegyed órát tanulok, akkor is oda lyukadok ki, hogy este kilenckor félholtan zuhanok az ágyba. Arra meg már gondolni sem merek, hogy megnézzek egy jó filmet, vagy elolvassak egy könyvet lefekvés előtt. Ha pedig hétközben lemaradok, a hétvégémet a pótolásnak szentelhetem. De akkor meg mikor pihenjek?...

Én tudom, hogy mindez nem a tanárok hibája, de tényleg nem lehetne itt valamit tenni? Például a tananyagot miért úgy kell beosztani, hogy harmadikban megszakadjunk a tanulástól? Miért nem lehet minden évben hasonló mennyiségű a tananyag? Végül is, nem mindegy, mikor tanulom meg az oszcillátor sajátrezgéseit, s mikor nyerek betekintést a DNS molekula fehérjeszintézisének érdekességeibe? (De még az sem biztos, hogy mindezt valaha is alkalmazzuk majd az életben, hiszen a kuglófsütéshez nem feltétlenül szükséges a relativitáselmélet és a fizetésemet sem fogom logaritmusokban kapni…szerintem). S hogy hogyan lehetne legalább részben megoldani ezeket a problémákat? Például itt az az okos ötlet, mely szerint negyedikben az alternatív oktatási mód alapján tanulhatunk. Ennek köszönhetően majd azzal foglalkozhatom, ami igazán érdekel. Nem kell majd azokkal a tantárgyakkal vesződnöm, amelyekkel talán a főiskolán sem fogok találkozni. Most viszont felmerül bennem az a költői kérdés, hogy „miért csak a negyedik évfolyamban lehet ezt a módszert alkalmazni“. Persze tudom, hogy a gimnázium egy ÁLTALÁNOS MŰVELTSÉGET NYÚJTÓ INTÉZMÉNY, de azt hiszem, ha csak az első és a második évfolyamban lennének kötelező tantárgyak, úgy is számottevő tudásra tennénk szert. Vegyük példának a nyugati államokat, ahol nemcsak a harmadik és a negyedik évfolyam „önállósult“, de még az első két évben sem kötelezik a diákokat semmi „fölöslegesre“. S annak ellenére, hogy kevesebbet tanulnak, mint mi, mégis a nyugat embere a „sztár“, mégis ott magasabb az életszínvonal, mégis ott rendelkezik a családok minden „felnőtt korú“ tagja saját gépkocsival... (pedig bizonyított tény, hogy mi vagyunk tanultabbak). S hogy miért lehetséges mindez? Szerintem ezekre a kérdésekre a választ nem a felszínen, hanem a dolgok legmélyén kell keresni. „A hiba az egész rendszerben van.“ De amíg rá nem jövünk, mi az, nem marad más dolgunk, mint megállás nélkül „robotolni“, s még így sem biztos, hogy csak tizedét is elérjük annak, mint amit a nyugat „emberének“ sikerült...