Csak kinyitom a szemem, és van mit írni

Fehér KrisztaSomogyi Tibor felvételeFehér Krisztával beszélgettem, akinek a múlt évben jelent meg a verseskötete. Tehetséges, fiatal és szép nő, aki ezidáig nem ismerte, ismerkedjen meg vele, aki ismerte, az is olvassa el a vele készült beszélgetést, hátha megtud róla új és érdekes dolgokat.

Mikor kezdtél írni?

Nagyképűen szólva, több, mint tíz éve. Komolyabban: az alapiskolában vette észre néhány tanárom, hogy szépen fogalmazok, könnyedén írom meg az adott témára házi feladataim. Legelső írásbeli alkotói tevékenységem mindenképp ekkor kell keresni. Majd az akkori, sokat jelentő Irodalmi Trencsén elnevezésű versenyen szerepeltem szép eredményekkel. Ekkor már verseket írtam, szabad formában. Azt hiszem, itt említhetem meg, hogy mennyire fontosnak tartom minden alapiskolai pedagógus szerepét egy-egy író/költő esetében. Szükség van az ő jó meglátásaikra, éles szemükre, hogy biztassák és megfelelő tanácsokkal lássák el a csemetét. Véleményem szerint a középiskolába már stabil hozzáállással érkezik a gyerek – vagy szereti a fogalmazást, vagy nem. De kellő kreativitással, fantáziadús témákkal kicsi korában lehet egy diákot az íráshoz közel hozni, még ha nincs is hozzá olyan nagy vonzódása.

A következő állomás a gimnázium volt…

Igen, ez így van, Pozsonyt választottam, vagyis inkább a szüleim, aminek most örülök a leginkább. Elsőbe már úgy mentem, hogy részt vettem egy nyári Pegazus-táborban. Az ekkori verseim még nem voltak jók, olyanok voltak, amilyeneket egy tizennégy éves félig gyerek – félig kamasz írhat. Ami fontos, az az, hogy itt kaptam az első „komoly” kritikákat. Azért az idézőjel, mert komolyak voltak ezek a vélemények annyiból, hogy végre szakmabeliek, azaz költők, írók foglalkoztak velünk, és annyiban voltak nem komolyak, hogy a sokszor eléggé ledorongoló szavakat a zsűri emberségesen és barátként tudta elmondani nekünk. Ezt a tábort többször végigjártam, nagyon jól éreztem magam. Ehhez hozzájárult az is, hogy nem csak a szakma képviselői foglalkoztak velünk, hanem esténként elkértük és odaadtuk egymásnak írásainkat. Ezek mindig más vélemények voltak, mint a zsűrié, és ettől az eltéréstől vált az egész izgalmassá. Előbb egy különdíjat hoztam haza Komáromból (mert itt zajlott ez a nyári tábor), majd Csehy Zoli és két év kihagyás után én lettem az első.

A gimiben irodalomtanárnőmnek mutattam meg verseim, ő ezeket javítgatta, költőket, köteteket ajánlott, hogy segítse írásom és személyiségem fejlődését.

Kik voltak ekkor a példaképeid?

Jó kérdés… Azt hiszem, amíg az alapiskola padjában ül az ember, mindenki példakép, aki az irodalmi tankönyvben benne van. Bár, Adyt akkor sem szerettem. Az érthető, kellemes versek tetszettek akkoriban; az impresszionistákkal és a modernekkel nem tudtam mit kezdeni. Lenyűgözött az a költői világ, amelyben Csehy és Polgár Anikó már akkor is otthonosan mozgott. Nem tudhattam, hogy majd nekem is kötelező lesz az antik irodalom, csak kerüljek gimnáziumba. Majd amikor a görögökről és a rómaikról tanultam, rájöttem, ehhez teljesen más alkat, más felfogás kell, mint az enyém. A középiskolában már szelektál az ember. Ekkor nagyon rajongtam József Attiláért, egy darabig Juhász Gyuláért, Nagy Lászlóért. Szinte mindig volt nálam egy-egy kötet – ha nem is egy konkrét szerzőtől, akkor egy válogatás. Ebből véletlenszerűen szúrtam ki egy-egy verset, ami tetszett, egy-egy nevet, ami akkoriban semmit nem mondott, de ettől volt jó a „vadászat”. A puszta szövegre figyeltem csak, arra, hogy egy adott vers mond-e nekem valamit.

Maradt ebből valaki mára?

Hogyne, itt van például Csorba Győző, egy fantasztikus versét felírtam a padra. A tanárok mindig azt hitték, valamiféle puska; sietős léptekkel jöttek lecsapni, de amikor beleolvastak, csak nagyot kerekedett a szemük, mert egy szerelmes vers volt ott lila tintával felróva. Persze, a pad más tájékain volt néhány puskám is, ezeket nem vették észre. A próza terén így találkoztam Krasznahorkaival, Kafkával, Örkénnyel, még mielőtt tanultunk volna róluk. Persze, sok regényt csak akkor kezdtem el olvasni, amikor már hallottam róla – ilyen a Candide Voltaire-től, Bulgakov Mester és Margaritája, stb. Pozsonyi éveim alatt élesen átváltottam kortárs, ill. XX. századi művekre – szinte végigolvastam az akkor utolérhető összes Grendelt, Hemingwayt. Ezért mostanság foltozgatom hiányos olvasmányélményeim. Ezek a hézagok főleg a romantika és az azt megelőző korok nem kedveléséből fakad.

Hol publikáltál ekkor?

Igazán kevés versem jelent meg ekkoriban; teli voltam gátlással, félelemmel, hogy úristen, én most a legféltettebb rejtelmeim teszem ki nyilvánosságra, de néhány jobb darabomat közölte a gimi újsága. Majd amikor már megnőttem egy kicsit ezen a téren is, vígan adtam oda verseimet az Angyalzsugor c. antológiába. Majd jött a Szőrös Kő…

Még maradjunk a gimiben. Akkor még nem volt Szőrös Kő.

Igazad van, és én egy időre el is tűntem a „süllyesztőben”. ĺrni írtam, csak éppen rossz verseket, azaz nem méltóakat ahhoz a szinthez, amiért nekem ítélték a Pegazus első díját. Nevetségesen giccses és nyálas versek ezek, a minap jártak a kezemben, hát majd eldobtam magam a nevetéstől. Valahol éreztem akkor is, hogy ezek nem jó írások, nem is mutattam őket senkinek. És ezért nem is tudott senki utat mutatni, vagy néhány szót mondani, hogy te Kriszta, ezt így csináld, vagy úgy csináld. Kantár Csabának adtam később egy paksamétát belőlük, aki utána szólt is, hogy miért nem írok a Szőrösbe. Néztem nagyot, ekkor már egyetemista voltam Nyitrán, meg sem fordult a fejemben, hogy ilyet is lehet, de néhány újabb, jobb, szebb darabot beküldtem.

Hogy férhet ennyi minden a mostani huszonhárom évedbe: kötet, „alkotói válság”, ismertség – a sorrend nem fontos…

ĺgy visszatekintve én sem tudom. Onnét kezdve, hogy megjelentek az első igazi verseim a Szőrös Kőben, nagyon felgyorsult minden. Csaba akkor készítette kötetét, ez is nagyban inspirált – hogy velem egyidős, nos lám, mennyien ismerik, menynyiszer lép fel, és már kötete is lesz. Nagyon „ráhajtottam”, egy csomó felolvasáson vettem részt Kantár Csabával, Rožňo Jitkával és másokkal, írtam a verseim, melyeket folyamatosan publikált a Kő. Ezután kaptam én is egy ajánlatot az AB – ARTtól, hogy a Start sorozatban szívesen kiadnák az első kötetem.

Mit szóltál ehhez? Örültél neki?

Is-is. Nagyon különös, nagyon egyedi első kötetet akartam. El is készítettem ennek kézzel írt, illetve rajzolt tervét, amire már egy pillantás után mosolyogva rázta a fejét Balázs F. Attila, hogy nem, ilyet nem lehet… Pedig nagyon szép lett volna, változó lapmérettel és ezzel szorosan kapcsolódó grafikai megoldásokkal. Rájöttem, meg többen is mondták, hogy ha ragaszkodom ehhez, még kétszázötven évesen sem lesz kötetem, mert ehhez két dolog nincs, ami kellene: aki kivitelezze és a pénz. Ilyen extrém köteteket csak milliomos írók adnak ki, akiknek telik rá. Amikor némi szívfájdalom árán lemondtam erről, kitaláltam, milyen is legyen az a kötet; mi lehet az, amihez ragaszkodhatom valós feltételek mellett. Az egyik volt a lila tinta, a másik meg a színes illusztráció – ezek nem voltak eddig jelen a Start sorozatban. Ez persze pluszköltségeket jelentett, ennek anyagi fedezetét jómagam szereztem meg támogatóimtól.

Az illusztrációk fotókból készültek montázzsal. Külön a kötetbe?

A fényképeket még a kötet megjelenése, tervezése előtt készítette rólam Bálint Arthur. Majd az ő munkájának köszönhetően lettek ilyenek, ahogy most láthatóak. Ő Székelyudvarhelyről származik és Budapesten ismertem meg őt.

Azért ez nem túl gyakori, hogy a szerzőről készült képek legyenek a szöveg mellé helyezve. Mit szólt ehhez a szakma, a kritika?

Én, őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy ekkora felhajtás lesz a kötet körül. Ezt persze pozitív értelemben gondolom; a szövegek mellé szinte minden kritikusom odavette a képi oldalt is. Az Irodalom Visszavág Tomkiss-féle kritikájának egyik központi kérdése, vajon mit mutatnak a versek, és vajon mit mutatnak a képek, illetve ezeken a ruha, és ami alatta van. Mondhatni, teljesen férfi-szemszögből írt a kötetemről. A Szőrös Kő közölte Némedi Andreának a könyvemről készített írását; ez egyfajta ellenkritika az előbbire. Teljesen más aspektusokat emel ki a verseimből, az illusztrációkat sem hagyva figyelmen kívül. Mindenkinek, akit érdekel, ajánlom ezt a két cikket. Most a miskolci Új Holnapban írt rólam Kabai Zoltán, ezt még, sajnos, nem állt módomban elolvasni. Kíváncsi vagyok, vajon a szövegeket, vagy a fotomontázsokat részletezi jobban ez a kritika.

Ebben formában elégedett vagy a köteteddel?

A külsejére gondolsz? Igen. Illetve most már nem, egy csomó mindent megváltoztatnék rajta, de amikor kézhez kaptam, nagyon tetszett; meg voltam vele elégedve.

A verseid tele vannak szerelemmel, érzésekkel, és számomra nagyon életszerűek. Úgy is mondhatnám, hogy amikor olvasom őket, nem leszek tőlük lehangolt.

Pedig van ott jó pár szomorú darab is. Igen, ezek a versek rólam szólnak és arról, amilyennek látom a dolgokat magam körül. Mint Zemlényi Attilával a nyáron rájöttünk, a divatból nyavalyáskodó, szalonbeteg költők kora lejárt. Nem drogozom, nem lövöm magam ahhoz, hogy verseket írjak. Kinyitom a szemem, és azt látom, amit a kötetemben leírtam. Ez még nem jelenti azt, hogy minden nagyon szép, és hogy minden jól van így, ahogy van, hanem azt akarom mondani, hogy túlságosan sok minden mellett megyünk el figyelmetlenül. A másik dolog, hogy nem éreztem úgy, hogy saját gondommal kellene foglalkoznia az olvasónak. Kapjon tőlem inkább olyasvalamit szellemiekben, amit saját maga nem tud felismerni vagy megélni. Igen, figyelek az olvasóra, ahogy Juhász Kati írta az egyik cikkében. Fontos, hogy értse, hogy mit mondok neki. Hogy ki és mit szűr le ebből, ezt változó; ettől szép ez az egész irodalmosdi. Örülök, hogy boldognak, kellemesnek jönnek le az írásaim az emberek nagy részénél. Dühít, hogy más nemzetekkel szemben a miénk nem szereti az életöröm, a boldogság verseit. Pedig elég unalmas már a sok fájó, letört, lehangoló költemény.

Mit csinálsz most az irodalom terén? Mit írsz, mit tervezgetsz?

Egy másik kötetet tervezek. Ezek nem versek lesznek, hanem novellák, kisprózák. Ezek is sorra olvashatóak a Szőrös Kőben és még néhány más helyen. Ezekben a Felvidék színeit, hangulatait, embereit próbálom megragadni. Egy csomó jó, mátyusföldi adomát, történetkét tudok, amit talán nem lesz fölösleges papírra vetnem. De nem csak régi meséket, generációs legendákat akarok megörökíteni ezekben az írásokban, hanem egy-egy vicces, vagy éppenséggel szomorú esetét egyetemista éveimnek, életemnek. És újra itt van az is, amit a verseim kapcsán említettem: csak kinyitom a szemem, és van mit írni. Hihetetlen dolgokat kreál ott fenn valaki, néha le kell vennem a koloritásból, hogy valós legyen az, ami valódi.

Mostanában már nem írsz verseket?

A versek most nem nagyon jönnek. Egy ideje a versíró múzsa elaludt, vagy emigrált, nem tudom. Teljesen más verset írni, mint prózát. Más a kettő felépítése, a megfontolása és a kivitelezése is. Például nem hiszem, hogy verset tudnék írni számítógépen, mert annyira pillanatnyi dolog ez. Míg bekapcsol a gépem, használható lesz, megnyílik a Word, addig azt sem tudom, mi okból indítottam el a gépem. A novellaírás az szinte természetes a szövegszerkesztőben, sőt, könnyebb is. Nem kell áthúzkodni, kicsillagozni szövegrészeket – egyszerűen átvonszolok néhány szót a megfelelő helyre, beírok ezt-azt, és olyan minden, ahogy akarom. A mindennapok szintjén jelenleg a korrektúrákban merül ki az irodalom a számomra. Helyesírásilag néztem át néhány novellát, javítgattam őket. És anyagot gyűjtök a Szőrösbe, interjúkat, riportokat készítek.

A suli?

Lassan, de biztosan befejezem. Ha minden jól megy, egy hónap múlva utánam lesz a szakdolgozatom megvédése, és az államvizsgám is. Annak örülök, hogy magyar szakon végzem – nagyon sok ismeretet kaptam, ami rengeteget segített az irodalom terén. Kezdve a grammatikától a helyesíráson át a szociolingvisztikáig, hogy csak a nyelvészetet említsem. Emmelett persze ott vannak az irodalmi tanulmányok is, melyek sok új dologgal bővítették tudásom. Szerettem ezt tanulni, igyekeztem is; most már azon vagyok, hogy a nyárra kimaradjak Nyitráról.

Mi lesz veled tovább?

Beadtam a jelentkezésemet az ELTÉre doktori képzésre. Most azt várom, hogy értesítsenek a felvételi időpontjáról. Jó lenne szeptembertől Pesten lenni; mégis csak ott az irodalom „közepe”, addig kell bedolgoznom magam az irodalmi életbe, amíg fiatal vagyok,és erre érek rá. Ehhez tökéletesen megfelelne ez a három év; és talán mondanom sem kell, hogy már most mennyire készülök témámra, és hogy milyen örömmel vagyok amiatt, hogy továbbra is tanulhatok. Ha mindez sikerül. Ha nem, munka után nézek, és írok tovább.