Az Apró Dolgok Istene

Akkor, amikor számtalan kisebb-nagyobb nemzetet kap vállára az irodalmi divat (íreket, cseheket, japánokat és manapság a magyarokat), a hatalmas Ázsia tágas országaiból szinte nálunk senkit sem ismerünk. Hol vannak a kínai írók? Hol vannak a vietnami írók? Az indonéz írók? Ezért volt csoda, amikor Arundathi Roy, indiai írónő az egész világon ismertté vált Az Apró Dolgok Istene című kötetével.

Krimi ez, mégpedig a szerelmes fajtából, de egyben komoly, igényes regény. Kőkemény helyszínrajz, melyben ugyanolyan keresetlenül ír a csatornában úszó döglött patkányokról és a mellette fürdőzőkről, mint az indiai „szilícium-völgy“ hi-tech világáról. Mert Indiában ugyanannyi milliomos van, mint Németországban. Csak éppen a többi 800 000 000 (nyolcszázmillió) ember él szegényen. Ezt a helyzetet még megterheli a kasztrendszer máig elevenen, sőt egyes vidékeken abszolút csorbítatlan hagyománya.

India az európai és délkelet-ázsiai kultúra keveredésének legbonyolultabb komplexuma. Az angol hagyományok és a kasztrendszer alkot gyúlelegyet, melyet a moszlim-hindu ellentétek időről-időre igyekeznek berobbantani. Szóval veszélyes vidék. És akkor képzeljük el, hogy a Az Apró Dolgok Istene című könyv főhőse egy szíriai keresztény nő, aki megkísérli otthagyni részeges férjét, hogy önállóan új életet kezdhessen. Ez végzetes tragédia felé sodorja a hősöket. Olyan monoton könyörtelenséggel, ahogyan azt csak a valódi élet tudja – na meg: a legjobb regényírók. Mindössze két, várakozásokkal, feszítő szerelmi szenvedéllyel és fájdalommal teli hét története ez. A főszereplő valami olyasmit mondhatna, mint Komár László egyszer egy magazinban: „annyit éltem, mint két lakótelep“. Csak éppen Ammu, a főszereplő – életével fizet.

(gluck)

(Arundathi Roy: Az Apró Dolgok Istene, Európa kiadó, 2002)