Húsz év után is szeretettel gondol a magyarokra

Az ötvennyolc éves alkotó eredetileg joghallgató volt, de azt mondja, semmi pénzért nem cserélné másra a hivatását. Kedvelt „alanyát”, városát, Lisszabont fekete-fehérben látja, de beutazta és körbefotózta a világot, húsz éve Magyarországon is járt, ahol lenyűgözte az építészet, a történelem, a megtanulhatatlannak ható nyelv.

A Flickr fényképmegosztó internetes portálon, amelyen a felvételeid 2007 óta érhetőek el, ezerhatszáz követőd van. Mennyire kell alkalmazkodnia a mai ultradigitális világhoz egy fotográfusnak, aki 1986-ban analóg technikával kezdett fényképezni?

Őszintén, bizonyos számomra aggasztó társadalmi és politikai tendenciák miatt nem igazán vagyok maradéktalanul boldog abban a világban, amelyben élünk, de szerencsésnek mondhatom magamat, mert fotóművészként több egészen kiváló évtizedem volt. Fent vagyok a Facebookon, szinte mindig elérhető is vagyok, ott bonyolítom az utóbbi években a legtöbb beszélgetésemet. Azért szeretem, mert ott, akármilyen viccesen hangzik, azzal, hogy az ember kvázi szabadon elmondhatja a véleményét, érvényesül a közvetlen demokrácia. Más közösségi médiát nem használok, és nincsen honlapom sem. Sőt, közösségi médiás szakmai vagy rajongói oldalt sem üzemeltetek. Számomra ez nem túlságosan fontos, a Facebookra is az adott fotósorozatom helyszínét, mintsem az elkészített felvételeket teszem ki. Azt, hogy a Flickren elérhetőek a fotóim, már szinte el is felejtettem, ha nem mondod, lehet, csak évekkel később jut eszembe.

Ma Portugália legkiválóbb fotósai között tartanak számon, de eredetileg nem ezt a pályát választottad. Miért döntöttél a fények, árnyékok, kompozíciók mellett?

Klasszikus polgári családból származom, Észak-Portugáliában, Santa Comba Dãóban születtem, ott, ahol Salazar is. Négy hónapos voltam, amikor a családom Lisszabonba költözött. Joghallgató voltam, António Costa nemrég újraválasztott miniszterelnök is évfolyamtársam volt. Aztán meguntam, abbahagytam, a családom, különösen az apám legnagyobb bánatára. 1986 óta kizárólag a fotózásnak élek. És tudod, mit mondok? Azt, hogy a hullámvölgyek ellenére sem bántam meg a döntésemet. Kitartok amellett, hogy csodálatos szakmám van, az első harminc fotósként töltött évem például ragyogó volt. Remek lehetőségeim voltak, szakmai sikereket értem el, ismert lettem, igencsak jól éltem. Kezdetben nem a sajtónak fotóztam, aztán végül ott találtam meg a helyemet. Később, egy idő elteltével, 1994-től a társalapítója és a fotó rovat vezetője lettem a Volta ao Mundo című turisztikai magazinnak.

A Volta ao Mundónál töltött tíz év adta a legboldogabb szakmai időszakodat?

Jó idő volt az a tíz év, akkoriban azért fizettek, amiért mások fizetnek. Bejártam a fél világot, miközben rendkívüli emberekkel találkoztam. Hátizsákos turistaként egész életemben nem juthattam volna el ilyen sok csodálatos helyszínre, a munkámnak köszönhetem azt is, hogy az 1990-es évek végén Szentpétervárról olyan szögből készíthettem felvételeket, ahova rajtam kívül csupán egyetlen fotós kollégát engedtek. Mellesleg az említett lapnál a világ legjobb fotósai közül néhánynak szerkeszthettem a képeit, és azokról az időkről beszélünk, amikor a szerkesztés még nem a Photoshop használatát jelentette. Arról voltam híres, hogy ha valaki odaadta a munkáját, abból a lehető legkorrektebbül a lehető legmaximálisabbat hoztam ki. Készítettem két olyan könyvet, amelyre igazán büszke vagyok, az egyik a hazám UNESCO világörökségi helyszíneit, a másik a legszebb portugál nagykövetségeket mutatja be. Portugália, akárcsak Magyarország, kis ország, nagyjából azonos a területük. Nem a nacionalizmus beszél belőlem, amikor kijelentem, hogy a középkorban egy átlagos királyságból emelkedett a legnagyobb európai hatalmak sorába, az egykori gyarmatbirodalmi státuszának máig rengeteget köszönhet. Az, hogy ma is kicsi és ma is szegény, a körülmények furcsa játéka.

Nosztalgikus alkat vagy?

Egyáltalán nem, de azért elfog a nosztalgia, például néhány szép munka emléke most is előtört bennem. Akadt sok olyan megbízásom, amit nagyon élveztem, ezek közül való a nagykövetségek fotózása. Nem szeretnék nagyképűnek tűnni, de mégiscsak arról van szó, hogy a korábbi tapasztalataimnak, a hírnevemnek köszönhetően olyan épületbelsőkbe is elkalauzoltak a nagykövetségek dolgozói, ahova „átlagos halandó” nem juthatna el. A nagyvárosok közül Szentpétervár és New York az a kettő, ahova habozás nélkül visszamennék, ha lenne felkérésem vagy lehetőségem a visszatérésre. Klasszikus szépségek, mindkét város az a maga nemében. Szép emlékeim vannak néhány egykori portugál gyarmatról, a portugál Mozambikról, Malukuról, de Paraty, az egykori portugál kolónia, későbbi brazil császári község is a szívem csücske. Mellesleg az utóbbi portugál város a javából, szóval otthon érzem magamat. Egyébként Indiát gyönyörűnek tartom, de Ázsia mellett Afrika is vonz.

1999-ben Magyarországon jártál, ahol nagyjából egy hét alatt nemcsak a fővárost, hanem egyéb városokat is megörökítettél a Volta ao Mundónak készült riporthoz. Miként láttad az akkori Budapestet, Veszprémet, Szentendrét?

Nem tudtunk sokat Magyarországról, elsősorban akkor aktuálisnak számító ismereteink voltak, például a Szovjetunióhoz való kötődésről, az orosz megszállásról és hasonló dolgokról. Gyermekként zongorázni tanultam néhány évig, klasszikusokat olvastam, fociztam, felnőttként dzsesszrajongó lettem, ezért Bartók Béla, Liszt Ferenc, Puskás Ferenc, Mészáros Ferenc neve az eltelt évszázad ellenére is élénken motoszkált a fejemben. De a kiváló magyar fotóművészekről is tudtam, a mindenki által ismert Robert Capa mellett hosszú ideje csodálom André Kertész és Moholy-Nagy László munkásságát. Emlékszem, mennyire tetszett Budapesten, hogy ez a főváros tulajdonképpen két város egyben. A történelme is lenyűgözött, jelesül az a tény, hogy évszázadokon keresztül az Ottomán Birodalom csatolt része volt, hogy a Habsburg-dinasztia uralkodása ellenére, latin és német államnyelv mellett a magyarok megőrizték az anyanyelvüket. Szóval, mit ragozzam, beleszerettem Budapestbe. A többi magyar város is tetszett, de ott kevesebb időt tudtunk eltölteni. Persze, akadnak olyan városok, ahova nem jutottam el.

Ki tudnál emelni néhány felvételt a magyar sorozatodból?

Ott vannak a kiskosztümben cseverésző idős hölgyek egy vásárlóutcán, padon ülve. A Gellért gyógyfürdő, ami az adott lapszámunk címlapjára került. A háztetők, az épületek. Azóta is a városképek, az emberek vonzanak.

Mi az a plusz, amit csak te tudsz a portugál fotóstársadalomban?

Nem mondanám, hogy van olyan stílusom, amely egykönnyen felismerhető lenne. A képeim többsége grafikus jellegű, illetve emberportré, de az utazási magazinnak tíz évig építészeti és természeti csodákat örökítettem meg. Válaszul inkább azt mondanám, hogy szeretek felkészült, igényes munkákat készíteni. Az igazi fotográfia számomra fekete-fehér, Lisszabon az adottságai, a hangulata miatt pedig igazi fekete-fehér város, legalábbis számomra.
 
Min dolgozol most?

Szabadúszó vagyok, alkalmi munkáim vannak, de jó ez így nekem. Folyamatosan fotózok, ha éppen nem így van, akkor szerkesztem a képeimet. Magam osztom be a mindennapjaimat, mert a feleségemmel, akivel régóta együtt vagyunk, ketten élünk, nincsenek gyerekeim. Az utóbbi időszakból a 2017-es észak-portugáliai erdőtüzek hatásaival foglalkozó sorozatomra vagyok a legbüszkébb. A vándorkiállítás – sok egyéb helyszín, köztük a parlament után – most Portóban tekinthető meg. Két évvel ezelőtt, októberben Portugália északi részén mintegy kétszáz helyszínen pusztítottak erdőtüzek, mintegy ötven ember meghalt. Olyan nagy volt a katasztrófa, hogy az akkori portugál belügyminiszter lemondott a kormányzat tűzvészekkel szembeni eszköztelensége miatt. Északról származom, Tondelában, egy Viseu melletti kisvárosban áll kőházam, ahova mindig elmegyek, ha tehetem. Két hónapot eltöltöttem ott a tűzvész után is, de általában feltöltődni is oda megyünk. A tűz pusztítása után azonnal archiváltam az utókornak: megörökítettem a leégett, elnéptelenedett falvakat, a kiégett épületeket, a megolvadt focikapukat, a megperzselődött vagy teljesen elégett fákat. Hamvak, ez a címe ennek a kiállításnak, s azoknak dedikálom, akik valamilyen módon áldozataivá váltak ennek a katasztrófának. Úgy hangzik, mintha politikai üzenete lenne ennek a munkának, pedig csak az egyéni benyomásaimat tárom a nagyérdemű elé.
 
Vannak megvalósulatlan álmaid?

Nem igazán, mert egyrészt nem vagyok álmodozó típus, másrészt mindig az adott napra összpontosítok. De a rendszeres munkamegbízások mellett jó lenne bejárni sok egykori helyszínemet, például Magyarországra szívesen visszamennék.