Nosztalgiázzunk a 750 éves Győr utolsó fél évszázadáról!

Visszatérés a 22-esen
15. rész

Az első karácsonyfa

S annak ellenére, hogy a „Kun Béla” bő tíz évvel épült később Adyvárosnál, a kettő egyszerre kapta a nevét 1969-ben. Azután 20 évvel később – a „Marcalváros” név alternatívájaként – felmerült az „Aporváros” és a „Víziváros” is, azt pedig néhai Grábits Frigyes helytörténész javasolta, hogy az utcák patakokról, folyókról kapják a nevüket (forrás: Bana József).

Az épülő „Kun Béla” első lakójáról különös adatunk van: nem ember volt, hanem egy karácsonyfa. Az Észak-dunántúli Közmű- és Mélyépítő Vállalat öltöztette fényes díszbe az élő fáját a telephelyén ’77 karácsonyán, majdnem fél évvel a panelok szerelése előtt. Előtte tartották a 62 és fél méter magas víztorony bokrétaünnepét is.

Nagyobbak voltak a lakások

El tudjuk képzelni, hogy a Táncsics utca után kukoricaföld nyúlik el? Így látta a területet anno Kóbor Józsefné, aki a ’60-as években volt gyerek, s házuk a mostani Kardirex helyén állt. Majd 1984-ben maga is kiköltözött családjával a hajdani „kukoricásba” – azaz a mai Ikva utcába.

– Nagyon szerettünk itt lakni a Nagy István utcai panel után. A lakások nagyobbak voltak, kettő plusz kétszobásak. A te­metővel szemben igazi kis erdősáv alakult ki mára, emlékszem a fákra csemetekorukból. Egyedül a parkolással volt gond, már akkor is kevés volt a garázs – idézi fel a férje, Kóbor József (K2 – L. B., 2015. ápr. 11.).

Adyvárosban a megyei beruházási vállalat kicsikarta a mára nagyra nőtt előnevelt fák ültetését, de jelentős zöldterületekre nem maradt hely. A „Kun Béla” 165 hektárjára eleve sok 10 ezer négyzetméternyi zöldet terveztek be az egyhangúság ellen, persze a beton ettől még beton maradt. S ma már a fák adnak árnyékot a panelnek, régen ez fordítva volt. Bodó Péter kisgyerekként költözött családjával ’84-ben a Vajcsuk Lajos –ma Ikva – utcába, rengeteg volt a gyerek és akadt elég játszótér is.

Foci a ház előtt

– Nagyon szerettük, egy dolog hiányzott, a focipálya. Az iskolák pályáira lógtunk be később, de legtöbbször a ház falának egy egység panelje jelentette a kaput, a lakók örömére. Rosszabb esetben a házmester veszekedett velünk, mert – meg lehet érteni – ő rózsával, bokorral próbálta csinosítani a frontot, a gyerekek meg két egymás mellett álló fát azonnal kapunak neveztek ki - mesél gyerekkora színhelyéről Bodó Péter.

A mini szolgáltatók – mint a kedvelt csavaros fagyis a Heszky Ezsébet utcában – mellékutcai garázsokból nyíltak, akkora helyen, ahová egy Lada már nehezen fért be. De a Dr. Pogány Imre út árkádos ke­reskedelmi egységekkel vágott keresztül a kőrengetegen. Kirakatszerű volt, de hát emlékszünk, még a kirakatjelleg is hiányzott eleinte Adyváros szélesebb útjaiból. S akkor még nem szóltunk szoborról, ivókútról, utcai óráról, térplasztikáról, információs tábláról, amit a Kun Bélára odaképzeltek.

A zsúfolt buszon

A ’80-as évek közepére érte el a lakótelepet a túlzsúfoltság. Pénteken és szombaton néha kint állt a sor az 1980-ban nyílt ABC előtt a Dr. Pogány Imre – ma Lajta – úton. Pedig ’83-ban üzletet adtak át a túloldalon is, s végül mind a két bolt vezetője ugyanarra vágyott: hogy épüljön egy harmadik bolt.

S tudjuk: ha az autóbusz zsúfolt, akkor minden zsúfolt. Márpedig – ahogy Skultéty Katalin emlékszik a gyerekkorára – még az 5 percenként járó 22-esről is gyakran lemaradt, már nem fért fel. S ahogy haladunk előre időben is, térben is a GYSEV pályaudvar mögött elterülő „Marcal” felé, úgy a 22-es busz eleinte még nem jön velünk végig, neki sajnos ekkor még az Oázis étteremnél van a végállomása. A GYSEV kihúzóvágánya lett a második ütem „könyvjelzője”, több szempontot is figyelembe véve inkább zöldövezettel választották el a lakónegyedtől (Kisalföld, 1979. szept. 27.), túl drága lett volna a sínt áthelyezni. Az aluljáró 1985 augusztusára készült el.

Tízperces rohanás tízévesen

­– Akkor még csak egy bemenetből és kimenetből állt, vagyis biciklivel egyetlen lendülettel áttekertünk rajta – emlékszik Bodó Péter. – Az Arany János-iskola nem volt meg, így akkor már mind a két lakótelepről jártak gyerekek a Marcal I-re, a nyolcvanötben épült Balázs Béla évfolyama hat osztályból állt. Nem fértünk volna ott el, ezért sokunknak a frissen épült Krúdy-gimnázium épületébe kellett járni egy ideig az új részen. Az angolóránkat viszont továbbra is a Balázs Bélában tartották, ezért volt rá tíz percünk, hogy visszasétáljunk a sáros utakon keresztül. Tízévesek voltunk, de akkor nem érezte ezt senki veszélyesnek – mondja.

Itt ért véget a lakótelep

A második ütem utolsó tízemeletese egyben a városban is az utolsó „bolsevista” tízemeletes volt – ahogy Szabó János emlegeti – a mai Mécs László utcában. Mögötte néhány szelídebb méretű tömböt még átadtak, majd megszűnt a házgyár, megszűnt a szocializmus. Szabó Jánosék 1988-ban költöztek be.

– Emlékszem, ahogy a temető felől néztem, amint a daruk dolgoznak az akkori Czeiner Ferenc utcai háznál, és mondtam, hogy ide aztán biztos nem költözöm. Ezután kaptunk ott lakást. Végül jó volt a ház is és a hatvannyolc négyzetméteres lakás is, nem lehetett okunk panaszra. Különleges volt benne, hogy az előszoba végén állt egy hatalmas gardrób, ami rengeteg ruhát elnyelt.

- A rendszerváltás kettévágta a Kun Béla kettő építését. Például a bolt – a későbbi Tesco – alapjai elkészültek, aztán jó ideig úgy is maradtak, s nekünk továbbra is, éveken át, az aluljáróhoz kellett eljárnunk. Vagyis amikor azt mondta valaki a párjának, hogy „bogaram, szaladj le két kifliért”, akkor egy jó kilométeres sétára küldte. Eleinte a busz is az aluljárónál állt meg, s ha az ember kicsit elaludt reggel, akkor helyből egy nyolcszáz méteres síkfutásra volt szüksége – meséli Szabó János, hozzátéve: orvoshoz is sokáig a Kun Béla I-re kellett vinnie a gyerekeit. Valóban: már Marcalvárosnak hívták a városrészt, amikor felépült az új rendelő, ’93-ban.

– Még nem létezett Apor-iskola és az idősotthon környéke – idézi fel a rendszerváltás idejét Szabó János – a Pátzay utca betoncsíkja a semmibe vezetett. A házunk a réttel volt határos, fácánokat láttunk az ablakból, na meg törököket, akik hazafelé tartva megunták az elkerülő felé araszoló dugót. Kiszálltak, a birkahúst lekapták a kocsitetőről és hatalmas tábortüzet raktak mellettünk – meséli.

„Ím, itt e kő!”

Na és emlékszünk-e a Marcalváros I képzeletbeli bejáratára, a mostani Nagy Imre és Lajta utca sarkára: mi az, ami 1986 után pár évig ott volt és most nincs ott? A „meteornak” is becézett Kun Béla-emlékkő ma is áll, a „Kun Béla”-bronztáblát le sem kellett venni róla a rendszerváltáskor, mert addigra ellopták.

Mást jelképez Abdán, mint hajdan a lakótelepen. Az erőltetett menet sorsát kutató Hulesch Ernő – a város­építő egyesület elnökeként – szállíttatta a Rábca-parti tömegsír helyéhez, ahol Radnóti Miklóst és munkaszolgálatos társait meggyilkolták. Korábban a magasságot hirdette, most mélységet nyújt az emlékezésnek, nem harsog, inkább némán őrködik, időtlenül, az öröklét meteorjaként.