Počiatek és Jahnátek: két bábu Fico kezében

A határozott, nagy mozgástérrel rendelkező, számos kulcsfontosságú változást biztos kézzel levezénylő Ivan Mikloš után egy meggazdagodott sikeres vállalkozó, a korábban gazdaságpolitikusként gyakorlatilag ismeretlen Ján Počiatek ült a pénzügyminiszteri bársonyszékbe.

Bábbá váló pénzügyér

Ténykedéséről kevés érdemlegeset lehet említeni, fő erénye, hogy nem rombolta le a 19 százalékos egykulcsos adón alapuló adórendszert, mindössze felhígította azt (néhány termék adókulcsát lejjebb szállították, továbbá a népnek tetsző lépéseket szívesen megtevő Fico ötletére bevezették az ún. milliomosadót). Ettől eltekintve a Fico-kabinet ciklusának első felében, a dinamikus pályát befutó gazdaság erős hátszelét élvezve mindössze az euró bevezetésének kritériumaira figyelt oda, a takarékoskodást véletlenül sem vitte túlzásba. A hajzselével jól bánó Počiatek nem sok vizet zavart mindaddig, amíg 2008 májusában, az euró bevezetéséről döntő végső brüsszeli jóváhagyás napjaiban dúsgazdag vállalkozók körében nem szottyant kedve egy monte-carlói kiruccanásra. A hercegség öblében ringatózó jacht fedélzetéről hivatalosan a Forma–1 futamát figyelte (hazatértekor már a győztes nevére sem emlékezett), rossz nyelvek szerint viszont akár a korona/euró végső árfolyamáról is pletykálkodhatott baráti körének. Az egyszerű nép nevében tetszelgő, szociálisan érzékeny Fico őrjöngött, mikor megtudta pénzügyére nagyúri monacói kiruccanását, néhány napig úgy tűnt, leváltja Počiateket. Végül nem így történt, azonban a miniszter attól kezdve bábbá vált, és Fico valamennyi pénzszórási tervére gépiesen bólintott. Ezek után nincs miért csodálkozni, hogy az általa aláírt 2009-es és 2010-es állami költségvetés riasztó hiányt mutat, az államháztartási hiány elszabadult, az államadósság meglódult.

A Fico-kormány költségvetési politikáját két szakaszra lehet osztani, a gazdasági válság kirobbanása előttire, és az ezt követő időszakra. Míg a válság előtt az ígéretesen növekvő gazdaságot fejőstehénnek használva, úgy ahogy sikerült féken tartani a költségvetési hiányt, a válság kirobbanását követően a lovak közé dobták a gyeplőt, a felelőtlen pénzszórást a válságra fogva. Ez utóbbi hatásainak enyhítése érdekében csak pár olyan látszatintézkedést – roncsprémium, szociális vállalalatok – hoztak, amelyek inkább a hatékonyan lobbizó ágazatoknak és a Smerhez közeli cégeknek kedveztek. Az igazi pénzszórás azonban azután kezdődött, hogy a kormány úgy döntött, az autópályákat a magántőke bevonásával építik fel, a PPP-projekteket helyezve előtérbe. A Smer a választások előtt még azt ígérte, hogy csak a kisebb, legfeljebb 20 kilométeres szakaszok esetében veszi igénybe a PPP-projekteket. Ma ott tartunk, hogy 151 kilométert építenek ilyen formában, lényegesen drágábban, mint ha az utakat állami pénzekből építenék. A nyertesek ez esetben is a Smerhez közeli cégek, amelyek az útépítésben részt vehetnek.

Jahnátek, az „árzabáló”

Ľubomír Jahnátek gazdasági miniszter közszereplése, tevékenysége nem túl mélyen ivódott be a köztudatba. Robert Fico kormányfő útmutatását követve kemény küzdelmet folytatott a Szlovák Gázművekkel (SPP) a cég árképzése ügyében, majd 2009 januárjában egyre elcsigázottabban magyarázta, miért nem jön a földgáz Oroszországból, végezetül saját érdemének tartja a Transpetrol olajszállító részvénycsomagjának visszaszerzését. A kezdetben agilis, majd fokozatosan a háttérbe kerülő miniszter még két megmozdulásával hívta fel magára a figyelmet: 2007-ben, amikor a Trend gazdasági hetilapnak nyilatkozva a hazai fegyvergyártó társaságokat külföldi üzletkötéseik során bújtatott korrupcióra biztatta, végezetül megrázóan silány angolnyelv-tudásával, melyről eddig a YouTube videomegosztó közel 250 ezer látogatója győződhetett meg.

„Stop a Szlovák Gázművek és a kormány falánkságának” – ezzel a jelszóval kampányolt négy éve Robert Fico, azt róva fel az előző kormánynak, hogy a hivatali ideje alatt jelentősen nőtt a gáz és a többi energiahordozó ára. A Smer azt ígérte, ha kormányra kerül, mindent megtesz azért, hogy a lakossági energiaárak ne nőjenek. Hogy ezt az ígéretüket sikerül teljesíteniük, abban talán ők maguk sem hittek, hiszen minden bizonnyal a Smer gazdasági szakemberei is jól tudták, hogy pusztán állami beavatkozásokkal lehetetlen hoszszabb távon fenntartani az alacsony árakat, mivel ezek a világpiaci áraktól függnek. Csodák csodájára azonban 2006 után az energiaárak növekedése lényegesen lelassult, sőt 2007 januárjától enyhén még csökkentek is az árak. Jahnátek mindezt természetesen a saját érdemének tartja, azt állítva, hogy az energiaipari cégekre gyakorolt nyomás és az Árszabályozási Hivatal megregulázása meghozta a gyümölcsét. Az igazság azonban az, hogy az energiaárak féken tartásában a Fico-kormány energiaipari cégekkel szembeni hőzöngéseinek szinte semmilyen szerepe nem volt. Az árakat egész egyszerűen azért sikerült féken tartani, mivel a szlovák korona árfolyama folyamatosan erősödött az energiaárak szempontjából mérvadó dollárral szemben, és ez a hatás az euró bevezetésével tovább erősödött. A Dzurinda-kormány hivatali idejében, 2005-ben ráadásul a kőolaj világpiaci ára a negyedével magasabb volt, mint a múlt év végén.

Az ígéretek közt szerepelt az energiaforrások diverzifikálása, vagyis az orosz függőségünk csökkentése. A téma a választások után sokáig fel sem merült, csak a tavaly év eleji gázválság után kezdtek el vele foglalkozni, miután a szlovák gazdaságnak óriási károkat okozott az, hogy az orosz Gazprom az ukránok fizetésképtelensége miatt leállította a gázszállítást. Végül az oly szívesen szapult Szlovák Gázművek külföldi tulajdonosai segítettek orvosolni a gázhiányt, s azóta mintha Ficóék kevésbé támadnák az SPP-t. Jahnátek egyik utolsó érdemi megnyilvánulása az volt, amikor tavaly bólintott arra az osztrák elképzelésre, hogy a Slovnaftot a Schwechattal összekötő olajvezeték nyomvonala a stratégiai víztartalékként is funkcionáló Csallóközön keresztül vezessen. Mondani sem kell, e lépése sem bizonyult bölcsnek.

Jahnátek ideje alatt érezhetően visszaesett az ország külfölditőke-vonzó képessége. A viszonyítási alapul szolgáló második Dzurinda-kabinethez képest a felére zsugorodott a külföldi tőke beáramlása – igaz, ez részben a válság számlájára írható. Az viszont már a gazdasági minisztérium bűne is, hogy Szlovákia elvesztette korábbi vonzerejét, a befektetőket becsalogatni hivatott SARIO állami ügynökség élén pedig a folytonosságot megzavaró cseréket hajtottak végre. (mi, shz)